Mi lett velük azóta? – tanártörténetek a kirúgások után három évvel: Törley Katalin

Törökné Pethő Erzsébet riportja

2022 végén példátlan dolog történt a magyar köznevelésben: 15 tanárt kirúgtak a munkahelyükről az oktatási intézményekre kiterjedő sztrájkok és polgári engedetlenségek megtörésére. A munkaügyinek álcázott indoklás mögött valójában politikai okok húzódtak. A kirúgott tanárok azóta is tartják a kapcsolatot, közösségük igazi baráti társaság lett.

  (Jacques Prévert)

Törley Katalin a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végzett, majd itt kezdett franciát tanítani. 2022 szeptember 30-án, tanári pályája 23-ik évében bocsátották el.

Emlékszel arra a napra, amikor megtudtad, hogy elbocsátanak?

Én nem voltam bent az iskolában, amikor megkaptuk a felmondóleveleket, és ugyan az igazgató tudta, hogy én is kapok egy borítékot, nem tudhattuk, hogy mi van benne. Nagyon valószínűnek tartottam, hogy engem is kirúgtak, de nem lehettem benne biztos, mert volt olyan kollégám is, aki csak figyelmeztetést kapott. Meg kellett várnom, amíg postán kézbesítik, mert sem az igazgatónak, sem nekem nem voltak hajlandók elárulni, hogy mi van a levélben.

Mi történt ezután?

Hétfőn bementem tanítani és elbúcsúztam mindenkitől. Aztán kedden is bementem és újra elbúcsúztam mindenkitől, majd délután bementem a tankerülethez, ahol szintén nem árulták el, hogy kirúgtak-e. Azt mondták, hogy meg kell várnom, hogy hivatalos postai úton megkapjam. Én sírni kezdtem, hogy csak azt mondják meg, hogy van-e még állásom vagy nincs, mert ez így tarthatatlan. És akkor egy munkatárs azt mondta, hogy most még van, de amikor átveszem a levelet már nem lesz.

Ekkor hirtelen rám zuhant egy hatalmas fáradtság. Nagyon fáradt és szomorú voltam, miközben valamennyire büszke is, hogy átütöttünk valamit.

Volt tüntetés péntek este is, meg hétfőn reggel is, és én mindenhol ott voltam, úgy, hogy biztosan nem tudhattam, hogy ki vagyok rúgva.

És mi történt azután, hogy már tudtad a levél tartalmát?

Másnap országos sztrájk volt, és én polgári engedetlenséggel töltöttem azt az utolsó munkanapomat október 5-én. Épp a tüntetésre készülődtem már a helyszínen, amikor otthon átvették helyettem a levelet, így akkorra lett hivatalos: kirúgtak.

Ez akkor volt, amikor a gyerekek elfoglalták a hidat, és mi nem tudtuk, hogy annyi ember lesz, de a kirúgásunk hírére megsokszorozódott a tömeg.

Hogy élted meg ezeket a napokat?

Ezekre a napokra nehéz visszaemlékeznem. Olyan volt, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnék. Én a Kölcseybe jártam gimnáziumba is, tehát ha összeszámolom, összesen 27 évig voltam annak az iskolának a kötelékében, ami akkor még több volt, mint az életem fele. És ebből ilyen módon egyik pillanatról a másikra kizuhanni, ez teljesen felfordította az életemet mindenféle szempontból.

És akkor jöttek a szolidaritási üzenetek, az utcán simogatásokat kaptam, sokan álltak mellettünk. Egyszer azt mondtam, hogy ha nem taníthatnék, akkor elmennék pultosnak valami szórakozóhelyre, ahol az én vállamon sírhatnának a fiatalabb és a kevésbé fiatal törzsvendégek, és ekkor kaptam két pultos ajánlatot is, hogy engem felvesznek, ha akarom.

Hogy változott meg az életed? Mi történt veled azóta?

Három helyen is dolgozom. A Tanítanékban és két, szintén oktatási fókuszú, a romák esélyegyenlőségével foglalkozó szervezetnél, a Romaversitas-nál és az Együttnevelés Szövetségben. Ezek azok, amik kitöltik az időmet. De még mindig fura, hogy nem vagyok órarendhez kötve, hogy nem korareggel kezdődnek a napjaim.

Nem mentem el tanítani sehova, és sosem szerettem magántanítványokat vállalni. Most ez azért felmerülhetett volna, de engem a gimnáziumi közeg vonzott, ahol dolgoztam, ezért se nyelviskolába, se a magántanítás felé nem mentem el. A gimnáziumi tanítás nagyon hiányzik, és nagyon kevés esélyt látok arra, hogy a perek olyan megnyugtató módon és hamar záródnak, hogy vissza tudjak menni.

Mi segített feldolgozni a történteket?

Folytattam a kórusban éneklést, de az azóta már sajnos megszűnt. Egy színházi előadásban is részt vettem. Az volt a címe, hogy Remény panzió, és több mint két évig játszottuk, színészek és aktivisták együtt. Ezt nagyon szerettem, izgalmas volt. Mindig jól esett, mikor tudtam valami művészethez közeli dolgot csinálni, mert azzal gyógyítottam a sok sebet kapott lelkemet.

Ha tehetnéd, visszamennél a közoktatásba?

Érzem, hogy a gyakorlat kopik. Ha most meg kellene tartanom egy órát, akkor iszonyatosan izgulnék. Régebben is izgulós voltam év elején, vagy ha új csoportom volt, ezért most is biztos nagyon felkészülnék. De ami nagyon hiányzik, az az érzelmi kapcsolat, ami összekötött engem a tanítványaimmal és egyes kollégákkal.

És konkrétan a Kölcseybe?

Most azért elég nehéz lenne visszamennem, mert megváltozott az élethelyzetem. Azért nem olyan könnyű egyik pillanatról a másikra ide-oda váltani. Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy van bennem egy olyan vágy, hogy még valamikor megélhessem azt, hogy tanítok. De egyelőre nem merül fel, mert feketelistán vagyunk.

Ma is részt veszel hasonló ügyekben? Jársz tüntetésekre?

Igen, járok. Ha oktatásról, vagy ha más olyan ügyről szól, ami számomra fontos. Ez egy formája annak, amivel kifejezzük, hogy nem akarjuk eltűrni az igazságtalanságot. Tudom, hogy csupán tüntetéssel nem lehet célt érni, de egy fontos eszköze a tiltakozásnak.

Ha most visszamehetnél az időben, máshogy csinálnád?

Nem. Azért mi átgondoltuk, hogy mit csinálunk. Ez egy nagyon komoly morális döntés volt számomra. Szerintem a többiek számára is. Abban a helyzetben mi nem láttunk más lehetőséget. Nem csinálnám vissza, nem tennék másként, és ahogy már említettem, én nagyon büszke vagyok arra, amit tettünk. Szerintem sokat tanítottunk ezzel: olyan tartást, ami a bátorságról és a kiállásról szól, és arról, hogy nem hajtjuk le a fejünket, hanem ami elfogadhatatlan és igazságtalan, az ellen felszólalunk.

Milyennek látod ma az oktatás helyzetét?

Amennyire hallom volt kollégáimtól és azoktól a pedagógusoktól, akikkel kapcsolatban vagyunk a Tanítanékon keresztül, eléggé drámai a helyzet. Annak ellenére, hogy valamennyi bérkorrekció történt, hogy nem feltétlenül kell éhen halni a hónap végén, a többi követelésünk, amikről most már tíz éve beszélünk, nem teljesült: a munkavállalói jogok a béka feneke alatt vannak, a túlterheltség egyre fokozódik, hiszen továbbra is komoly pedagógushiány van minden részén a rendszernek, és azoknak a pedagógusoknak kell mindent ellátni, akik ott vannak. Tehát túl vannak terhelve, ahogy túl van terhelve a tananyag is: megtaníthatatlan és megtanulhatatlan. Ez persze azt jelenti, hogy a gyerekek is súlyosan túlterheltek. Olyan válságos állapotban van az oktatás, hogy majd hosszú időbe fog telni, hogy valahogy jó irányba lehessen fordítani és el lehessen indítani egy boldogabb állapot felé.

Milyen jövőt látsz a magyar oktatásban?

Valamennyi optimizmust muszáj, hogy megőrizzek magamban, hiszen azért történt velem minden az utóbbi tíz évben és az elmúlt két évben, mert valamiért küzdöttem. Akkor muszáj azt hinnem, hogy ez megvalósulhat. De ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű menet – még akkor sem, ha a legjobb és legjobb szándékú szakemberek kezébe kerül az oktatás. És arra nagyon kell figyelni, hogy a benne részvevők nélkül nem lehet változást elérni. Muszáj az iskolahasználók minden csoportját bevonni ahhoz, hogy ez a változás elinduljon.

Mit üzensz azoknak, akik tanárok szeretnének lenni?

Legyenek tanárok! Akit egy belső vágy hajt efelé, az valószínűleg majd meg is tudja valósítani, hogy egy jobb oktatás legyen. Azzal az elképzeléssel legyenek tanárok, hogy ez egy nagyon szép, nagyon kreatív értelmiségi munka. És nagyon sokat lehet kapni a tanítástól.