írta: Pálinkás József,
korábbi oktatási miniszter (2001–2002),
a V21 csoport tagja
A modern állam legfontosabb feladatai közé tartozik a hatékony oktatási rendszer működtetése. Művelt, a természet és a társadalom fontos kérdéseiben eligazodni képes polgárok és szakemberek nélkül a modern állam más alapvető alrendszerei (közigazgatás, igazságszolgáltatás, egészségügy, gazdaság stb.) sem tudnak jól működni.
Az oktatás az állam működésének, működtetésének minden alrendszerével szorosan összefügg. Ezért minden, az állam jó működésére irányuló tervnek, javaslatnak központi eleme az oktatási rendszer hatékony, szakszerű, széles közmegegyezésen és közbizalmon alapuló működtetése.
Az 1990 utáni — különböző politikai irányultságú — kormányokban szerepet vállaló, közéletünk kérdéseiben ma is megnyilvánuló személyek V21 néven alakult csoportja által készített vitairatban is központi kérdésként szerepel az oktatás. (A vitairat terjedelménél fogva nem térhet ki részletesen sem elvi, sem gyakorlati kérdésekre.)
Mint a vitairat elkészítésének egyik közreműködője fontosnak tartom, hogy az oktatás elvi és gyakorlati kérdéseinek részleteiről is méltányos és széleskörű párbeszédet, vitát folytassunk. Azzal a céllal és annak reményében, hogy a megfontolt fejlesztésekről, átalakításokról a négyéves kormányzati ciklusokon messze túlnyúló megegyezés jöhessen létre. Nézetem szerint a párbeszéd lényegéhez tartozik, hogy ne csak nagy, mindent átfogó “tanulmányokban” mondják el véleményüket a szakértők — sok nagyon jó ilyen anyag született korábban is —, hanem egy-egy elvi és gyakorlati kérdésről próbáljunk meg megegyezésre jutni az érintettekkel.
Akár a vitairattal, akár jelen cikk tartalmával kapcsolatban a Tanítanék Facebook oldalán, a kommenteknél várjuk a véleményeket: https://www.facebook.com/story.php?story_fbid=1125186159804338&id=100069388921774
Terveim szerint ezen a fórumon a tanulmányokban szokásosnál rövidebb és közérthetőbb módon írok az oktatás különböző kérdéseiről. Az írások kizárólag a saját, senkivel nem egyeztetett, egyéni álláspontomat tükrözik, és vitára szánom ezeket. Az első írásban elsősorban az oktatás néhány elvi kérdéséről lesz szó. Az oktatásszervezés, a finanszírozás, a tanterv és a technológiai kihívások kérdéseiről később, annak függvényében írok majd, hogy kialakul-e ennek nyomán értelmes, szakmai vita, párbeszéd.
1. Az iskola és a tanárok autonómiája a sikeres oktatás alapja
Egy ország oktatási rendszerének alapintézményei az iskolák. A tanulók, a szülők, az oktatásirányítás egyaránt az iskolákkal van kapcsolatban. Az oktatási rendszernek ezért minden szinten az iskolákat – általános iskolákat, közép- és felsőfokú oktatási intézményeket – kell a középpontba állítania. A finanszírozásnak, az oktatásirányításnak, a szabályozásnak, a tanulókkal és a szülőkkel való kapcsolatnak is erre kell fókuszálnia.
A közgondolkodás az oktatást három szintűnek tekinti: általános iskola, közép- és felsőfokú képzés. A középfokú képzésben is megkülönböztetünk általános és szakmai képzést, a felsőfokú képzésben az alap- és mesterfok mellett létezik felsőfokú szakképzés. A tudományos munkára felkészítő doktori (PhD) képzést is a felsőfokú tanulmányok részének tekinthetjük, még akkor is, ha ez ma Magyarországon sokszor nem a tudományos munkára történő felkészítés, hanem pusztán a név előtt szerepeltethető doktor (dr.) jelző jogszerű használatára irányul.
Ha – leegyszerűsítve – az oktatást háromszintűnek tekintjük, a legfontosabb állításom, hogy ezek ugyan egymásra épülnek, de mindegyiknek önálló funkciója van.
Az oktatás fejlesztésének, megújításának egyik legfontosabb teendője, kiindulópontja az lenne, hogy szakítsunk azzal a szemlélettel, hogy az általános iskola a középfokú képzésre, a középfokú képzés pedig a felsőfokú képzésre készít fel csupán.
Nem. Mindegyiknek önálló szerepe van.
Az alapfokú, általános iskolai képzés elsősorban az alapkészségek kialakítására, fejlesztésére szolgál. Az ismeretek, az alapvető információk megszerzése képességének kialakítása: értő figyelem és értő olvasás, a szándékok, igények, gondolatok szóban és írásban való világos kifejezésnek képessége, a számokkal kapcsolatos ismeretek, az azokkal való műveletek, a természeti és társadalmi jelenségek alapvető mintázatai felismerésének képessége. A középfokú oktatásba való belépéshez szükséges konkrét ismeretek másodlagosak.
Ugyanez a helyzet a középfokú oktatásban. Még itt is fontos az alapképességek, alapkészségek fejlesztése. A hangsúly itt sem elsősorban a konkrét ismereteken, hanem – legyen szó irodalomról, történelemről, természet- és társadalomtudományi körbe tartozó ismeretekről – a konkrét ismereteken keresztül történő képesség- és készségfejlesztésen van. A középfokú oktatásban persze meg kell jelenjen a konkrét tudás és a kultúra alapelemeinek átadása is, azaz a középfokú oktatásban – a szakképzésben nyilvánvaló módon – meg kell jelennie az önálló életvitelre, a munkavégzésre alkalmassá tévő ismereteknek is.
A középiskolában a tanulók életkori sajátosságai alapján a kritikai gondolkodásra nevelés alapvető, noha ennek természetesen már az alapfokú oktatásban is jelen kell lennie.
A technológiai kihívásokról külön kell beszélni – remélem fogunk is –, de már itt fontos megjegyezni, hogy éppen az információs túlterheltség és az ellenőrizetlen, verifikálatlan információk túlsúlya miatt a kritikai gondolkodásra, a megbízható információszerzésre nevelésnek egyre nagyobb szerepe lesz.
A sokat emlegetett – többnyire súlyosan félreértelmezett – készség kontra konkrét ismeret vitát itt érdemes röviden érinteni. Egy matematikai tételt, a tétel bizonyítását nem a konkrét tételért, hanem a matematikai gondolkodásmód – matematikai képesség – elsajátításáért kell megtanulni. Azért, hogy legyen min keresztül elsajátítani a gondolkodásmódot. Az, hogy pontosan melyek azok a konkrét matematikai ismeretek, amelyeken keresztül a matematikai gondolkodásmódot a tanulók elsajátítják valóban nem központi kérdés. Ugyanez igaz a természettudományos (természetismereti) tárgyak esetében is. A gondolkodásmód, a természeti jelenségek megismerése és megértése és módszereinek elsajátítása fontosabb, mint egy-egy konkrét ismeret. Gyakran felemlegetik – főként a gyermekeiket a „túlterheléstől” féltő, de közben sok-sok iskolán kívüli programra hurcoló szülők –, hogy miért tanulja meg ezt a gyermekem, hiszen az életben soha nem fogja használni. Nagyon káros és – véleményem szerint buta – kijelentés.
A konkrét ismeretet lehet, hogy nem fogja használni, de az azon keresztül elsajátított képességet biztosan, vagy tapasztalni fogja a hiányát.
Futni sem azért „tanulunk”, nem azért gyakoroljuk a futást, hogy el tudjunk futni a ragadozók vagy az ellenség elől, hanem hogy fejlődjenek az izmaink, hogy egészséges legyen a mozgásunk. Azt pedig, hogy milyen konkrét matematikai, természetismereti problémákon tanulják meg a gyermekek a matematikai, a természet-megismerési (természettudományos) gondolkodásmódot bízzuk a szakemberekre, ahogyan azt is, hogy a szövegek értelmezését, a társadalmi problémák megértését milyen irodalmi szövegeken, történeteken és történelmi ismereteken keresztül tanulják meg. Ebben a gyakran túlhevült, kulturálisnak feltüntetett ideológiai viták ellenére meg kell állapodni a szakmáknak, helyet hagyva itt a tanárok és az iskola saját választásainak is. Nem kell olyan kötelező alaptantanterv, amely olyan mennyiségű konkrét tananyagot ír elő, ami eleve megtaníthatatlan (megtanulhatatlan). A megtanítható konkrét ismeretek nagyjából háromnegyedét érdemes csak rögzíteni.
És hagyni kell, hogy az iskola, a tanár döntsön arról, hogy az adott képességet milyen konkrét tananyagon keresztül segít elsajátítani a tanulóknak az adott iskolában.
A szakmaspecifikus képességeket a felsőfokú oktatásban is elsősorban a konkrét szakmai ismereteken keresztül lehet kialakítani és fejleszteni. Minden ország – Európában az EU is – meghatározza, hogy egy-egy konkrét diploma (sokszor valójában licensz, azaz az adott munka pl. tanítás, gyógyítás, jogi tevékenység stb. végzésére jogosító engedély) mögött milyen minimális és ellenőrzött szakmai ismereteknek kell állnia – ezt szolgálja az intézményi akkreditáció. Ezek az ismeretek azonban nagyrészt itt is azt szolgálják, hogy az illető képes legyen a szakmai munka megkezdésére és további szakmai ismeretek megszerzésére, ismeretei frissítésére, megújítására.
Az oktatási intézmények autonómiájának a tananyag – jogszabályi keretek által meghatározott – szabad megválasztása (kimeneti szabályozás) mellett fontos eleme a felvétel rendjének szabályozása. Személyes álláspontom szerint a magyarországi felvételi rendszer túlzottan centralizált. A középiskolákban is túlbürokratizált, az iskolák iránti bizalmatlanságot tükrözi, és a tanulókat fölösleges stressznek kitevő a rendszer. A felsőoktatásban a bürokratikus centralizáció mellett két súlyos, a középfokú oktatásra káros mellékhatása is van. Egyrészt az olyan szakokra, amelyeken a tantárgyi eredmények mechanikus figyelembevételével azonos fontosságú a tanuló attitűdje, személyisége, az intézménynek, az adott szak oktatóinak nincs lehetősége a kiválasztásra. Gondoljuk el, milyen abszurd lenne, ha a színművészetire csak a középiskolai érdemjegyek alapján történne a felvétel. Ennél sokkal nagyobb gond, hogy a középiskola nem tudja teljesíteni alapvető, önálló feladatát, mert a diákok már elsőben úgy „válogatnak” a tantárgyak között, hogy a felsőfokú intézménybe való felvételinél „mire lesz szükségük”. Azok a képességek, amelyeket azon tárgyak révén lehetne elsajátítani, amikből az adott szakra nem lesz felvételi háttérbe szorulnak, nem lesznek részei a műveltségnek. Kissé sarkítva a bölcsészek, jogászok nem tudnak majd számolni, a mérnökök nem ismerik az irodalmat, a történelmet, a művészeteket.
Az önálló felvételi jogának visszaadása az alap- és középfokú oktatás sajátos feladatainak hatékony ellátását, és jól eligazodni képes, nyitott, művelt polgárok képzését egyaránt elősegítené. Fontos lépést jelentene az iskolák iránti bizalom és a tanári felelősség kialakításában is.
A túlcentralizált oktatási rendszer legnagyobb hibája ugyanis, hogy azt képzeli, hogy – sajnos gyakran politikai, ideológiai elkötelezettségű – szakértők egy szűk csoportja jobb oktatási rendszert alakít ki, mint a tanárok lehető legszélesebb körű bevonása. Nem szabad veszni hagyni tanárok, tanítók sok tízezrének tudását, tapasztalatát az oktatási rendszer elvi megalapozása és gyakorlati kialakítása, fejlesztése során.
Ide várjuk a véleményeket, akár a vitairattal, akár jelen cikk tartalmával kapcsolatban:
https://www.facebook.com/story.php?story_fbid=1125186159804338&id=100069388921774