Mi lett velük azóta? – tanártörténetek a kirúgások után három évvel: Törökné Pethő Erzsébet

írta: Törökné Pethő Erzsébet

Ez az írás egy olyan riportsorozat végén készült, melyet sorstársaimmal készítettem. Most magamról számolok be. Mi történt VELEM azóta? – hiszen én is egyike vagyok a kirúgott tanároknak…

2022 végén példátlan dolog történt a magyar köznevelésben: 15 tanárt kirúgtak a munkahelyükről az oktatási intézményekre kiterjedő sztrájkok és polgári engedetlenségek megtörésére. A munkaügyinek álcázott indoklás mögött valójában politikai okok húzódtak. A kirúgott tanárok azóta is tartják a kapcsolatot, közösségük igazi baráti társaság lett.

A 2023. március 13-án kezdődő pert a Belső-Pesti Tankerület ellen első fokon elveszítettük, majd 2025 júliusában másodfokon a Fővárosi Ítélőtábla ezt az ítéletet „részben megváltoztatta”. Az idézet az ítélet indoklásának egyik pontja.
Bár nem nyertünk pert teljes mértékben, a fenti mondatok elégtételt jelentenek számunkra, akik elveszítettük az állásunkat: a kirúgottaknak és a sok száz tanárnak, akik önként követtek minket, és távoztak az oktatásból. De ugyanúgy igazolás a többi bátor tanárnak, diáknak, iskolai dolgozónak és szülőnek is, akik velünk együtt kiálltak az oktatás helyzetének javításáért.

Törökné Pethő Erzsébet vagyok. Tizedik éve voltam a Vörösmarty Mihály Gimnázium angoltanára, amikor 2022. november 30-án – a diákok érdekeire hivatkozva – elbocsátottak.

Szerda délután volt, és én lázasan feküdtem otthon. Délután jött a hír a messenger csoportunkba, hogy ismét kirúgtak tanárokat, de nem lehet tudni, kiket és honnan. Csak találgattunk. Már az online lapokban is megjelent a hír, és felmerült, hogy a mi iskolánkból is érintett lehet valaki. Megsirattam azt a kollégámat, akiről azt hittem, hogy kirúghatták. 
Aztán három körül hívtak a vezetőségből, hogy valószínűleg én vagyok az, mert a tankerülettől kerestek: át kellene adniuk nekem egy levelet. A hívás után röpgyűlést tartottak, ahol a többi tanárt is tájékoztatták. Ekkor már láttam is a nevem a Telex-en. Az intézményvezetőt még ekkor sem tájékoztatták…

Később mesélték a kollégák, hogy a tanáriban hosszú, néma csend fogadta a hírt, és amikor a diákok is megtudták, mi történt, a tanári ajtaja és a könyvtár ajtaja között élőláncot alkotva énekelték az iskola himnuszát.
Már aznap este volt egy tüntetés a Belügyminisztérium épülete előtt. Még rosszul voltam, ezért csak élő közvetítésben követtem az eseményeket. Akkor hallottam először az ott tüntető vörösmartys diákoktól a „VMG-hez TöPE is kell” rigmust. Le sem tudom írni, mit éreztem.

Csütörtökön és pénteken a VMG nem nyitott ki. Elmaradtak az órák, elmaradt a szavalóverseny is.
A vörösmartysok csütörtök estére a Palotanegyedbe tüntetést szerveztek: „Tanmenetet”. Itt a kollégáimon és a diákokon kívül szülők és támogatók is megjelentek. Nem hagyhattam ki, bár még mindig lázas voltam.

Mikor december 9-én végül megkaptam a levelemet postai úton, eszembe jutott, hogy a kölcseysek kirúgása után a mi diákjaink telefonos láncot szerveztek, hogy meg tudják akadályozni, hogy bárki is bejöjjön az iskolánkba és kirúgja a tanárokat… De ez nem volt ilyen egyszerű.
Sokáig nem tudtam felfogni, hogy nem taníthatok a Vörösmartyban. Tíz körömmel ragaszkodtam hozzá, és nem akartam elengedni. Ezt nem lehet sem feldolgozni, sem megbocsátani – még azóta sem sikerült – főként azért, mert tudjuk: politikai érdekekből játszanak emberi sorsokkal és életekkel.

Ugyanakkor szeretném megemlíteni azokat a pozitív dolgokat is, amik a következő napokban értek. Egyrészt olyan, számomra nagyon kedves emberekkel, sorstársakkal ismerkedtem meg, akikkel azóta is baráti kapcsolatban vagyunk, és akikért mindig hálás leszek a sorsnak. Másrészt a kirúgásunkat követő napokban megtapasztalhattam, hogy Magyarországon mennyi kedves, jólelkű ember él: tucatnyi támogató üzenetet kaptam különböző csatornákon, sokszor ismeretlenektől is.
Sokakat megmozgatott a hír, és nem csak a családom és a rokonaim, hanem barátok, szülők, ismerősök és ismeretlenek is segítettek túlélni ezt az időszakot. Szükségem is volt rá, mert nagycsaládosként munka nélkül maradtam az adventi időszakban, ezért az anyagi és a lelki támogatás is nagyon sokat jelentett.

A történtek hatására végleg kiábrándultam az oktatásból, februárban mégis tanítani mentem: egy alapítványi gimnáziumban kezdtem dolgozni, ahol előbb csak angolt tanítottam, most pedig leginkább magyar mint idegen nyelvet tanítok. Nem tudok elképzelni izgalmasabbat és csodásabbat annál, mint az anyanyelvemet tanítani külföldieknek. Ha minden jól megy, idén júliusban egy új diplomát is szerzek a magyartanításhoz.

Része vagyok a Tanítanék Mozgalomnak is, amire egyelőre a tanítás és az egyetem mellett fájóan kevés időm és energiám jut. Igyekszem részt venni olyan ügyekben, ami az oktatás helyzetének javításáról szól, így amikor tehetem, tüntetésekre is járok. Lehet, hogy ez nem számít sokat, de próbálom megtenni, amit tudok, és számomra ez fontos.

Az oktatás jövőjét nem lehet látni. Azt tudjuk, hogy a regnáló kormány nem hajlandó szóba állni az oktatás szereplőivel, számukra nem tényező ez a szektor, és olyan miniszterre bízták, akinek nem szívügye az oktatás, sőt, aki maga vallotta be a 2022. december 16-i „konzultáción”, hogy „nem igazán ért hozzá”.
Választások jönnek, esetleg lehetnek reményeink, hogy lesz változás, de tisztában kell lennünk azzal, hogy még a legjobb szándék és a legmagasabb szintű szaktudás sem képes egyik évről a másikra egy modern, tanárnak-diáknak egyaránt megfelelő, korszerű oktatási rendszert felépíteni az oktatásügy romjain.

Ennek ellenére örülök annak, hogy vannak, akik tanárok szeretnének lenni, mert nagy szükség van tanárokra. És ha valaki tanárnak született, az útja úgyis oda fog vezetni…