Újabb miskolci nyílt levél és tüntetés (2022. 02. 03.)
2022. február 3-án közel 200, miskolci, állami fenntartású gimnáziumban dolgozó tanár aláírásával újabb nyílt levél jelent meg a közoktatás helyzetéről.
A levél teljes szövege a hozzá kapcsolódó petíció oldalán olvasható a szabad.ahang.hu felületén.
A PDSZ és a PSZ helyi szervezetei tüntetést – „rendkívüli fogadóórát” – szerveztek erre a napra Miskolcon:
A tüntetésen felszólalt Pilz Olivér is, aki beszédében a nyílt levél tartalmát ismertette rövidített formában:
„Már megint itt vagytok? Nincs jobb dolgotok? Elégedetlenkedtek? Hát, nem látjátok, hogy micsoda fejlődés ment végbe az elmúlt években?
6 éve egy nyílt levéllel és egy miskolci demonstrációval kezdődött a „tanárlázadásként, ill. kockás mozgalomként” elhíresült eseménysorozat.
És most újra itt vagyunk, mert a biciklit már minden képzeletet felülmúlóan sikerült tovább tolni és van egy:
ÚJABB NYÍLT LEVÉL MISKOLCRÓL A KÖZOKTATÁSRÓL
Az időkorlát miatt ennek kivonatával szeretnélek megismertetni titeket:
2016-tól sok minden változott, de ezek döntő többségükben még tovább rontottak az oktatás helyzetén: gyerekeink eredményei nem mutatnak érdemi javulást a nemzetközi mérésekben, tanárnak – főleg természettudományos szakosnak – alig jelentkezik valaki az egyetemekre…
Annak idején azzal kezdtük levelünket, hogy nem a béreinkről akarunk beszélni, de most már kénytelenek leszünk erről is szót ejteni.
2016-ban nem gondoltuk, hogy a kormány nem a konstruktív együttműködésben fogja látni ebben a nemzeti (és politikai) összefogást igénylő kérdésben a megoldást, hanem az egyszerű ígérgetésekben, a leszalámizásban, a kérdés átpolitizálásában…
Pedig ígéretet kaptunk az akkori államtitkártól, hogy még abban az évben olyan új, modern NAT fog születni, mely csökkenti a tanulók és pedagógusok terheit. A NAT azonban csak négy évvel később, az első járványhullám online oktatásának küzdelmes napjaiban nyerte el végső formáját – ennyi idő alatt ugye egy rendes gimnazista be is fejezi középiskolai tanulmányait. Biztosak vagyunk benne, és tapasztaljuk is, szinte minden iskolában súlyos károkat okozott a több hónapos otthontanulás. Ám nem tudtunk a lemaradások pótlására koncentrálni, a hiányosságok pótlása helyett adminisztrációval, például helyi tantervek írásával töltöttük időnket.
És hol van a tehercsökkentés? Az átlagosan heti eggyel kevesebb óraszám (35 óra esetében ez nincs 3 százalék), az egyes tantárgyaknál felduzzadt, többnyire lexikális tananyagmennyiség megfelel ennek a célnak?
És mitől lett modern az új szabályozó? A természettudományok látványos visszaszorulásától? Az olyan tantárgyaktól, melyek esetében kevesebb időkeretben ugyanannyit, esetleg még több ismeretet kellene megtanítani, mint korábban? Ez vajon milyen módszerekkel lehetséges? Sajnos képtelenek vagyunk gyorsabban beszélni!
Egy-két-három éves reformok nem léteznek! Azokat felelőtlen, a diákokon végzett kísérletezgetésnek lehet csak nevezni. (A 2016-os levelünk óta hány neve is volt a szakközépiskoláknak?)
Nem gondoltuk, hogy az annak idején gazdasági okokból, válságkezelési célból létrehozott EMMI helyett egy magát családbarátnak valló kormány nem hoz létre önálló Oktatási Minisztériumot. Sőt, a szakképzés és a felsőoktatás már nem is az EMMI-n belül van, a szakképzésben dolgozó kollégáinkat még a „tanár” megnevezéstől is megfosztották, őket már oktatóknak nevezik, s nem is közalkalmazottak.
A KLIK-et feldarabolták tankerületekre, elvileg azok biztosítják működésünk feltételeit: kréta- és papírhiány mostanában ugyan nem volt, de ki gondolná, hogy a XXI. században, ráadásul a koronavírus miatt távoktatással terhelt időszakban a digitális eszközök beszerzése a központi közbeszerzés miatt nem napokon belül történik meg, hanem annak időtartama hónapokban – akár tanévekben – mérhető? Az egyik óráról a másikra elrendelt online munkarend mellett ennél több segítséget vártunk volna el!
Azt sosem gondoltuk, hogy majd pont velünk, a miskolci iskolák tanáraival fognak egyeztetni az oktatás irányítói, de hogy lényegében senkivel sem, aki kritikát fogalmaz meg, az legvadabb elképzeléseinkben sem merült föl. Nem számítanak a szakszervezetek és a több évtizedes szakmai szervezetek sem (sőt, ha épp arra volt szükség, akkor alapítottak helyettük másikat). Hol vannak a tényfeltáró kutatások, kidolgozott programok a felfelé ívelésre? Nincs rendszer az egymás utáni döntésekben – sőt, az az érzésünk, az egymást követő lépések annak kényszeréből erednek, hogy a korábbi hibás döntések okozta káoszon próbáljanak meg úrrá lenni.
Teljesen új alapokra helyezett oktatási rendszer kell! Vegyük már végre észre: a világ nagy része elhúzott mellettünk. Már nem az a kérdés, hogy mikor fog összeomlani a magyar közoktatás, mert már omlik, egyes helyeken össze is omlott. Akinek a gyereke olyan iskolába jár, ahol rendszeresen nincs kémia-, fizika-, angol-, informatika… óra, ott már nincs elfogadható színvonalú oktatás! Már csak gyerekmegőrzés van.
És ha tetszik, ha nem: VAN tanárhiány – ahogy ezt a diákok és szülők sokasága napi szinten tapasztalja.
De miért is nincs elég tanár? A munkakörülmények mellett az elismertség az egyik ok. Társadalmi elismertségünk soha nem látott mélységekbe zuhant: mi vagyunk azok, akik sokak szerint alig dolgozunk és állandóan vakációzunk. De ha ez így van, akkor miért nem akar mindenki tanár lenni?
Nem vagyunk tökéletesek. De reményeink szerint mindenkinek az életében lehetett egy olyan pedagógus – óvó néni, tanár bácsi –, akire szeretettel emlékszik vissza, mert megtanította írni; mert sokat foglalkozott vele, mikor gondjai voltak; mert elvitte színházba vagy kirándulni; mert jól felkészítette az érettségire; mert megértő volt vele; mert jó hangulatú órákat tartott; mert egyszer elnézett egy csínytevést… Sokfélék vagyunk – és többségünk rengeteget dolgozik: a gyerekek miatt! De ezzel visszaélni minősíthetetlen cinizmus.
Felháborító, hogy a döntéshozók kommunikációja is a sztereotípiákat sugallja. A diplománkat sokévnyi tanulással szereztük! Miért kell akkor a hozzáértésünket valami életpályamodellnek nevezett adminisztrációs őrületben újra bizonyítani. Képesek vagyunk önálló szakmai döntésekre: tudjuk, hogy mit, mikor, hogyan, milyen oktatási segédeszköz használatával tudunk a legjobban megtanítani. Mi vagyunk, akikre a családok legféltettebb kincsüket bízzák!
Hát akkor követeljük az ennek megfelelő béreket is! Értelmiségiek vagyunk, akkor nekünk is jár az ennek megfelelő életmód! A mostani infláció miatt már nem csak hónap végén vannak anyagi gondjaink. És remélem, hogy azt tényleg senki nem hiszi, hogy „véget nem érő szabadságainkat” luxusutazásokkal töltjük. Pedagógus házaspároknak saját gyerekeikkel szemben van lelkiismeret-furdalása, hogy náluk a nyaralás rokonlátogatásokban merül ki. Hogyan fordulhat az elő, hogy egy kezdő tanár fizetése nem éri el a garantált bérminimumot? És nálunk a cafeteria és a jutalom is ismeretlen fogalmak. Még egy miniszteri elismerés is kimerül egy oklevélben és egy szál virágban.
Ilyen „röhejes” fizetésre kevesen vágynak, ezért nincs utánpótlás a pedagóguspályán. 2013-ban kaptunk utoljára alapbéremelést (évekig elhúzva, több részletben, így lehetett azt kommunikálni, hogy a pedagógusok már megint, már megint…). És most kilenc év után egy 9 % körüli megalázó pótlékkal akarják kiszúrni a szemünket – amit vissza is utasítottunk, ennek ellenére mégis döntöttek róla. És a munkánkat segítő kollégák fizetése még a miénknél is gyalázatosabb!
SEGÍTSÉG! Minden gondolkodó, jószándékú honfitársunktól ezt várjuk! Mert a helyzet drámai…
Nem kérünk viszont a megbélyegzésből, mert ki merjük mondani a véleményünket. Mert mi továbbra is tanítani akarunk! De a tanári szobákban jó hangulat csak akkor lesz újra, ha azt látjuk, értelme van a munkánknak. Arra tanítjuk gyerekeinket, amire kell: problémamegoldásra, együttműködésre, elfogadásra, kitartásra, demokráciára, önkifejezésre, kritikus gondolkodásra… Mert csak így születnek nagy dolgok, melyek előrébb viszik az országot.
Miskolc, 2022. február 3.
Eddig a levél, közel 200, miskolci, állami fenntartású gimnáziumban dolgozó tanár aláírásával.
Lehetne ez a szám akár több is, de van egy olyan gimnázium Miskolcon, ahol az igazgató nem engedte még felolvasni sem a levelet! Ilyenek a jó komisszárok, a tantestületek nyakára ültetett ellenőrök, akiknek fő feladata a hangoskodók szájának befogása.
Hát tényleg: Magyarország előre megy – mert már nincs hova hátra!
6 éve 50-60 ezer ember gyűlt össze a Kossuth téren. Sokan mondták: Rengeteg! Ennyien – iskolaügyben? De tényleg rengeteg ez? Ha azt vesszük, hány pedagógus van, hányan tanulnak az iskolákban, hányan vannak a szülők, nagyszülők, a leendő szülők, a pedagógusok házastársai, meg akik egyszerűen csak gondolkodnak, hogy a jelenkori sikeres társadalmak kivétel nélkül oktatásuk rendbetételével emelkedtek fel, akkor milliós nagyságrendről beszélünk. Hol voltak, hol vannak ők? Fotelből várják a messiást? Nem képesek kiállni magukért, gyerekeikért, cselekedni, szolidaritást vállalni? Akkor meg is érdemeljük a sorsunkat!
Amíg a pedagógusra nem partnerként tekint a „köz”, amíg nem becsüli meg, nem ismeri el tudását és autonómiáját, amíg munkavégzéséhez nem biztosítja a feltételeket, nem fizeti meg, addig sok tanár is marad olyan, mint a róla alkotott pejoratív kép: nem mer véleményt mondani, kiállni igazáért, sztrájkolni, tüntetni. Még a testbeszéde is azt közvetíti: Jobb csöndben meghúzni magad! És így ugyanilyenek lesznek azok is, akiket tanít.
