írta: Pócsné Berkesi Zsuzsanna gimnáziumi tanár
Rengeteget olvashatunk arról, hogy az utóbbi években milyen hihetetlen mértékben nőtt meg a tanulási zavarral küzdő gyerekek száma. Mi tanárok is ezt tapasztaljuk. Sokan keresik, mi ennek az oka, a rengeteg képernyőidő, az alváshiány, a mozgásszegény életmód, de talán leginkább azért nő az ilyen esetek száma, mert ma már sokat tudunk ezekről a zavarokról. Régen egy ilyen problémával küzdő gyerekre azt mondták, nem iskolába való, éretlen, ma már tudjuk, hogy csak sajátos nevelési igényei vannak, ezért is hívják őket SNI-s gyerekeknek.
Gimnáziumi tanár vagyok, hozzám 14 éves koruktól járnak a diákok. Számtalan esetben veszek észre figyelemzavaros vagy „diszes” problémát. Gyakran találkozom értelmes, okos gyerekkel, aki valamiért mégsem tud úgy fejlődni, ahogy az intellektuális képességei alapján elvárható lenne. Ilyenkor rendszerint kérem a szakszolgálat segítségét.
Úgy gondolom, hogy a gyerekeknek is megkönnyebbülés, ha kiderül, nem „hülyék”, hanem valamilyen tanulási nehézségük van.
Nem akarok dicsekedni, de eddig ahányszor szakszolgálathoz küldtem diákot, mindig engem igazolt a szakvélemény. A szakvélemény rendszerint egy kétnapos, komoly vizsgálat eredménye, és alapos, sok mindent felölelő elemzést nyújt a gyerek képességeiről.
Eddig ez mind szép és jó, én éles szemmel észreveszem a bajt, a szakszolgálat egyetért velem, a gyerek megkapja a papírkáját rendszerint ugyanazzal a szöveggel: a tanuló fejlesztő pedagógiai ellátásra jogosult, javasolják hosszabb felkészülési / feladatvégzési idő biztosítását minden tantárgyból a tanórai munkavégzéskor, illetve számonkérésnél, a pedagógusok tegyék lehetővé a tanuló számára segédeszköz (pl. számológép, képletek, stb.) alkalmazását a tanórákon. Természetesen javasolják a tanuló rendszeres korrepetálását, és azt, hogy differenciáltan oktassuk.
A papír megvan, de a hajunkra kenhetjük. Az időhosszabbítás megoldható, a differenciálás már necces akár egy 20 fős csoportban is, de főleg egy 30-36 fős osztályban, korrepetálásra az amúgy is kizsigerelt pedagógusnak nem tudom, mikor van ideje. Fejlesztőpedagógus pedig a legtöbb gimnáziumban nincs is.
Emlékszem, amikor a finn oktatást tanulmányoztam, elmagyarázták, hogy ahogy észreveszik, hogy egy tanulónak tanulási nehézségei vannak, azonnal lép az iskola fejlesztőpedagógusa, és addig támogatja a gyereket, amíg fel nem tud zárkózni a többiekhez. „We don’t leave anyone behind” – hangoztatták. Francia kollégákat kérdeztem, mi a helyzet náluk: az SNI-s gyerek kap egy pedagógiai asszisztenst, aki egész nap kíséri őt az órákra, és az óra alatt is segíti őt. Mondta a kolléga, hogy most „csak” öt ilyen asszisztens van az iskolájukban. Nagyon elégedetlen volt.
Nálunk ezek a gyerekek csak megkapják a diagnózist, és minden megy tovább, ugyanúgy küzdenek a nehézségeikkel. A tanárok nincsenek felkészítve arra, hogyan kell az ilyen gyerekeknek segíteni.
A tanárképzésben nem tanítanak gyógypedagógia módszereket, a legjobban képzett irodalomtanárnak sem lehet fogalma arról, hogy egy diszlexiás gyerekkel mit kell kezdeni. A statisztikáknál nem szabad feltüntetni az SNI-t, mert akkor kiderül, hogy nem kapnak fejlesztést, pedig járna nekik.
Miután végigbukdácsolják a gimnáziumot, elvonszoljuk őket az érettségiig, ahol megkapják a papírjukra az időhosszabbítást, és a többség le is érettségizik – de végigszenvedik a gimnáziumi éveket, pedig lehet, csak egy kellő szakemberre lett volna szükségük, aki átsegíti őket a nehézségeiken.
Van még hova fejlődjön Magyarországon a fejlesztés.