Legyen végre vége! – Törley Kata beszéde a háborúellenes tüntetésen (2022. 04. 02.)

Törley Katalin vagyok, 52 éves nő, anya, tanár, magyar állampolgár, európai polgár.

Nő vagyok. A szomszédunkban folyó rettenetes és bűnös háború kitörése óta elborzadva figyelem az eseményeket, a megtámadott Ukrajna elkeseredett és megrázó küzdelmét, a civil áldozatok egyre növekvő számát, és látom a nőket, akik maguk is áldozattá válnak, pincékbe, óvóhelyekre kényszerülnek, vagy úgy döntenek, hogy elhagyják az otthonukat, munkájukat, mindent, ami addig fontos volt számukra. Sokszor szeretteiket, társukat, testvérüket, fiukat…
Látom ezeket a meggyötört nőket, fiatalokat, középkorúakat és öregeket, amint menekültként önkéntes óvónőnek állnak, amint magyarországi cégeknél munkába állnak, amint tervezik a továbbindulásukat valami teljesen kiszámíthatatlan és elképzelhetetlen jövő érdekében, amint az őket befogadó családoknál borscsot főznek, amint szolidaritási eseményt szerveznek, hogy megőrizzék normalitásukat, méltóságukat. A zsigereimben érzem ezeknek a nőknek a fájdalmát, aggodalmát, és csodálom az erejüket. Tisztelet az ukrán nőknek Ukrajnában, az úton, Magyarországon, Európában, Európán kívül!

Anya vagyok. A szomszédunkban folyó rettenetes és bűnös háború kitörése óta elborzadva figyelem az eseményeket, a megtámadott Ukrajna elkeseredett és megrázó küzdelmét, a civil áldozatok egyre növekvő számát. És látom az anyákat. Az anyákat, akik látják harcba vonulni fiaikat. Ukrán és orosz anyákat, akik a tinédzserkorból alig kinőtt fiaikért rettegnek, akik nem tudják ápolni sérült gyermekeiket, akik a felfoghatatlan hírrel szembesülnek: MEGHALT…
És látom az anyákat, akik úgy döntenek, hogy hátrahagynak mindent, és nekivágnak az ismeretlennek, hogy mentsék a gyerekeiket. Látom az anyákat és nagymamákat, akik csecsemőkkel, kisgyerekekkel, kamaszokkal érkeznek többnapos utazás után olyan országokba, amelynek nem feltétlenül ismerik a nyelvét, és mégis, minden helyzetben megértetik magukat, mert a gyerekeikről van szó. Látom, láttam az anyákat, akik a traumától megnémult, csöndes, már sírni is képtelen gyerekek helyett sírnak a legapróbb gesztus láttán. Húsz éves a fiam. Nemrég még pici gyerek volt. Most sorköteles korú… A zsigereimben érzem ezeknek az anyáknak a fájdalmát, aggodalmát és csodálatos erejét, amit a gyerekeik iránti feltétlen szeretetük táplál! Tisztelet az anyáknak Ukrajnában, Oroszországban és itt.

Tanár vagyok… A szomszédunkban folyó rettenetes és bűnös háború kitörése óta látom a Magyarországra menekült gyerekek tömegét. Egészen piciket, nagyobbacskákat és majdnem felnőtteket, akik mind súlyos traumával érkeznek. Nem volt választásuk, egy bűnös, hatalmi tébolyban szenvedő agresszor áldozataivá váltak. Ahogy minden gyereket a világon, őket is megilleti a nekik legmegfelelőbb oktatás. És mi történik itt? A döntéshozók sokáig csendben voltak, hetekig csak önkéntes segítők, ukrán és magyar pedagógusok, civilek igyekeztek megszervezni számukra valamiféle tanulási folytonosságot.
Majd egyszercsak megérkezett a szabályozás, az előírás, az utasítás. Az idegenrendészeti, foglalkoztatási, lakhatási kérdések mellett néhány kusza rendeleti paragrafus a gyermekek egy kisebb részének köznevelési intézményben való fogadásával is foglalkozik, de még számukra sem a valós szükségletekre reflektálnak. Mindezt egy összeomlott közoktatási rendszernek kéne megoldania, melyben nem állnak rendelkezésre megfelelő plusz erőforrások, és az intézmények nincsenek felkészítve a feladatok végrehajtására: a nyelvi gátak megoldására, a súlyos lelki traumák feloldására, a más kulturális és oktatási közegből érkezettek eltérő előképzettségére… Így a helyzet megoldatlan, kiszámíthatatlan. És a terepen dolgozó szakemberek által feltett kérdésekre nem érkezett válasz… Hol van hát a gyerekeknek kijáró tisztelet???

Magyar állampolgár vagyok. A saját országomban sok-sok év óta állandó háborús hangulatban kell élnem. Mikor ki ellen vív a magyar hatalom háborút: Soros ellen, Brüsszel ellen, a baloldal ellen, a liberalizmus ellen, a migránsok ellen, az ellenzék ellen, a kormánnyal egyet nem értők ellen, a romák ellen, a „mások” ellen, a vírus ellen, most már az EBESZ ellen is. Megszenvedtük ezt az állandó harcot, hát akkor mennyire szenvednek azok, ahol meg tényleg harc folyik. Elég volt minden háborúból!

Valódi békét akarok! Valódi békét akarunk! Nem propaganda-békét! Azt akarom, hogy megszűnjön végre az évek óta tartó áldozathibáztatás minden szinten! Azt akarom, hogy egyértelmű legyen, ki az áldozat, ki a bűnös agresszor! Hogy ne léphessen sáros bakanccsal a torkunkra a hatalmával visszaélő agresszív hatalom.

Európai polgár vagyok. Európát, az európai értékeket akarom ebben az európához tartozó országban! Tiszteletet minden állampolgárnak! Képviseletet a nálunk menedéket keresőknek, de azoknak is, akik nem értenek egyet az épp hatalmon lévőkkel!
Ezért megyek el választani holnap, április 3-án!
Maradjatok szolidárisak, győzzétek meg a bizonytalanokat és a közömböseket! Cselekedjetek úgy, ahogy azt a lelkiismeretetek diktálja!

Legyen végre béke és szabadság! Az oktatásban, az országban, Ukrajnában, Európában, mindenhol a világban!

A felszólalásról készült felvétel:
https://www.youtube.com/watch?v=iEEm8zgoCy0&t=130s