Öt dolog, amit szeretek az iskolámban – hogy lesz egy iskolából valóban a második otthonunk (1. rész)

írta: Tóth Bence

Jelen írás tulajdonképpen egy (immár) cikksorozat harmadik darabja. Az elsőben arról írtam, hogy miért döntöttem úgy, hogy elhagyom a tanári pályát, a második írásomban pedig azt részleteztem, hogy miért döntöttem mégis a visszatérés mellett. A sorozat harmadik részében (és majd egy másik alkalommal) arról mesélek, hogy fél év elteltével mik azok a dolgok, amelyek kimondottan inspriálnak a napi pedagógiai munkában.

Visszatérésem helyszínéül az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumot választottam. Ez egy sok szempontból nagyon színes, budapesti, alapítványi fenntartású intézmény. 

Fontos, hogy az általam leírtak csak a saját véleményemet tükrözik, és mindössze fél év tapasztalatai alapján írom őket. Eredetileg úgy készültem, hogy összegyűjtök tíz dolgot, amit szeretek ebben az iskolában, de félek, hogy túl sok a mondanivalóm, és túlfeszíteném a tartalmi kereteket, így inkább két cikkre bontom: a következő írásomban további öt dologgal folytatom. 

Mielőtt azonban ezek tárgyalásába belekezdek, szeretném leszögezni, hogy a célom nem az, hogy egy konkrét iskolát reklámozzak, és főleg nem az, hogy méricskéljem, hogy ez miben és mennyivel jobb, mint más intézmények. Meggyőződésem, hogy az AKG sem való mindenkinek és az is, hogy nem ez az egyetlen üdvözítő út. A célom az, hogy bemutassam, hogy nekem személyesen mik jelentettek minőségi váltást – és ezzel együtt szeretnék elindítani egy közös gondolkodást arról, hogy mi lenne szükséges ahhoz, hogy az ország minden iskolájában hasonló pozitív változásokról számolhassanak be a kollégák. Hiszek benne, hogy az ország közoktatása lehet a jelenleginél sokkal jobb – ez a cikk ebbe az irányba kíván egy apró lépést tenni.

Következzen tehát első körben öt dolog, amely miatt úgy érzem, jól döntöttem, hogy ezt az iskolát (és vele újra a tanári pályát) választottam:

Amikor egy volt kollégámnak elmeséltem, hogy most hol dolgozom, csak ennyit kérdezett: “Ott még mindig úgy kell a folyosón átlépni a gyerekeket?” Ebből rögtön tudtam, ő tényleg járt nálunk – valószínűleg neki ez egy kisebb kultúrsokk lehetett. A valóság az, hogy a gyerekek otthon érzik magukat nálunk. Néha túlságosan is. A folyosó az ő “játszóterük”, ha át akarok haladni, néha meg kell küzdenem érte. Felvetődhet (és fel is szokott) a kérdés, hogy de hát akkor nem tisztelnek engem? De. Csak ez fontosabb területeken érhető tetten – például hogy megosztják-e velem a problémáikat és kérik-e, vagy megfogadják-e a tanácsaimat – és nem feltétlenül abban, hogy félrehúzódnak-e ha jövök. Ugyanakkor viszont engem kifejezetten meg is nyugtat. Ugyanis ez talán azt is jelenti, hogy nem váltok ki gyomorgörcsöt a diákjaimból – ami az első számú célom volt, amikor úgy döntöttem, hogy pedagógus leszek.

Annak, hogy a diákok otthon érzik magukat, fontos része, hogy az iskola épülete nem a 100 évvel ezelőtti állapotban van – olyan átalakítások történtek (és történnek!) benne, amelyek a használhatóságot szolgálják. A régi kövezetet és linóleumot padlószőnyeg váltotta, az üres folyosókat galériák, kanapék, babzsákok, csocsó- és pingpongasztalok. A legfontosabb szempont a használhatóság és a szerethetőség. Ennek érdekében, ha az évfolyam igényei indokolják, akár menet közben is történnek kisebb-nagyobb módosítások. Amikor egy épületen belüli költözés miatt új, zárható teremre volt szükségünk, kialakítottak egyet. De az iskolának nem csak a közös terei jól felszereltek – a termek és a tanárik is rendelkeznek minden eszközzel, amik lehetővé teszik a gördülékeny munkavégzést (fénymásolók, laptopok, interaktív táblák). Emellett a digitális infrastruktúra is fejlett, és támogatja a mindennapi munkavégzést. 

Az AKG 7-10. évfolyamán bizonyos tárgyak oktatása epochális rendszerben történik. Ez azt jelenti, hogy az adott tárgyat 3 hetes blokkokban, napi 80 percben tanulják a diákok. Így a pedagógiai folyamat egészen más képet mutat – főként természettudományból. Ahelyett, hogy heti egy kémiaórával “bohóckodnánk”, 3 hét alatt feldolgozzuk azt a tananyagot, amely normál esetben legalább egy félév lenne. Persze ebben sok gyakorlati feladat, projektmunka és más, változatos munkaformák vannak – napi 80 percet nem lehet máshogy kitölteni. Így a diákoknak lehetősége van elmélyedni egy-egy problémában, és mivel a természettudományos ismeretek egymásra épülnek, sokkal könnyebb “benne maradni” a folyamatban, mintha úgy lenne heti egy 45 perces óránk, hogy a diák a kabátot se veszi le, mert úgyis mindjárt megy tovább. 

Az elmélyülés másik fontos terepe a témahét. Egy évben négy hétig (a tanév során elosztva) olyan dolgokra fókuszálunk, amelyek az adott életkorban fontosak a diákoknak, de szétfeszítik a tanórai kereteket. Így igény szerint foglalkozhatnak újságírással, helytörténettel, szexuális egészséggel, hátrányos helyzetű csoportokkal, vagy vehetnek részt természettudományos terepgyakorlaton… Ha jól csináljuk, egy témahét alkalmával többet tanulhatnak, mint egyébként az órákon egész évben együttvéve – ezek ugyanis organikus nevelési-tanulási folyamatok.

Az AKG “kisiskolai” rendszerben működik, ahol egy-egy évfolyam szinte önálló iskolaként működik – sok tekintetben autonóm döntéshozatallal és saját szabályokkal. A gimnáziumi kisiskolát egy 4(-5-6) patrónusból (az évfolyamon tanuló diákokért felelős tanárok) álló csapat vezeti. Ezzel szemben egy átlagos gimnáziumi osztály élén az osztályfőnök áll, mellette jó esetben egy (fizetetlen) osztályfőnök-helyettessel. Utóbbiról viszont tudjuk, hogy az esetek többségében az iskolai ünnepségek és osztálykirándulások kivételével nem tud érdemi munkát végezni az osztállyal kapcsolatban a leterheltsége miatt. Ha szerencsénk van, legalább tanítja az osztályt, és találkozik velük néha, az operatív feladatokkal viszont osztályfőnökként legtöbbször magunkra maradunk. Itt viszont egy 4 fős csapat látja el ezeket a feladatokat. Ez azt jelenti, hogy belefér, hogyha valaki épp beteg, más elfoglaltsága van, vagy egyszerűen valamely feladatokat közelebb érez magához, míg másokat sokkal kevésbé testhezállónak. És belefér az is, ha az ember bizonyos dolgokat nem tud (vagy épp nem akar) jól kezelni – nem dől össze a világ. Ha megfelelő a kommunikáció, van, aki a helyünkbe lépjen az adott helyzetben. A feladatok (és velük a felelősség) megosztása, az operatív feladatok és a pedagógiai helyzetek közös átbeszélése olyan változás a napi munkában, amellyel korábban még nem volt dolgom, de hihetetlenül felszabadító. 

Az előző iskolámban sokszor az volt a megélésem, hogy mindent előbb kérnek rajtam számon, mint azt, hogy mi történik a tanteremben, vagy az osztályprogramokon. Fontos a statisztika, az e-napló naprakész töltögetése, a hiányzások igazolása, hogy legyen mindenkinek jegye, iskolai ünnepség, díszítés, fogászat, értekezlet… Amikor pedagógiai-nevelési kérdésekről esett szó, azok az esetek 90%-ában a magatartási problémák (amire a “válasz”: figyelmeztető, intő, fegyelmi…) és a tanulmányi versenyeredmények voltak. Ezzel szemben (bár nyilvánvalóan itt is vannak kötelezettségek) az AKG-ban azt érzem, hogy a gyerekek igényei az elsődlegesek. A gondolkodást és az iskolai élet szervezését az a szempont határozza meg, hogy a diákok miből profitálnak a legtöbbet, nekik hogyan tudunk segíteni, és mik az igényeik. És ezekhez szabjuk a folyamatainkat. Jól esik, hogy ez az intézmény díjazza, ha tényleg azzal foglalkozom, amiért tanárnak mentem, és a gyerek nem csak tereptárgy, ami akadályozza a napi munkavégzést.

Iskolánk a pedagógiai programjában deklarálta, hogy lemond a jogi eszközök alkalmazásáról, és nincsenek formális szabályzatok sem. (Igen. Jól érted. Házirend sincs. Skandallum!) Ez persze a legtöbbször azt jelenti, hogy ha nehézség, konfliktus adódik (és adódik: ez egy iskola, gyerekekkel), “konzerv” válaszok helyett egyedieket kell alkalmazni. Ez hihetetlenül idő- és energiaigényes, én azonban hiszek benne, hogy ezek a “valódi” megoldások, az emberi közösségek ugyanis a legritkább esetben működnek (kizárólag) írott szabályok alapján – a nevelés pedig nem kell, hogy kizárólag a kondicionálást jelentse.

Összességében, bár még csak fél év telt el a visszatérésem óta – azért fél év már eltelt. Azt kell, hogy mondjam, hogy az itt töltött idő főként feltöltött és inspirált. Ami ahhoz képest, hogy korábbi iskolai pályafutásom alatt a pedagógiatörténet egyik leggyorsabb kiégését tudtam felmutatni – legalábbis reménykeltő. 

Az éremnek persze mindig két oldala van – a fent leírtak sok esetben újabb, nem várt nehézségeket, kérdéseket szülhetnek. De a legfontosabb ezek közül, ami mindig a fejemben motoszkál ezekkel kapcsolatban, hogy más iskolákban ezek a feltételek miért nem állnak rendelkezésre? Mit kellene tennünk ahhoz, hogy mindenhol elérhetővé váljanak? Szeretném ezt is körüljárni. Ehhez azonban elsőként azzal kell tisztában lennünk, hogy pontosan mi az, ami nem valósul meg – amihez nincs képzelőerőnk, azt nagyon nehezen tudjuk létrehozni.
Így tehát a következő cikkben újabb öt dologgal folytatom, amelyeket szeretek ebben az iskolában.