Mi lett velük azóta? – tanártörténetek a kirúgások után három évvel: Rábai János

Törökné Pethő Erzsébet riportja

2022 végén példátlan dolog történt a magyar köznevelésben: 15 tanárt kirúgtak a munkahelyükről az oktatási intézményekre kiterjedő sztrájkok és polgári engedetlenségek megtörésére. A munkaügyinek álcázott indoklás mögött valójában politikai okok húzódtak. A kirúgott tanárok azóta is tartják a kapcsolatot, közösségük igazi baráti társaság lett.

Rábai János hét éve volt a Karinthy Frigyes Gimnázium magyar-média szakos tanára, egy végzős osztály osztályfőnöke, amikor 2022. november 30-án elbocsátották.

Ti mindkét fokon elvesztettétek a pert. Hogy élted ezt meg?

Az, hogy veszítettünk, nem lepett meg, mert ezt vártuk. Viszont a per során nagyot csalódtam a magyar bíróságok működésében. Nem az ítélet miatt elsősorban, hanem azért, mert a törvények túl nagy mozgásteret adnak, és sokféleképpen lehet őket értelmezni. Ez kiábrándító volt.

Emlékszel arra a napra, amikor megtudtad, hogy elbocsátanak? Hogy tudtad meg, hogy téged is kirúgtak?

A végzősökkel volt órám, és a gyerekek mondták, hogy a Telex szerint megint kirúgtak tanárokat. Aztán az óra után a folyosón találkoztam Berta Bea kolléganőmmel, aki mondta, hogy én is a kirúgottak közt vagyok.

Milyen nehézségekkel kellett szembenézned a kirúgásod miatt?

Először is az érzelmi sokkal kellett megbirkózni, hiszen egyik pillanatról a másikra elveszítettem a munkámat, a Karinthy nekem életem első munkahelye volt, és nagyon szerettem. Ráadásul itt nőttem fel a 18. kerületben, és örültem, hogy egy ilyen jó iskolában sikerült elhelyezkednem. Szóval minden rendben volt az életemben.

A másik ezzel összefüggésben az volt, hogy munkát kellett találnom, mert nem volt tervem arra, hogy mit csinálhatnék, ha nem tanítok, és nem voltak tartalékaim sem. Az is egy érzelmi megterhelést jelentett, hogy az osztályom végzős volt, és így elszakítottak tőlük.

Mennyire sikerült feldolgozni a történteket? Ki vagy mi segített ebben?

Leginkább a családom és a tanítványaim, a diákok segítettek a feldolgozásban. A családom szerencsére nagyon támogató volt, mellettem álltak, a diákok pedig ugyanazt a veszteséget szenvedték el, így egymást támogattuk a bajban.

Hogy változott meg az életed? Mi történt veled azóta? Hol dolgozol most?

Először nem akartam tanítani, mert annyira megviselt az egész, és tananyagfejlesztőként dolgoztam. Idővel aztán elkezdett hiányozni az iskola, a gyerekek, az iskolai légkör, az iskolai hagyományok, és vágytam vissza tanítani. Több helyen is tanítottam, főleg magániskolákban, de most egy egyházi fenntartású intézményben vagyok.

Ma is részt veszel hasonló ügyekben? Jársz tüntetésekre?

Kifejezetten tüntetésekre nem járok, de mindig követem az eseményeket, és mindig képben vagyok, hogy mi történik. Szerintem én már megtettem, amit tehettem, most utat engedek másoknak is.

Milyen jövőt látsz a magyar oktatásban?

Lehet egy jó oktatási rendszert építeni, ha van pénz és szándék. Lengyelország nagyon jó példa erre. Sajnos, most Magyarországon nem abba az irányba mennek a dolgok.

Mit üzensz azoknak, akik tanárok szeretnének lenni?

Tanárnak lenni nagyon jó. Sehol máshol nem kap annyi szeretetet az ember, mint tanárként a gyerekektől. A tanári munka egy 21. századi munka, mert rengeteg kreativitást igényel. A gyerekektől is sokat lehet tanulni, és rugalmasabbak, fiatalosabbak maradunk közöttük.