Hétköznapi agresszió és pedagógia

írta: Papp Éva

A gyerekek gyakran kegyetlenek. Kisebb korukban meghúzzák a macska farkát, minden gondolatukat, érzésüket, válogatás és megfontolás nélkül azonnal kimondják – lehetetlen helyzetekbe hozva ezzel a körülöttük lévőket. Fantázia hazugságokba keverednek, gonoszkodnak, kiközösítenek, magukra hagynak, elárulnak, beárulnak, fizikailag bántalmaznak, sőt: középiskolában vállfára, vagy fogasra akasztják, szekrénybe zárják a gyengébbeket, a lányok csilipaprikába mártják a másik szemceruzáját…

Ezek vagyunk, ilyenek voltunk mindannyian. Aztán tapasztalataink által szép lassan megtanultuk/megtanuljuk, hogy vannak határok, amelyeket jó, ha nem lépünk át – saját érdekünkben. Ez vesz rá bennünket arra, hogy ne kizárólag saját akaratunk, hanem a következmények figyelembevételével cselekedjünk. Az ilyen tapasztalatot csak társaságban, mások, és lehetőleg sok különféle ember együttlétében tudjuk megszerezni. Ezek a történések jó, ha olyan helyen esnek meg, ahol vannak külső szemlélők, „felügyelők”, olyanok, akik pártatlanok, objektívek, hozzáértők és vállalják akár a felelősséget is – ilyen hely lehet (kellene, hogy legyen), az iskola is.

Az agresszió mindenütt jelen van – nem a fizikai agresszióról beszélek most, attól alattomosabbnak, kártékonyabbnak tartom a verbális inzultust. A szavaknak ereje van! Ezt mindenki tudja, sőt ki is használja. Ebben a píszí világban azzal tetszelgünk magunknak, hogy asszertívan kommunikálunk, énközlésekkel – pedig csak az egónkat toljuk mindenki elé. Olyan kifejezések mögé bújunk, amivel csak a felelősséget hárítjuk. Nem foglalunk egyértelmű állást. Nem azt mondjuk, hogy ez rossz, hanem: ez rossz érzést kelt bennem – ami egy múló állapotra utal, ténylegesen tehát nincs is baj. Lehet ezt tovább csinálni…

De, hogy ez mennyire kártékony a társadalmunkra, a mindennapjainkra és különösen a gyerekekre, azt saját bőrünkön érezzük. Előadásokra járunk, foglalkozásokat tartunk a bullying, a mobbing megelőzésére, kezelésére, letiltjuk a kommenteket, és próbálkozunk megoldani azt, amit egy, a közbeszédben való változtatással kellene elérnünk.

A Kamaszok című film, a franciaországi Pelicot-ügy, a végre nyilvánosságot kapó gyermekvédelmi helyzet komoly kérdéseket vet fel – gondolom mindenkiben. Rám mindenesetre mély és számomra is megdöbbentő hatással vannak. Ahogy a kölcseys tanárok ügyében a kúria döntése, a mindennapi életünkbe beszivárgó egyre őrültebb politikai kampány és sok más is.

A „píszí világ” az én értelmezésemben káros. Mint sok szép elképzelés, úgy a valóságban ez is félrement. Az eredeti szándék, a finom, árnyalt fogalmazás, amiben ártó-bántó szándék nincs, visszájára fordult. Ne mondjunk ki semmit, ne legyenek határozott állásfoglalásaink, ne álljunk ki olyan helyzetekben, ahol valamit – ami morálisan rossz – el kell ítélni, inkább meneküljünk a nyelvi kibúvók mögé!

Nem népszerű ma olyan szülőnek lenni, aki, ha gyereke megverte kistesóját, büntetést ró a vétkesre (megvonja a heti csokiadagot, vagy az internet hozzáférést, ne adj isten, néhány perc gondolkodásra „sarokba állítja” gyermekét). Ehelyett mindenki tanácsát követve, leül és elbeszélget vele. Pedig a szavak, a valamiről való beszéd csupán ismeretet ad, a fejünkbe kerül néhány új szó, fogalom: néhány hangzatos klisé, amit alkalomadtán kibökhetünk majd mi is – elkerülve egy kényelmetlen helyzetet. Az igazi változást az empirikus módszer, a valódi  tapasztalás, a valós megélés adja. És ez sarkalatos pontja a nevelésnek – én legalábbis azt hiszem.

Hogy mennyire megzavarja a gyerekeket ez a túlhajtott igyekezet, hogy arról beszéljünk, ami illik, például, hogyan kell kiállni szavakkal a gyengébbek mellett, egy mai példán jól érzékelhető. Tanuljuk: Toldi elbánik a farkasokkal, azaz megöli azokat. A diákok felhorkannak, hosszan okoskodnak, kifogásokat keresnek, ítélkeznek, megvetik Toldit, nincs bocsánat számára – majd ugyanezzel a lendülettel szünetben úgy vágják képen társukat, hogy annak eltörik az orra, s vállrándítva csak annyit mondanak: az ő hibája volt, miért jött olyan közel.

Nem, nem tudom mi a megoldás. Kipróbáltam már annyi mindent, a jóvátételi facilitálást, az érzékenyítést, a meseterápiát, a megbeszélést, az intőt, a szülői megbeszéléseket – egyik sem vált be. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy eszköztelen vagyok, és sokszor én kerülök a vádlott pozícióba.

Tudom, hogy az emberek ilyenek voltak, ilyenek lesznek, sőt, azt is elfogadom, hogy jól van ez így. Mindenkinek meg kell tudnia védeni magát, ez belénk van kódolva, kell, hogy tudjanak verekedni a lányok-fiúk, hogy aztán majd felnőttként képesek legyenek nem ütni. De azt is tudom, hogy nem szabad úgy tenni, mintha a gyermeki kegyetlenséget kizárólag egy megbeszéléssel helyre lehetne tenni. A beszéd, ha mégoly hangzatos és szép, mégiscsak beszéd. Úgy szocializálni a felnövekvő nemzedéket, hogy bármit teszel, majd megbeszéljük, nem vezet jóra. Láthatjuk, tapasztalhatjuk, mi ennek a következménye: fiúkból incelek lesznek, természetesen mások hibájából; lányok szavakkal aláznak, nyomorítanak meg fiúkat…

Manapság népszerűtlen feladat a nevelés, népszerűtlen feladat tükröt tartani, és a következményekről is beszélni. A következményekről, mert kellene, hogy legyen a dolgoknak következménye is! Jobban meg kell becsülni azokat, akik felvállalják ezt helyettünk. Meg kell becsülni és nem feljelenteni, kigúnyolni, kommentekben alázni azokat, akik felhívják a figyelmünket ezekre a dolgokra. (Meg például olyanokra, hogy nyolcévesen nemcsak szobatisztának – nem illik, hanem – kell lennie egy egészséges gyermeknek, hanem köszönni is tudnia kell.) És nem azért, mert a pedagógusok ezt így akarják, hanem azért, hogy a gyermek majd önálló felnőttként boldoguljon az életben, ami mindenkinek alanyi joga.