Visszatérés az iskolába

írta: Tóth Bence

Az első, Szabad Vonalzóra írt cikkemben azt összegeztem, hogy az aljas kormányzati döntések sora és a közoktatás tragikus helyzete hogyan kényszerített arra, hogy elhagyjam a tanári pályát. (Ez persze nem a szó szoros értelmében vett kényszer volt – az, hogy nem akartam tovább a rendszerben maradni, az én döntésem volt.) Az az írás – noha később született meg – annak az időszaknak a belső őrlődését foglalja össze, amely 2021-től, a COVID utáni kilábalást követő oktatási mozgalom kezdetétől 2023-ig, a státusztörvény bevezetéséig tart. Most, 2025-ben ismét egy iskolában ért a tanévkezdés – ebben a cikkben arról mesélek, mi vezetett idáig.

Szeptember óta egy budapesti alapítványi gimnáziumban dolgozom. Amikor elhagytam a pályát 2023 őszén, azt biztosan tudtam, hogy szükségem van a szünetre, így minden munkahelyemen felmondtam. El kellett távolodnom a rossz beidegződésektől és a kudarcoktól. Mindezt annak a reményében tettem, hogy így egyszer talán tiszta fejjel térhetek vissza. Ezután a Tanítanék Mozgalomnál kezdtem dolgozni. Részt vettem akciószervezésben, adminisztratív munkában, pályázatírásban, még egy nagyon tanulságos Európai parlamenti választási kampányba is belekeveredtem.

A munkám egy jelentős részét azonban képzések, fórumok szervezése és lebonyolítása tette ki az elmúlt két évben. A Tanítanék számos tematikus szakmai programján vettem részt szervezőként. A teljesség igénye nélkül – foglalkoztunk a finn oktatás különböző aspektusaival a Finn Minta társszervezésében, vagy a Civil Közoktatási Platformmal közösen szervezett Önfejlesztő Közösségek Projekt keretében gondolkodtunk közösen az értékelés, a fenntarthatóságra nevelés, a pályaválasztás, a tanterv, vagy az együttnevelés és szegregáció kérdéseiről. Emellett tartottunk irodalomterápiás foglalkozást pedagógusoknak, de mentálhigiénével kapcsolatos képzést is szerveztünk. Inspriáltak továbbá módszertani és a társadalomszemléleti szempontból a Közélet Iskolája és az ULEX Project képzései is.

Ezeken az alkalmakon számtalan új nézőpontot ismerhettem meg azzal a kérdéssel kapcsolatban, amelyről már iskolás korom óta folyamatosan gondolkodom: hogy

Ha felteszik nekem ezt a kérdést, rögtön tudok jelzőket sorolni: esélyteremtő, demokratikus, modern, közösségi, támogató… És a végtelenségig folytathatnánk a sort. Rengeteg jó ötlettel, elképzeléssel gazdagodtam. Hosszan tudok válaszolni az említett kérdésre, de valójában a legpontosabb válaszom mégis ez:

Rá kellett döbbennem, hogy ugyan rengeteg elképzelés van a fejemben, kipróbálni ezeknek csak nagyon csekély részét tudtam. Az állami oktatásban túléléssel töltött évek roppant kevés esélyt adtak a kísérletezésre és a fentiek gyakorlati megtapasztalására. Ahogy egyre többet gondolkodtam másokkal az oktatási rendszerről, úgy egyre erősödött bennem az érzés, hogy valójában ahhoz, hogy ezekről komolyan és hitelesen beszélhessek, tapasztalatot kell szereznem. Erre pedig kizárólag a „terepen” van lehetőség.

Abban biztos voltam, hogy az állami iskolák nem jöhetnek szóba – három okból sem. Egyrészt továbbra is szerettem volna kifejezni a mély ellenszenvemet a kollégáimat kirúgó, bántalmazó rendszerrel szemben azzal, hogy ide nem térek vissza, másrészt anyagi szempontból sem engedhettem meg magamnak (a budapesti albérletárak továbbra sem barátai a pedagógusoknak), harmadrészt pedig olyan iskolára volt szükségem, ahol a fent említett szemlélet és jógyakorlatok részét képezik az intézményi kultúrának. Így esett a választásom az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumra. Azért jelentkeztem ide, mert úgy éreztem, ennek az iskolának az értékrendszere közel van ahhoz, amit az oktatásról gondolok és így megtapasztalhatom a saját bőrömön, hogyan működik – vagy épp hogyan nem – a jó oktatás a gyakorlatban. Noha azzal kapcsolatban komoly elvi aggályaim vannak, hogy miért jár az ide járó gyerekeknek ez a minőségű oktatás, ha az állami iskolák többségében nem, mégis úgy éreztem, hogy ahhoz,

Mindemellett a gyerekek is nagyon hiányoztak. A közvetlenségük, az őszinteségük, a játékosságuk segít abban, hogy én is nyitott maradjak a világra – nem túlzás azt állítani, hogy fiatalon tartják az embert. Amikor tanítok és gyerekekkel foglalkozom, hozzásegítem őket bizonyos ismeretek, képességek megszerzéséhez, vagy részt vehetek a személyiségük formálásában, azt érzem, hogy „ma is tettem valamit”.

A visszatérésem ugyanakkor ambivalens érzéseket kelt. Vannak kollégáim (én mindenképp annak tekintem őket, akkor is, ha nem tanítanak), akik hozzám hasonló módon kénytelenek voltak távozni az oktatási rendszerből – vagy mert kirúgták őket, vagy hasonló módon nem akartak tovább asszisztálni a rendszerszintű bántalmazáshoz. Közülük nagyon sokan a mai napig várják, hogy a fennálló helyzet megváltozzon és visszatérhessenek. Velük kapcsolatban van egy kis bűntudatom. Időről időre felmerül bennem, hogy nem az ő áldozatukat veszem-e semmibe akkor, amikor visszatérek az oktatásba. Olyanról is tudok közülük, aki mindenkire neheztel, aki a rendszerben maradt – úgy érzik ugyanis, hogyha velük együtt mindenki felállt volna, a rendszer már biztosan megváltozott volna. Biztosan vannak olyan kollégáim is, akik bent maradtak az állami rendszerben, elfogadták és megértették a távozásomat és most cserbenhagyásként élik meg, hogy „kimenekítettem” magam abból a rendszerből és őket magukra hagytam a problémáikkal.

Mindegyikükkel maximálisan együttérzek. Ugyanakkor nagyon örülnék neki, ha el tudnánk fogadni, hogy minden élethelyzet más – számtalan motiváció játszhat szerepet abban a döntésben, hogy valaki megy, vagy marad.

És már nem is akarok tőle szabadulni. Ahhoz, hogy létrehozzuk azt az oktatási rendszert, amelyről sokan – többek közt a Tanítanék Mozgalomnál – álmodunk, olyan szakemberek kellenek az oktatásba és az oktatásirányításba, akiknek naprakész gyakorlati tapasztalatai vannak arról, milyen a modern oktatás. Ezt a változást saját magamon szeretném kezdeni – Gandhi szavaival élve

A következő cikkemben arról fogok írni, mik a visszatérésem legfontosabb tanulságai – megosztok néhány számomra érdekes tapasztalatot.