írta: Mendrey László tanár, a PDSZ korábbi elnöke
Közeleg az év és a kormányzati ciklus vége. Ilyenkor – úgy általában – számvetést végez az ember, átgondolja mit tett, és mit nem tett meg annak érdekében, hogy jó, nyugodt lelkiismerettel hagyja maga mögött az elmúlt időszakot.
Másként látjuk magánemberként, és megint másként a közélettel foglalkozó homo sapiensként életünket. Nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett, hogy – ugyan egy országban, de – két valóságban élünk itt ezen a kilencven és még néhányezer négyzetkilométeren. Nem, nem akarok most a politikával (úgy en’ bloc) foglalkozni, még csak az infláció és a rezsimentés sem érdekel (mondom, most!), inkább csak arról írnék, ami meghatározta az életemet, s ami meghatározza, döntően befolyásolja hazám, s benne a családom mindennapjait, jövőbeli sorsát:
az oktatásról.
Arról a szakpolitikáról, melynek fontosságát zseniális érzékkel ismerte fel már kormányzásuk legelső pillanatától a Fidesz, s annak elsőszámú és megfellebbezhetetlen tekintélyű vezetője, Orbán Viktor. Ismerte, hogyne ismerte volna Széchenyi és Petőfi gondolatait a kiművelt emberfőkről és a szellem napvilágáról, de ő inkább Shakespeare III. Richárdjára hallgatott…
Tudta – mert tanulta –, hogy a hatalom megszerzésének és megtartásának záloga az emberek befolyásolhatóságának privilégiuma.
Míg a múlt századi diktátorok a film/mozi hatalmában bíztak, addig Orbán az oktatásban látta – mint látszik, a maga szempontjából helyesen – azt az eszközt, mely hatalmát hosszú időkre biztosít(hat)ja. Felismerte, hogy az a liberális oktatáspolitika, mely a nyolcvanas évektől egyre nagyobb teret hódított, s melynek maga is köszönheti, hogy kiemelkedett kortársai közül, számára a későbbiekben már veszélyes lehet.
Minél többen jutnak el az érettségiig, minél többen szereznek felsőfokú végzettséget, minél többen gondolkodnak, annál kevesebben fogják kritikátlanul elfogadni a médiából rájuk ömlő propagandát, egyszerűen azért, mert látnak a világban, és használják az eszüket, ad absurdum, még kritikát is képesek megfogalmazni.
És ez már gond! Éppen ezért meg kell szüntetni annak a lehetőségét, hogy sokan legyenek ilyenek, így ennek lehetőségét okosan ugyan, de korlátozni kell. Elsőre furcsának tűnik, de mint a gyakorlat fényesen visszaigazolta, ennek kiváló eszköze az iskola, az oktatás.
A nagy mű megvalósításához elő kellett készíteni a társadalmat, be kellett mutatni, mennyire elégtelenek az anyagi feltételek, mennyire nem alkalmasak az önkormányzatok az intézmények fenntartására (mondjuk, ez nem volt nagy truváj…), mennyire káros a tankönyvek sokszínűsége (nem ütköztek jelentős ellenállásba), s hogy mennyire eredménytelen a magyar közoktatás (ez sem volt egy megugorhatatlan feladat). S végül be kellett ígérni és fel kellett mutatni a mindent (is) megoldó orákulumot, a központosítást a fenntartásban, a tankönyvkiadásban, a közoktatásban – a mindent látó és mindent ellenőrző rendszerek kialakításával, a pedagógusbérek emelésével, a rend és színvonalemelés ígéretével, az új és még újabb Nat-ok bevezetésével.
S, hogy ne feledjük az ősbűnt: a tankötelezettség leszállításával.
Mindennek levezénylését Hoffmann Rózsára bízták, rendszerváltás előtti idők kiváló reformpedagógiai innovátorára, a liberális oktatáspolitika egyik kiemelkedő képviselőjére, aki egy sikeres pályát áldozott be annak érdekében, hogy megfeleljen a miniszterelnöki elvárásnak. Jellemző, hogy egy bizottsági meghallgatási kérdésre, miszerint szerinte a tevékenységével elégedettek-e a pedagógusok, azt válaszolta: számára a miniszterelnök elégedettsége a fontos, a többivel nem foglalkozik…
A mór, miután megtette kötelességét – nem biztos, hogy önszántából, de – távozott. Eltűnt a közéletből, azóta is hallgat. A tankerületek, a központosított intézményfenntartás és tankönyvkiadás, a Kréta (a „nagy testvér”) azonban velünk maradtak.
Hogy ennek hosszú távú következményeit mikorra lehet felszámolni, és mikor lehet – az oktatás erejével és segítségével (ld. Finnország, Észtország, Lengyelország példáját) – Magyarországot ismét fejlődő pályára állítani, még csak elképzelések sincsenek…
A „művet” azonban Pintér Sándor minisztersége tette teljessé. A rendőrminiszter vezetése alatt a közoktatás viszonylag gyorsan és könnyen megadta magát. A mézesmadzag és a korbács megfelelő arányú alkalmazása hamar megtette hatását. A folyamatosan ígérgetett és végül megvalósított (igaz ugyan, hogy nem úgy, nem akkor és nem annyi) béremelés, és az – ő szempontjaik szerint – renitens pedagógusok kirúgása eredményesnek bizonyult. Elcsendesültek a pedagógusok, már csak elvétve (sem) hallunk, látunk, olvasunk elégedetlenségről, a szakmai és érdekvédelmi szervezetek hangja is csak ritkán éri el a média és a társadalom ingerküszöbét.
Arról, hogy a tankötelezettség leszállítása miatt hány fiatal kallódik el, hogy az egyre növekvő – lassan kezelhetetlenné váló, jellemzően rozsdaövezeti – dizájnerdrog-használat hány ember, család életét teszi tönkre, már csak ritkán esik szó. A média egyik része nem foglalkozik vele, fontosabb a politikai ellenfél (ellenség) lejáratása, tönkretétele. A magukat függetlennek vallók pedig inkább csak az aktuális botrányok bemutatásában érdekeltek. A nézettség ugye… Megoldás (biztos van, de) közel s távol nem látszik…
Arról is csak ritkán, keveset, és kevesen beszélünk, hogy az érettségizők jelentős része külföldi (jellemzően holland, osztrák, német) egyetemeken kíván továbbtanulni. S nem, nem csak azért, mert ott jobbak a körülmények… hanem azért, mert ott jobb a hangulat, élhetőbbek a hétköznapok.
S egy percre se legyenek kétségeink, aki nyugaton szerez diplomát, ott kezd el dolgozni, ott alapít családot, nem fog hazajönni, mint ahogy az a jóval több mint félmillió honfitársunk sem, akik már egzisztenciát szereztek Angliában, Németországban, Ausztriában, az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában (tovább is van, mondjam még?). Legfeljebb majd nyugdíjasnak. Kitántorgott (nem csak) Amerikába, másfél millió emberünk… Ja persze, hogy el ne felejtsem: „Gyere haza fiatal!”. De miért is???
Hogy mennyire nem értik, nem érzik a probléma lényegét, arra Pintér Sándor maga világított rá aktuális bizottsági meghallgatásán. Tóth Endre momentumos képviselő kérdésére, hogy ki járt jól azzal, hogy Pintérre bízták a Belügyminisztérium vezetését, azt válaszolta a miniszter, hogy az ország, mert „megjelent a rend, a biztonság és a következetesség”.
Függöny!
Indokolt a standing ovation…