Kezdődő tanárperek, nemzeti ünnep… és újra sztrájk (2023. március)

Kata és Sári beszédének szövege:

„Kata: 2011. október 23.

Sári: Anyám tüntet. Én mellette állok, éhes vagyok, fázom, meg eléggé unatkozom. “Nekem ez a múltba révedés, ez a panaszkultúra tetszik a legkevésbé, ha valaki csak azzal foglalkozik, hogy mi nem működik” – mondja Csákányi Eszter a színpadon. De annak nagyon örül, hogy ennyien itt vagyunk és felelősséget vállalunk magunkért, a jövőnk alakulásáért, hogy 10 év múlva “ne ez legyen a dal.” Állok anyám mellett, az átlag életkor kb. 60 lehet. Nem gondolok a jövőmre, a többi tüntető jövőjére végképp nem gondolok. 10 évvel ezelőtt négy éves voltam. Tíz év múlva 24 leszek. Magától értetődőnek gondolom, hogy akkor majd másképp lesz, akár teszünk ellene, akár nem, mert tíz év az végtelen. Viccelődöm a mellettünk álló nénivel…

Kata: (néni… 5o körül lehet, mint most én…)

Sári: …aki apám ismerőse, még az “előző rendszerből”… Elmesélem neki, hogy óvodás koromban szerelmes voltam az Orbán Viktorba, és sajnálom, hogy most már valószínűleg sosem fog beteljesedni a kapcsolatunk. Ezt nem találja viccesnek. Állunk, dübörög a “Nem tetszik a rendszer” című sláger, oszlik a tömeg, mennek sörözni, mindenki elégedett, nem hagytuk ezt a disznóságot, felemeltük szavunkat, megtettük morális kötelességünket. Arcunkba fúj a változás szele.

Kata: 2013. március

Sári: Anyám tüntet.

Kata: Nyolc gimnazistát bevittek a Gyorskocsi utcai kapitányságra. Blokád alá vonták a Kossuth téren a Parlament déli kapujának autóbehajtóját. Egy „Haza csak ott van, hol jog is van” feliratú drapériát tartottak a kezükben.

Sári: Tekerek anyám felé az új biciklimen. Ott vannak a barátaim is. Aggódom, nehogy valami hülyeséget mondjanak rólam. Nyilván nincs ennél jobb témájuk. Megkérdeztek engem is, hogy részt akarok-e venni az akcióban, nem mentem. Féltem, hogy haragudna az anyám… Lógni kellett volna a suliból, meg meg kellett volna ígérni, hogy senkinek nem mondjuk el…

Kata: Persze, hogy nem haragudtam volna, persze, hogy féltettelek volna… vagy tudomisén. Igazoltam volna, vagy egyszerűen azt írtam volna az osztályfőnöködnek, hogy ez a te ügyed, a te életed, a te döntésed. Kit érdekelnek az igazolatlan órák, én úgyis veled vagyok, melletted… ahogy ő is egyébként.

Sári: Odaérek, nagy a tömeg. Kiengedik őket. Emelkedett a hangulat, te nyilván sírsz is, én meg szégyellem magam, hogy nem vagyok közöttük, hogy nem voltam elég bátor.

Kata: 2016. március 15.

Sári: Anyám megint tüntet.

Kata: Életemben először állok színpadon. Tanítanék. Még hiszek abban, hogy ki lehet kényszeríteni, kérni, követelni a párbeszédet a hatalom birtokosaival. A felelősségüket látom, azt nem, hogy az elkövetkező években sem lesznek soha, egyetlen pillanatban sem hajlandóak szóba állni azokkal, akik a terepen dolgoznak, akik, tanárok, ápolók, óvodapedagógusok, szociális munkások, orvosok, pszichológusok, rendezők, bölcsődei dolgozók, színészek, önkormányzati dolgozók, gyógypedagógusok, rendőrök, tűzoltók, iskolatitkárok, postások, könyvtárosok, ki mernek állni magukért, a szakmai méltóságukért, és egymásért. Azt sem, hogy hogy lépnek majd szisztematikusan az egyes sérülékeny csoportokhoz tartozók torkára, legyenek azok hajléktalan emberek, romák, szexuális kisebbségekhez tartozók, menekültek, s folytathatnánk a sort…

Sári: Állok a zuhogó esőben, anyám énekli a Kossuth-nótát, több tízezer ember előtt, azért ez elég vad. Szoktatom magam a gondolathoz, hogy az anyám, az anyukám, a Mama mostantól közszereplő. Csak sokkal később leszek igazán büszke rá, most még a nyugtalanság dominál. Féltem, és valahol már érzem, hogy ez a szerep sok áldozatot fog kívánni tőle. Hogy egy picit le kell mondanom róla. A köz javára. Persze örömmel osztozom. Már megint fúj a változás szele, két év múlva 2018, ennyit akár anya nélkül is ki lehet bírni.

Kata: 2020. A lányom tüntet.

Sári: Anyám tüntet. Az SZFE Vas utcai épületének egyik erkélyéről kiszúrom a tömegben, odaintegetek. Nem vesz észre.

Kata: Sári az SZFE hallgatója. Bent vannak az egyetemen, az elfoglalt egyetemen… mi kint, ők bentről énekelnek: hej a titkos egyetem, titkosan kezdődik…. aggódom, fel vagyok háborodva, ki kell lépnem az eddigi pozíciómból. Az egyetemi autonómia van veszélyben, és a gyerekem mindebben. Etetni kell őket, velük kell mozdulni. Szétvet a düh… Október 23-án együtt vonulunk, ő szervező, én a szolidáris sokaság egyik tagja. Érintett. A legfelemelőbb október 23-i eseményt éljük át együtt, énekelve, Egmont-nyitánnyal, fáklyákkal, viaszcseppekkel a kezünkön, maszkban.
Aztán mécsesekkel ennek is vége. Németországban kapja meg a diplomáját, Pestről nézem, a képernyő előtt sírok 2021 októberében. Dramaturg.

Sári: 2022. Anyám folyamatosan tüntet.

Kata: február 11. Éjjel a kormány a már rég megszűnt járványra hivatkozva értelmetlenné csonkítja a pedagógusok sztrájktörvényét. Hív a Szent Lászlós kollégám, nincs más út, mint a polgári engedetlenség. Beleállok, beleállunk.
Februárban, márciusban, s aztán szeptembertől nehezített körülmények között újra. Ez az egyetlen morálisan vállalható út számomra és sokunknak.
Radikális, büszke és egyenes gerincű, felemelő kiállás. Kilépünk a keretekből.

Sári: szeptember 30. A tömött négyeshatoson utazom, amikor felugrik a telefonomon a hír, 5 tanárt kirúgtak a Kölcseyből, lüktetni kezd a gyomrom, az egész szervezetem azonnal, iszonyú intenzitással reagál, az agyam sokkal lassabb, görgetek lejjebb, látni akarom a neveket, bár biztos vagyok abban, mi történik majd veled, Mama, de leírva akarom látni.

Kata: A fiam Angliából hív, Mama, mi történik? Téged is kirúgtak? – Szerinted??? Október 5-ére kiderül, nem taníthatok tovább, én is a kirúgottak között vagyok. Megyünk tovább, a szeretteim velem vannak, tüntetünk, szervezünk, folytatjuk. Én már kívülről…

Sári: Orbán Viktor meg tudja változtatni az anyám életét, de az anyám nem tudja megváltoztatni Orbán Viktor életét. Az egyiknek hatalma van a másik felett – és azok, akiknek a legnagyobb a hatalmuk, viselik a legkisebb felelősséget.

Kata: Aztán kirúgják a többieket is, csak két hónappal jutott több nekik, ez bosszú, tömegbelövés. Elmondhatatlan a dühöm. De közben egyre nő a szolidaritás. Nincs hatalmad felettem!

Sári: Szétdarálja a lelkemet a tehetetlenség, a düh. Az emberek, akiket a legjobban szeretek, nincsenek jól, nagyon nincsenek jól, és én nem tudom, hogy segíthetnék. Érzem, hogy maga alá gyűr engem is ez a sötét erő, érzem, hogy fuldoklom, hogy kapálódzom, hogy nincs, aki segítsen, mert mindenki más is fuldoklik és kapálódzik. Most kéne összekapaszkodni, de már nem maradt elég bizalom, elég hit.

Kata: Csodálatos a támogatás, amit kapok. A barátaimtól, az utcán, a családomtól, Sáritól… Tőled…

Sári: Megrémiszt, hogy nem tudom kontrollálni a haragomat. Azon kapom magam, hogy a buszon félhangosan szitkozódom, mert valaki véletlen kicsit meglökött, mert túl hosszú a piros lámpa, mert túl hangosan telefonál mellettem valaki. Ellenséget látok vadidegenekben, és néha a szeretteimben is. Most kezdtem el a pályámat színházi dramaturgként, de nincs elég lehetőség, nincs elég munka. A független színházaktól újabb pénzeket vonnak el, a szakma megosztottsága feloldhatatlan. A regnáló hatalom egyik legnagyobb bűne az az árokásás, ami lassan elidegenít mindenkit mindenkitől. Megrémiszt, hogy engedek neki, hogy tovább gerjesztem a gyűlöletet. Legalább észreveszem magam, és a harag helyét átveszi a szégyen. De hát, gondolom, eleinte mindenki észreveszi magát.

Kata: Aggódom a gyerekeimért, aggódom a tanítványaimért. Sokan vannak már külföldön… de itt mi lesz velük? Beszűkül a tér, ahol szabadok lehetnek, ahol kibontakozhat a tehetségük. Muszáj továbbra is kiállni, nemcsak a szakmámért, nemcsak a saját emberi méltóságomért, hanem a gyerekeimért is. Miért kéne nekik ebben a bántalmazó kapcsolatban élniük az ország hatalmasaival???

Sári: Már nem gondolom, hogy az időm végtelen, hogy 10 év végtelen. Azt meg főleg nem gondolom, hogy az anyám vagy az apám ideje végtelen. Nem akarom, hogy az anyám ebben a rendszerben haljon meg, nem akarom, hogy az apám ebbe a rendszerbe haljon bele. Aztán elmeséled, hogy…

Kata: …14 kilométeres volt az élőlánc, találkoztam a gimnáziumi osztályfőnököddel, összefogtak a szülők és a diákok is újra, többezren vállaltak polgári engedetlenséget, rengetegen sztrájkoltak, jönnek a gálánkra a legcsodálatosabb művészek, tudósok és közéleti emberek, hiszen tudunk mi együttműködni, amikor fontos az ügy!!!

Sári: Azt szoktuk meg, hogy attól várjuk a megoldást, aki kint áll a színpadon, aki felemeli a hangját, én is sokszor vártam, várom, hogy valaki mondja már meg, hogy mit csináljak.

Kata: Kinek-kinek magának kell kitalálnia, hogyan áll ki magáért, a társáért, szakmai és emberi méltóságáért.

Sári: Nincs olyan nap, hogy ne gondolkoznék azon, milyen lenne elmenni.

Kata: Itt élünk, ennek a közösségnek vagyunk a tagjai, ennek az országnak az állampolgárai, nők vagyunk, tesszük a dolgunkat, követeljük a helyünket, az önrendelkezésünk szabad megélését, a szabadságunkat, a kiharcolt jogainkat.

Sári: Aki ma küzd a rendszer ellen, nem azért teszi, mert illúziói vannak, hanem mert nincs más lehetősége. Az ember azért lesz ellenálló, mert már nincs vesztenivalója. A rendszer úthengere elérte a szakmáját, szexualitását, értékrendjét, családját, és egyenletes tempóval gyűri maga alá. Így is, úgy is mindent elveszít. De nem adja önként. Nem adjuk önként!

Kata: Sokan bíznak benne, hogy megúszhatják. Hogy ha csendben maradnak és nem ugrálnak, akkor békén hagyják őket. Mások első szóra megalkusznak, úgy kevésbé fáj, nem akarnak balhét. Az eredmény mindig ugyanaz: a rendszer maga alá gyűr.

Sári: Kettő és félmillió ember szavazott a rendszer ellen. Két és fél millió ember nem akar befeküdni az úthenger alá vagy próbál kimászni alóla.

Kata: A szolidaritás nem csak egy nemes demokratikus érték, hanem egy önvédelmi mechanizmus is. Annak a felismerése, hogy amit mással megtehetnek, azt onnantól kezdve vele is bármikor.

Sári: Amikor kirúgják,
Kata: felvásárolják,
Sári: megszüntetik,
Kata: elhallgattatják,
Sári: kivéreztetik,
Kata: ignorálják,
Sári: einstandolják,
Kata: tönkreteszik…
Sári: az akadémiát,
Kata: a szerkesztőséget,
Sári: az egyetemet,
Kata: a gazdákat,
Sári: a tanárokat,
Kata: az egészségügyet;
Sári: akkor engem is bármikor kirúghatnak,
Kata: felvásárolhatnak,
Sári: megszüntethetnek,
Kata: elhallgattathatnak,
Sári: kivéreztethetnek,
Kata: ignorálhatnak,
Sári: einstandolhatnak
Kata: és tönkretehetnek.

Sári: És akkor eldönthetem, hogy ezt hagyom, vagy ellenállok. És akkor még két és fél millió ember is eldöntheti: hogy hagyja vagy ellenáll.

Kata: Itt a nagy kérdés: milyen jövőt akarunk, és ehhez mit kell tennie mindenkinek, aki európai, demokratikus értékrend szerint akar élni.

Sári: Hogy tíz év múlva ne ez a szar legyen.

Kata: Kétezermennyi, szeptember hanyadika.

Sári: Az általános sztrájk éve. Orbán Viktor és Rogán Antal virágot szednek egy napsütötte réten, mint a Macskafogó utolsó jelenetében. Mire jó egy két nap alatt beadott, megvitatott és megszavazott törvényjavaslat a kalapkészítők megsarcolására, ha tudják, hogy egy héten belül leáll az ország?

Kata: Megállnak a vonatok, félbeszakad az érettségi, kialszik a közvilágítás, nem jelenik meg a Nemzeti Sport, az utcán marad a szemét, bezár a hivatal, leáll a termelés.

Sári: Mindez néhány kalapkészítő miatt.

Kata: A szellem napvilága.

Sári: A jognak asztala.

Kata: Szolidáris általános sztrájk.

Együtt: Hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen…”