Az „elég jó” karácsony

írta: Berta Bea

Amikor Olivér (szerk.: Pilz Olivér) megkért, hogy írjak karácsonyra egy cikket, amelyben van személyes emlékezés és irodalom, azt éreztem, nem biztos, hogy én vagyok erre a legjobb ember, mert nekem a karácsony az utóbbi elég sok évben nem igazán hozta azt az érzést, amit elvárunk tőle, hogy hozzon.

Ugyanakkor idén mintha némileg másképp lenne:

Megkérdeztem egy barátomat a napokban, hogy megszállta-e már karácsony szelleme. Ezt írta: „Megszállt, de ez valami kopogószellem és rettegek a karácsonytól”. Ekkor már biztosan tudtam, hogy ez az írás az „elég jó” karácsonyról fog szólni,

Nem tökéletes, idilli, ilyen formán a valóságban nem is létező életet, hanem „elég jót”, amelynek megvannak a maga nehézségei, de otthon érzem magam benne, elégedett vagyok a mindennapjaimmal.

Szabó T. Anna fogalmazza meg azonos című versében: „Az ünnep azé, aki várja”.

Ebben egészen jó („elég jó”) voltam idén: időben eszembe jutott, kikkel zárul decemberben (szerencsére, csak átmenetileg) valamilyen könyvklub, önismereti csoport, kortárs irodalmi szabadegyetem, és így felkészültem az összegzésre, az örömöm kifejezésére (családi képeslapkészítésbe kezdtünk, így a könyvklubosok kézzel készített kis ajándékot kaptak az idén olvasott könyvek listájával). Talán idén először figyeltem arra tudatosan, hogy közösen is megünnepeljük a sikert, amelyet a számomra fontos csoportokkal közösen értünk el azzal, hogy az időnket és a figyelmünket adtuk egymásnak, ezzel életre hívva és fenntartva ezeket a közösségeket. Nem szabad ezt természetesnek venni, igenis meg kell ünnepelni a közösen tett erőfeszítések eredményét! Ugyanakkor a hála kifejezésében sikerült nem túlzásba esnem, és nem elvárni magamtól, hogy például minden csoport minden tagja kapjon képeslapot. Az önismereti csoport tagjaival közösen készítettünk egymásnak könyvjelzőt, amelyre mindenki írt a társainak valami személyes üzenetet. Tudom, hogy van, akinek ez lesz az egyik legkedvesebb ajándéka, mert egyedül él, és az üzenetek visszahozzák majd neki a csoportérzést …

A készülődés után eljön, persze, majd a naptár szerinti ünnep is, amikor fontos családi hagyományok jelennek meg kis, világító gyertyákként. Csak néhány nagyon fontos ilyen van, nem szeretném, hogy minden évekre előre le legyen játszva, meg legyen tervezve, mert nekem az ünnep legyen spontán is. Dragomán György Karácsonyi cukorkötözés című írása mintha a mi egyik ilyen hagyományunkról szólna. Tudom, tudom, sokan vannak, akik a szaloncukor fára juttatását praktikusan szeretnék megoldani: minél gyorsabban, anélkül, hogy az összegabalyodó, szabad szemmel (nekem legalábbis) már nem látható cérnaszálakkal kelljen test (cérna)test elleni küzdelmet vívni… de nem ez van nálunk! Aki velem lakik, az csak cérnával kötözhet, a fém vagy bármi más műveletkönnyítő használata nálam kizárt!

Újabb hagyomány nálunk (Figyelem, ezt csak erős idegzetűek olvassák!), a húsvéti sonka mint karácsony étel. Nem, nem kevertem össze az ünnepeket, de van nálunk egy családtag (nem árulom el, ki ő, mert mégiscsak van határa a személyességnek), aki pár éve a karácsonyi menü összeállításakor azt mondta, hogy ez az egész őt nem nagyon foglalkoztatja, mert hetek óta a húsvéti sonkáról álmodozik, és ő nem tud másra gondolni, ha ünnepi ételről van szó. Nem részletezem, de a lényeg: ekkor került be nálunk a húsvéti sonka a karácsonyi menübe, és azóta is ott van. Nem láttam senkit boldogabban asztalnál ülni azelőtt, hogy a sonkát „előléptettük…

Karácsonykor béke szállja meg a házakat és az embereket, legalábbis elméletben. Janikovszky Évának a Kincskereső című folyóiratban jelent meg egy írása még 1995-ben, Hogyan rontsuk el a család karácsonyát? címmel. (Most akárhogy keresem, csak egy Facebook-bejegyzésben találom meg, Janikovszky Éva oldalán). A címnek megfelelően egész listát találhatunk arról a szövegben, hogyan lehet mindenki örömét elrontani például azzal, ha megjegyzést teszünk a némileg csoffadt fenyőre, vagy jól összeveszünk azon, a tesónk miért kapott szebb/jobb/drágább ajándékot, mint mi. Janikovszky Éva írásáből leginkább a gyerekek inspirálódhatnak, de a nekik szóló ötletekből kiindulva a felnőttek is kialakíthatják a saját eszköztárukat, hogyan lehet elrontani az együttlétet. Vagy esetleg át lehet gondolni, hogyan kezeljük a kisebb konfliktusforrásokat annak érdekében, hogy az együtt töltött idő jó legyen, amennyire lehet. (Tényleg „kisebb konfliktusforrások”-ra gondolok, hiszen tudom, hogy vannak súlyos problémák az emberi kapcsolatokban, amlyeknél nem gondolom megoldásnak, ha mindent a szőnyeg alá söprünk.) Erről is eszembe jut egy családi történet: sok évvel ezelőtt anyukám volt a rizibizi-felelős, az volt a terv, ő hozza a nálunk rendezett karácsonyi vacsorára a köretet (vagy leglábbis ezt a részét). Eljött az este, az estével anyu is eljött, de a rizibizi nem jött vele… Én ezt nem vettem észre, azt viszont igen, amikor elkezdtük megteríteni az asztalt, és anyu sápadtan rogyott le az egyik székbe „Én elfelejtettem megcsinálni a rizibizit” felkiáltással (inkább sóhajjal). Lehetett volna ebből feszültség, de annyira elkezdtünk nevetni (az igazsághoz hozzátartozik, hogy anyu ekkor még nem igazán), hogy pillanatok alatt megszületett a szállóige:

Aki idáig eljutott az olvasásban, talán azon is gondolkodik néha, mire lehet jó például a karácsony, mi értelme az év egy (na jó, három) napján úgy tenni, mintha…, miközben pontosan tudjuk, hogy a maradék nagyon sok hétköznap úgyis pont olyan lesz, mint általában Erről szól Parti Nagy Lajos Angyal és vonóhorog című írása, benne ezzel a fontos mondattal: „Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azokkal a sokszáz hétfő reggelekkel?”. Világos beszéd. Az én válaszom erre a kérdésre, hogy

Nem az a három nap (maximum 2 hét) a fontos, hanem a lehetőség, hogy meghalljam a saját hangom. Milyen helyzetekben tudok biztonságban jelen lenni, kinek a társaságában vagyok nyugodt, milyen viselkedési módok azok, amelyekkel nem tudok és nem is szeretnék mit kezdeni, milyen tevékenységekben tudok teljesen elfeledkezni az időről és a feladatokról, és leginkább: hogyan tudom jól, a nekik megfelelő módon szeretni azokat, akik nekem a legfontosabbak? Ezek az én kérdéseim. Ha legalább néhányra megtalálom az aktuális válaszomat, a következő hónapokat tudom majd ezeknek megfelelően alakítani.

Kívánom, mindenki találja meg a saját kérdéseit, aztán persze a válaszokat is, és leginkább: szép ünnepet kívánok, amelyben jut idő magunka és a számunkra fontos emberekre, tevékenységekre is!

„Elég jó” karácsonyt kívánok mindenkinek!