Volt egyszer egy forradalom – rendhagyó megemlékezés 1956-ról

írta: Sulyok Blanka
magyar-német szakos tanár
Da Vinci Tehetséggondozó Általános Iskola

Míg gitározom és énekelem Bródy János dalát a tanítványaimmal, egészen belefeledkezem annak az idős hölgynek a mosolyába, aki szemben ül velem, és az arca ragyog. Szemmel láthatóan az egész testében éli a dalt, a szája velünk formálja a szavakat, a szeme csillog. Ó, boldog jelenlét, te ritka, kegyelmi állapot. El is tévesztem, melyik versszak következik, de szerencsére a kórus magabiztosan tart meg, mosolyogva, és, miközben véget ér a dal, az ünnepi műsorunk zárószáma, amit október 22-én vittünk el az idősek otthonába, arra gondolok – milyen fontos ez. Hogy megtartsuk egymást. Hogy gyengéd tapintattal, szeretettel segítsünk át mindenkit a nehézségein, miközben nyitottak vagyunk arra, amit épp tanít nekünk.

A Da Vinci Tehetséggondozó Általános Iskola egy magániskola, egy igazi oázis a maga szabad és családias légkörével –   nincs nap, hogy ne adnék hálát, amiért itt taníthatok. És nincs olyan nap sem, hogy ne gondolkodnék azon, miképp lehetne valahogy „visszaadni” ebből a jóból, ami adatott. És főleg, hogy miképp tudnám igazán megértetni a hozzánk járó gyerekekkel, hogy egyrészt nagyon szerencsések, másrészt

Ezért is örültem meg nagyon, amikor megkerestek minket a tatabányai TJ ESZI Szent Teréz és a Szent Margit Idősek Otthonától, hogy nem tudnánk-e a gyerekekkel, akár egy kis „műsorral” néha ellátogatni az intézmények lakóihoz – leginkább annak ürügyén, hogy a gyerekek akár csak a puszta jelenlétükkel egy kis életet vigyenek az ottani emberek hétköznapjaiba.

Riez Mónikával, történelem-francia szakos kolléganőmmel ketten vagyunk a „humán munkaközösség” ebben a pici iskolában, ezért első körben minket kérdeztek meg. Mónikával egyből számos ötletünk támadt, hiszen az iskola egyébként is projekt-szemléletű, vagyis egy ilyen program nagyon sok egyéb pedagógiai ötletet is integrálhat, ha körültekintően szervezzük meg. Eszünkbe jutott, hogy lehetnek olyan emberek az idősek otthonában, akik talán szívesen mesélik el, hogyan éltek át személyesen olyan dolgokat, amelyek ránk és főleg a gyerekekre már csak a történelemkönyvek lapjain köszönnek vissza – így esett a választás az 56-os forradalomra. Különösen izgalmas, hogy a még jó mentális állapotnak örvendő lakók többségükben a forradalom idején épp 13-14 évesek voltak, vagyis annyi idősek, mint most a projektbe bevont tanítványaink. Kitaláltuk, hogy „rendhagyó történelemóra” is lehetne egy ilyen találkozás, vagyis a lakók mesélhetnének nekünk arról, ők hogyan élték meg mindazt, ami nekünk történelem, nekik viszont az életük, a fiatalságuk volt. Először csak kolléganőmmel ketten látogattunk el az otthonba, hogy felvessük az ötletet, ami igazán lelkes fogadtatásra talált. Azért is örültem ennek különösen, mert talán az egyik legkényesebb pontja minden érzékenyítő programnak az, hogy esetleg „leereszkedő jótékonykodás” lesz belőle, ami nem tartja tiszteletben a célcsoport emberi méltóságát, ne adj Isten eszközként használja őket. Talán az egyik legfájóbb pont a kiszolgáltatott emberek életében – és fakadjon ez a kiszolgáltatottság életkorból, anyagi helyzetből, egészségi állapotból, atipikus fejlődésből vagy bármi másból – az, hogy „csökkent értékűnek” élik meg önmagukat (visszatükrözve a környezet hozzáállását).

Amikor Mónikával és az otthon lakóival leültünk egy asztal köré, és az idős emberek mesélni kezdtek, a tekintetük újra fényes lett és élettel teli. Nevettek. Sírtak. Nehéz, fájdalmas történetek jöttek fel, és könnyedek, viccesek, különösek is. Sosem éreztem ennyire közel magamhoz 1956-ot, mint akkor, amikor mellettem ültek az egykori lányok és fiúk. Akiknek a haja ugyan megőszült és a keze már remeg, de mégis, ők azok, a lelkük ugyanaz… A huncut mosolyú Börgönd Gyuláné, az egykori Talabér Anna, akinek a „számtantanára” hozta meg a hírt, hogy kitört Pesten a forradalom (a fia egyetemista volt Pesten), és aki az osztálytársaival együtt vágta ki a szovjet címert az iskolában fellelhető összes zászlóból. És Oláh Józsefné, az akkor 12 éves Bokor Marika, akiben a Corvin közi parancsnok, Kovács Dezső, vagy ahogy akkoriban hívták őt a forradalmárok, „Farkasapó” édeslányát ismerhettük meg. Mónika és én azt éreztük, hogy ezeknek a történeteknek tovább kell élni, bennünk és a gyerekekben… Hogy egy ilyen alkalom minden résztvevőnek sokat adhat.

Persze a gyerekeknek kellett egy kis „felkészülési időt” adni – „alapból” nem a legvonzóbb program idősek otthonába látogatni kamaszként. Ahogy az idősek többségének öröme is törvényszerű, ha gyerekekkel kapcsolódhatnak, úgy az is az, hogy ez az érzés kezdetben ritkán kölcsönös. Míg a gyerekek jelenléte az idősek számára maga az élet és a jövő ígérete, úgy a szembesülés az öregedéssel és az ezzel járó elmagányosodással, az élet végességével nehéz és szorongáskeltő lehet. Sokan és sokszor leírták már, hogy a modern társadalomban, melyben a fogyasztáson és a pillanat uralásán a fókusz, megváltozott a hozzáállás az öregedéshez és a halálhoz. Erős tabuvá vált, inkább elrejtjük a szemünk elől az idős embereket, hogy ne is emlékeztessenek minket arra, mi vár ránk. Mindannyiunkra, akik nem halunk meg fiatalon. Szóval beszélgettünk a gyerekekkel arról, mit jelent az öregedés, hogy milyen lehet az élet az idős otthonban, hogy velünk vajon hogy lesz, ha majd idősek leszünk. És persze közben párhuzamosan tanultunk a forradalomról – a kolléganőm dramatizálta a forradalmi eseményeket és a megtorlásokat vezénylő vérbíróság működését, a gyerekek a műsorra készülve drámapedagógiai módszerek segítségével tanulhatták meg és élhették át (persze csak a számukra feldolgozható szinten) az 1950-es éveket. Én, igaz, nem vagyok zenetanár, csak amatőr zenész (de szerelmese az élő, akusztikus-hangszeres zenének és az éneklésnek), a zenei részt vállaltam, hogy az érzelmi hangoltság is meglegyen. (A zene azért is lett fontos, hiszen vannak olyan lakók is az otthonban, akik egy ilyen műsor „kognitív részét” már nem tudják befogadni, ám a zene az ő szívükhöz is elér.)

Amikor eljött a kitűzött nap, izgultam. Elsősorban azért, hogy a gyerekek hogy viszonyulnak majd az idősekhez. Vajon nem jönnek-e zavarba, és zavarukban nem lesznek-e tiszteletlenek, ha valami szokatlant tapasztalnak? Nem fognak-e illetlenül, neveletlenül, éretlenül kinevetni bárkit, további sebeket okozva? Vajon nem fognak-e bezárkózni, elfordulni? Vajon nem fordul-e ellenkezőjébe az eredeti szándék?

De minden félelmem alaptalannak bizonyult.

A szereplést nagyon komolyan vették – egyedül én tévesztettem el a dalszöveget a végén, ahogy arra már utaltam a cikk elején… A gyerekek pontosan érezték, milyen nagy szeretet és hála sugárzik feléjük, hogy játékuk, verseik és énekük mennyire mélyen érintik itt a szíveket. És amikor leültünk beszélgetni, ugyanúgy megelevenedtek a gyerekek számára is a régi emlékek, a forradalom kis személyes tükörcserepei, mint számunkra, amikor először látogattuk meg őket.

Hogy miről meséltek? Az majd talán egy következő cikk témája lehet, „spoilerezni” nem szeretnék – két nyolcadikos fiú ugyanis épp „dokumentumfilmet” készít a nap eseményeiből, hogy ezek a sokszor felkavaró, nehéz, de elmondhatatlanul meghatározó és fontos történetek velünk maradjanak – ahogy az első személyes találkozás emléke is. Megígértük a lakóknak, hogy a film elkészültével újra ellátogatunk hozzájuk, és a „filmvetítés” után ismét beszélgetünk, ezúttal talán még több gyerek és felnőtt bevonásával.

Jó lesz. Érzem.