A gát átszakad? – Széljegyzet a Szőlő utcai rémtettekhez

írta: Sulyok Blanka

Ezeket a sorokat úgy tíz éve írhattam egy írásgyakorlat során – többnyire én is megcsinálom azokat a feladatokat, amiket adok a gyerekeknek „kreatív írás” – címszó alatt, már csak azért is, hogy először magamon teszteljem, milyen érzés a feladatban lenni. Már nem emlékszem, pontosan mi is volt az instrukció, és ez a néhány sor is talán csak valami töredék – de az elmúlt hetek gyermekvédelmi botrányai valahogy a felszínre hozták őket az emlékeim mélyéről. 

Megráztak a képsorok a Szőlő utcai javítóintézetben élő gyerekek bántalmazásáról. Még akkor is, ha pedagógusként és civil aktivistaként már tíz éve is szót emeltem a magam szerény eszközeivel a bántalmazó oktatási és gyermekvédelmi rendszer rossz működése ellen, vagyis nagy vonalakban tisztában voltam vele, hogy mi folyik ebben az országban. Ezeket a területeket a kétharmaddal regnáló hatalom cinikusan alázta saját abuzált mostohagyermekeivé. Mégis rettenetes volt látni ezeket a képsorokat közvetlenül, melyek ráadásul szimbólumként is értelmezhetőek. Ahogy Kovács-Buna Károly rugdosta a földön fekvő, szerencsétlen, hátrányos helyzetű kamaszt, úgy rugdossa a hatalom az ország sebezhető, bármilyen szempontból hátrányos helyzetű csoportjait, és ezáltal végső soron az egész nemzetünket már hosszú évek óta.

És még ezt is tudták fokozni. Fizikai rosszullét fogott el, amikor Gulyás Gergely a kormányinfónak csúfolt szokásos mellébeszélése során egyszer csak sorolni kezdte a Szőlő utcai gyerekek és fiatalok „bűneit”. Hogy aztán e gyáva, sunyi, gerinctelen utalgatásai nyomán a propagandistáik már direktebb és gátlástalanabb módon terítsék a narratívát, és végül a kommentelőik mondják ki: így kell ezt. Igy kell bánni „ezekkel”, hiszen ezek az „intézetisek” tulajdonképpen bűnözők. Hiszen mindig erre alapoznak. A félelemre, az előítéletre, a rosszindulatra… A rosszabik énünkre. De még most is? Ebben a helyzetben is? Még van pofájuk?

Mintha létezne az a bűn, ami legitimálná, hogy gyerekeket és fiatalkorúakat prostituálnak, erőszakolnak meg és vernek péppé. Mintha létezne.

2015-ben már öt éve benne voltunk egy központosított, túlbürokratizált, a szakmaiságtól egyre távolabb sodródó oktatási rendszerben – a Tanítanék Mozgalom is ebben az időszakban indult. Attól még messze voltunk, hogy a Belügyminiszérium alá sorolják az iskolákat (meg az egészségügyet és a szociális szférát), és egyenesen egy cinikus rendőrminisztert ültessenek a nyakunkba, de az irány már tapintható volt. 

2011-ben szállították le a tanköteles korhatárt 16 évre. De jó, mondta néhány kollégám, de jó! Hát könnyebb lesz megszabadulni a problémás gyerekektől. Tényleg könnyebb lett. Hamar összegyűlt az a mennyiségű igazolatlan óra, ami után egyszerűen csak ki lehetett tenni a gyereket az intézményből, oszt jónapot. Csak el kellett múlnia 16 évesnek, és akkor nem volt kecmec. Nix ugribugri. Hurrá!

2010-ben, frissdiplomásként egy fővárosi technikumban kezdtem dolgozni. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végeztem én is, mint Kovács-Buna Károly, csak én magyar-német szakon. Szerettem, bár eleinte nehéz volt, főleg a nagy létszámú fiúosztályoknál, akik a magam fajta, tapasztalatlan és sok szempontból naiv tanerőt ugyancsak próbára tették az első időkben.

Tanárnő, kérdezte egy napon B., feltűnt magának, hogy a T. már nem pofázik annyit az óráján? Pofán vertem, tetszik tudni? Nagyon idegesített már, hogy bunkó magával, mikor maga rendes… 

B. igazi feketeöves keménycsávó volt ebben az időben, 9. osztályos, tele rossz jegyekkel és „beírásokkal”. Az ily módon kissé zavarba ejtő szimpátiáját igazából a német korrepetálások során sikerült kivívnom, amikor csak vele foglalkoztam, és a kezdetben csupa tüske és fullánk, zabolátlan, vad tekintetű fiú lassan rájött, hogy nem akarom bántani, nem gondolom róla, hogy hülye, meg rossz, és hogy egyszerűen csak segíteni szeretnék. Ahogy a fenti példa is mutatja, megszelídítése nem egyik napról a másikra történt, azt például megrökönyödve fogadta, hogy nem osztottam a lelkesedését a pofánverés módszeréért, sőt, arra kértem, hogy ne alkalmazzon többé erőszakot. (Aztán T-vel is jóban lettünk, de az egy másik történet.) 

Egy nap németből a Die Familie volt a téma a korrepetáláson. Ekkor már igazán jóban voltunk, ezért is lepett meg, hogy hirtelen újra nyegle lett, rángatta a vállát, csapkodott, nem volt hajlandó rendesen válaszolni. Csak firkálgatta a papírt maga előtt, dühösen. Én meg csak próbálkoztam tovább, naiv rendíthetetlenséggel. 

– Wie heisst deine Mutter?

B. szeme villámokat szórt.

Hagyjuk az anyámat, jó? Ki a faszt érdekel? Elment, amikor négyéves voltam. Alig emlékszem rá. 

Mintha hirtelen áram csapott volna belém, édes istenem, hogy lehetek ekkora hülye? Láttam magam előtt B.-t négyévesen, óvodás kisfiúként. Akiért már nem jön az anyukája. Nagy, lázas, barna szeme hirtelen egy nagyon szomorú kisfiú arcából nézett rám. A dacos, pihés bajszú, megkeményedett vonású kamaszarcban hirtelen megláttam azt a kisgyereket, aki háromévesen reggelente nagyon sír, amiért el kell válnia a mamájától, de aztán megnyugtatják az óvónénik, hogy majd délután jön. De, amikor középsős, már nem jön, és soha többé nem jön. Érzem, ahogy fülig vörösödöm, legszívesebben megölelném, de nem merem, csak remegő kézzel összepakolom a füzeteket, közben leverem a krétákat és lepotyognak a földre, összetörnek, nem érdekel, bekapcsolom az öreg, csupa vízkő vízforralót. Hagyjuk, persze, hülyeség, mondom neki, lass uns lieber einen Tee trinken. 

A tea mellett aztán B. mégis mesélni kezdett, és az a délután komoly szerepet játszott abban, hogy ettől kezdve tudatosan vállaljam legnehezebb sorsú tanítványaim támogatását, amennyire csak erőmből telik. 

Mert szép számmal voltak, pedig ez igazán egy, úgymond, átlagos fővárosi szakközépiskola volt akkoriban. Mégis sok megsebzett gyerek járt hozzánk. Elvétve akadt köztük állami gondozott is, de a legtöbbjüknél „csak” rossz családi háttér, elhanyagolás vagy bántalmazás, szegénység, tanulási nehézség, zavar és ebből adódóan megannyi iskolai kudarc húzódott a sok esetben deviáns, „problémás” viselkedés és/vagy tanulási motiválatlanság hátterében. Esetleg kortárs bántalmazás. 

Egy átlagos faipari osztály 30-35 fővel indult, és ebből úgy 17-18 fiú érettségizett le végül. Mindenesetre ez a „lemorzsolódás” (micsoda embertelen szó! mintha holmi felesleges hulladékokról beszélnénk, nem pedig gyerekekről) érezhetően megnőtt a tanköteles kor leszállítása után. 

Embertelenül nehéz úgy teljesíteni a felnőttkor és a gyerekkor törékeny határán, hogy nincs az ember körül egy megtartó közeg. Ha nincs elfogadás, nincs biztonság, nincs melegség, nincs szeretet. És ha emellett még bántják is… Vagy ha éhes… ha fázik… ha abuzálják…

Szóval a magam eszközeivel szerettem volna segíteni ezeknek a sebzett, „rossz” gyerekeknek. Az irodalomórákat leginkább terápiás foglalkozásoknak szántam. Szerettem volna, ha sikerül ezeket a gyerekeket a költészettel legalább egy kicsit megvigasztalni. Elkerülhetetlenül vonzza be őket úgyis valamilyen addikció, hiszen a sebekre kell valami fájdalomcsillapító, hiszen kell egy hely, ahová a valóság elől, amely rideg és elviselhetetlen, menekülni lehet… Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de mégis, azt tettem fel magamban, hogy mindent megpróbálok, hogy ez a bizonyos „szer”  az irodalom, a költészet, az alkotás, a könyv legyen. Bizony, bizony. A tan-anyag…

Na, nem a NAT által meghatározott daráló, ami legfeljebb libatömésre alkalmas. Ó, dehogy. Azt akartam, hogy ők is érezzék azt a boldogságot, amit mi éreztünk az egyetemen, amikor Lackfi János és Vörös István kreatív írás-óráin úgy bújhattunk bele a költészetbe, mint valami óvó, ölelő kabátba, hogy belülről érezzük át annak minden szívszorító szépségét, vérpezsdítő humorát, megrendítő katarzisát, önfeledt játékát. Nem, nem azt akartam, hogy nagyszabású remekművek szülessenek, hanem hogy megértsék: az olvasás és az írás, a művészet, a költészet örömforrás. Boldoggá tesz. Erőt ad. Nemesíti a lelket. Oldja a fájdalmat. Segít átérezni a másik ember örömét és fájdalmát, segít megérteni a másik nézőpontját is. És végső soron segít megtalálni, hogy kik is vagyunk valójában. 

Igaz, én nem vagyok költő, de az irodalom szeretete pont olyan erősen éltet, mint az a vágy, hogy ezt át tudjam adni minden gyereknek, akinek csak képes vagyok. Tudtam, hogy ezt csak nagyon finoman lehet csinálni, nagyon óvatosan, nagyon sok türelemmel, és nagyon sok szeretettel, tisztelettel és alázattal. Nyitottsággal és alkalmazkodással. Alázásnak, erőszaknak, durvaságnak ebben a folyamatban helye nincs, akkor vége, örökre oda a bizalom, a nyiladozó érdeklődés.

Nem, nem sikerült minden gyereket „megmenteni”. Mindig nagyon fájt, ha valaki elment a suliból, különösen akkor, ha nem tanult tovább, nehéz volt elengedni. Azt sem mondhatom, hogy az iskola után a gyerekek egyből rohantak a könyvtárba, és szenvedélyes olvasók lettek egytől egyik. (Magyarból viszont simán leérettségizett mindenki, aki velem maradt az úton.) De egy percig sem bántam meg, hogy ezt a fajta pedagógiai attitűdöt választottam, mert azt biztosan állíthatom, hogy felszabadult, biztonságos és boldog légkört sikerült teremteni végül minden osztályban, ahol tanítottam. Ebben a légkörben nem volt ciki a konstruktív hozzáállás, az alkotás, az egymásra való odafigyelés, az empátia – amikor pedig, néha egészen váratlanul, egy-egy tanítványom irodalmi tehetsége nyilvánult meg, az maga volt az igazi, felemelő csoda, aminek a fénye mindenkit beragyogott, aki csak jelen volt ebben a folyamatban. Amikor bepillantást nyerhettünk mindannyian egy váratlanul megnyilatkozó lélek színes világába.

Színes világ

Bárkay Gergely, 12. osztályos tanuló, 2016.

B. nem okozott csalódást, nemcsak leérettségizett, de még a műszaki egyetemet is elvégezte aztán. Ehhez persze egyedül kevés lettem volna. Kellett hozzá egy kellően empatikus és rugalmas pedagóguscsapat – mert nem, nemcsak olyan kollégáim voltak, akik ünnepelték a tényt, hogy immár könnyebb a „nehéz” gyerekektől „megszabadulni”. És kellett egy igazgató, aki jó pedagógiai érzékkel és őszinte bizalommal adta meg nekünk azt a szakmai autonómiát és szabadságot, hogy érdemben tenni tudjunk a gyerekekért. És hát semmi körülmények között nem hagyta volna, hogy bárki bántsa őket. Istenem, dehogy.

Ez az igazgató már nincs az iskola élén. Én sem tanítok már ott. Az új érettségi szabályozás gátat szabott annak a szabadszellemű irodalomtanításnak a középiskolákban amiben hiszek, aminek az értelmét látom.

Hát most tanítok máshol, ahol még van levegő. És írok oda, ahova még lehet. És kiáltok, ahogy régi, rossz gégémből telik.