A „Kizárt!”-tól a „Nem is volt rossz…”-ig – Az olvasás mint élményforrás 2.

írta: Berta Beáta tanár, irodalomterapeuta¹

Az előző cikkemben arról írtam, milyen módszerek, technikák segíthetnek az iskolai magyarórákon abban, hogy a tanulók megszeressék az olvasást, és a tanulmányokat lezáró vizsga után is olvasók maradjanak. Azért tartom ezt szükségesnek, mert jóval nagyobb az esélye annak, hogy valaki iskolás korában válik olvasóvá, mint hogy később, felnőtt korában fordul a könyvek felé.

szavakat talál az érzései szavakba öntéséhez; gondolatokat, véleményeket, egyéni megoldásokat ismerhet meg, amelyeket aztán saját magára „szabva” alkalmazhat; a közös olvasmányokról folytatott beszélgetés társaságot adhat, a „nem vagyok egyedül a gondolataimmal, kérdéseimmel” érzését, illetve – nem elhanyagolható módon – megalapozhatja, fenntarthatja az érdeklődést, hiszen a szövegek befogadása kaput nyit az új szerzők megismerése, illetve a színházi és filmes élmények felé is.

Ahogy írtam, ideális lenne mindezt az iskolában, illetve az iskolai évek alatt megalapozni, ugyanakkor iskolás korban, de nem hagyományos iskolás keretben is lehetséges olyan alkalmakat, tevékenységeket szervezni, amelyek élménnyé teszik az olvasást. Ebben az írásban szeretnék bemutatni kettőt ezek közül a lehetőségek közül. Mindkettőről saját élménnyel rendelkezem, így írok a szervezési, megvalósítási nehézségekről is.

Ha foglalkozunk egy szöveggel, érdekes lehet találkozni az emberrel, aki a szöveget megalkotta. Évekig szerveztem író-olvasó találkozókat a saját diákjaimnak. Az első ilyen alkalom ötletét az adta, hogy egy Grecsó Krisztián-szöveget olvasva az egyik diákom feltett egy „mire gondolt a költő (író)?” típusú kérdést, én pedig azt válaszoltam, hogy nem biztos, hogy ez a lényeg, és nem is tudjuk, bár akár tudhatnánk is, hiszen élő szerzőről van szó, meg tudnánk kérdezni. Erre jött az ötlet, hogy hívjuk meg Grecsó Krisztiánt. Innen már „csak” a szervezési feladatok voltak hátra: ha fenntarthatóan, nem szívességi alapon szeretnénk ilyen programokat szervezni, érdemes felvenni a kapcsolatot a helyi könyvtárral. Én így tettem: ők finanszírozták az eseményt, helyet biztosítottak nekünk, illetve meghirdették más iskolák diákjainak is, hiszen miért ne részesüljenek minél többen az élményben? A beszélgetőpartner én lettem, de a szerzők közül többen arra is fel vannak készülve, hogy nincs mellettük olyan, aki kérdez. Az első alkalom sikere után évekig szerveztünk hasonló találkozókat a kerületi könyvtárral.

Miért jó ez a program? A diákokkal úgy olvastunk egy-egy szöveget, hogy tudtuk, a szerzővel majd személyesen is találkozhatnak.

Az írás iránt érdeklődők nagyon fontos motivációt kapnak, illetve konkrét „módszertani” segítséget is az írás technikájával kapcsolatban.

Nehézség: ez a program tervezést igényel. Egyeztetni kell a könyvtárral, hány fő meghívására van elegendő forrás egy adott évben, találni kell egy megfelelő időpontot (gondolva a diákok időbeosztására: mi a 14 órás kezdést választottuk – közel volt a könyvtár, így az iskolanap megfelelő lezárása volt ez a program), egyezkedni kell a kollégákkal más osztályok bevonásáról, illetve a tanév elején meg kell tervezni, melyik kortárs szerző melyik szövegével ismerkednénk. A tananyag sűrűsége miatt nem könnyű a szövegválasztás sem, hiszen a kötelezően elolvasandó szövegek mellé nem könnyű beilleszteni egy újabbat, pláne olyat, amelyik mind a terjedelmi, mind a tartalmi elvárásoknak megfelel.

Tanár és irodalomterapeuta vagyok, ez a gyakorlatban úgy jelent meg a tanári munkámban, hogy irodalomterápiás szemlélettel tanítottam a magyart. Nagyon leegyszerűsítve: egy szöveggel ismerkedve nem az volt a kiindulási pont, hogy mi volt a szerzői szándék, illetve a szöveg hány metaforát tartalmaz, valamint pontosan milyen verselésű, hanem az, hogy

Ezután persze az elméletibb kérdések is sorra kerültek, hiszen le is kell érettségizni valahogy, lehetőség szerint jól. Szerencsére azóta is van lehetőségem hasonló szemléletű alkalmakon találkozni diákokkal, amióta iskolában már nem tanítok, hiszen hívnak könyvtárakba rendhagyó irodalomórát tartani, én pedig a legnagyobb örömmel megyek. A legutóbbi alkalomról szeretnék most röviden írni.

Gimnazista korú diákokhoz hívtak egy város könyvtárába. Annyi volt a kérés, hogy „valami Márai vagy Jókai legyen”, mert erre tudnak pályázati pénzt szerezni. A létszám teljesen bizonytalan volt, én ilyenkor lélekben úgy készülök, hogy 15-30 fő között bármennyi lehet, azt általában kérem, hogy 30 fölé ne menjünk, ha lehet. Itt most kicsit túlléptük ezt, mert hirtelen túl nagy lett a lelkesedés – a diákok nyilván kaptak egy 5-öst a részvételért, de én ezt soha nem sajnáltam tőlük, hiszen ha bármilyen motiváció behozza őket egy programra, ott megtörténhet a csoda.

Erre a 70-80 perces alkalomra 3 szöveggel és az ezekhez kapcsolódó tevékenységekkel készültem, sejtve, hogy kettőnél több szövegre érdemben nem kerül majd sor (így lett). Márai Füves könyvéből választottam egy rövid szöveget A boldogságról címmel, illetve Simon Márton kortárs költő Arról, hogy mi jó című versét, valamint az Elefánt együttes Kösz című dalszövegét. A foglalkozáson a diákok először körben ültek, ekkor megkértem őket, idézzenek fel olyan alkalmat, amikor bármilyen szöveg olvasása jó érzéssel töltötte el őket. Ezt követően felolvastam a Márai-szöveget (ők is kaptak belőle egy-egy példányt), és azt kértem tőlük, gondolják át, mely szavak, mondatok, gondolatok emelkednek ki számukra a szövegből, mi szólítja meg őket. Rövid gondolkodás, többszöri átolvasás után erről beszélgettek kiscsoportokban (3-4 fő/csoport), majd egy „szóvivő” visszahozta a nagy körbe a kiscsoportok legfontosabb megállapításait, dilemmáit. Ezt követően olvastuk el a Simon Márton verset, amely témájában erősen kapcsolódik a boldogság vagy inkább az élet lényeges, hétköznapi pillanatainak a megéléséhez. Itt következett egy újabb beszélgetős szakasz. Azt kértem, idézzék fel magukban azt, amikor legutoljára nagyon jól érezték magukat (hol voltak, kikkel, mit csináltak, mit tudnak felidézni, ami annyira örömteli volt számukra), és osszák meg a többiekkel a kiscsoportban (természetesen minden feladatnál lehetett „passzolni”, de nem igazán éltek ezzel a lehetőséggel). Ezt követően két, választható feladatot adtam a vers és a felidézett „boldog pillanat” kapcsán: képzeljék el, hogy kitesznek egy közös posztot az Instagramra – ehhez rajzoljanak egy képet, amelyre mindenki boldog pillanatával kapcsolatban kerül egy-egy utalás. A másik lehetőség az volt, hogy írjanak egy ún. kollaboratív verset a Simon Márton vers soraihoz hasonló mondatokból, a saját, boldognak megélt pillanataik felidézésével. Ehhez először mindenki önállóan írt sorokat, majd közösen összeállítottak egy rövid verset, amelyben mindenkitől volt legalább egy verssor. A csoportok többsége a versírós feladatot választotta, és az „elvártnál” jóval hosszabb szövegeket írtak.

A feladat (és egyben az alkalom) végén megoszthatták a művüket – egy csoport döntött úgy, hogy ők nem szeretnék, és ez teljesen rendben volt. Egy másik csoport a felolvasásnál azt a megoldást választotta, hogy kétsoronként más-más olvasta fel a szöveget: közös a vers, legyen közös a felolvasás is. A harmadik szöveggel, az Elefánt együttes dalszövegével érdemben már nem tudtunk foglalkozni – igazából választanom kellett, hogy a kortárs költő verse vagy a dalszöveg kapjon-e szerepet, és én azért választottam az előbbit, mer feltételeztem, hogy kisebb eséllyel vennék kézbe maguktól a diákok, míg a dalszöveggel nagyobb valószínűséggel találkoznak. Viszont megemlítettem nekik, milyen szöveg van még nálam, illetve kaptak is belőle egy példányt, és röviden beszélgettünk arról, milyen dalszövegek jelentenek nekik sokat.

Mi az ilyen alkalmak ajándéka?

Egy ilyen beszélgetés facilitálásához kell gyakorlat, ez tény, különösen, ha ilyen nagy létszámú csoportról van szó.
Az írásos-rajzolós-alkotós feladatok lehetőséget adnak az önkifejezés különböző formáinak a kipróbálására, így mindenkinek lehet sikerélménye, hiszen többféle tevékenység közül választhatja ki a neki a tetszőt. Végül pedig talán a  legfontosabb:

Ez az alkalom ráadásul összekapcsolta a klasszikus szerzőt a kortárssal, a prózát a verssel és a dalszöveggel. A legjobb visszajelzés az volt, hogy – bár 16:00-17:30 között volt a rendhagyó óránk, egy hosszú iskolai nap végén –, több diák ottmaradt beszélgetni az alkalom után irodalomról, dalszövegekről, önismeretről (bár ez a szó nem hangzott el).

A folytatásban írok majd arról, milyen olvasásnépszerűsítő programok szervezhetők felnőtteknek.

1. Facebook: Tükör a szöveg – Berta Beáta irodalomterapeuta
   Instagram: bertabeata­_irodalomterapeuta ↩︎