írta: Fóti Péter, a Taní-tani online pedagógia folyóirat főmunkatársa
Ez az írás nem az osztályozás technikájáról szól, hanem arról, mi történik a gyerek és a felnőtt kapcsolatával, amikor a tanulást mérhető teljesítménnyé alakítjuk. Az iskolai osztályozás körüli viták nem pusztán pedagógiai módszerekről szólnak. A felszínen a jegyek kérdése jelenik meg, a háttérben azonban a tanulásról alkotott két, egymással nehezen összeegyeztethető modell feszül egymásnak. Amíg ezeket nem nevezzük meg, addig minden reform csak a felszínt érinti.
☞ Az egyik oldalon a tanulás leegyszerűsítő felfogása áll, amelyet nevezhetünk tölcsérezési modellnek. Eszerint a tudás kívülről kerül a gyermekbe: a tanár birtokolja, adagolja, majd ellenőrzi. A tanulás így mennyiséggé válik, az osztályzat pedig ennek természetes eszköze. A jegy ilyenkor nem csupán visszajelzés, hanem bizonyíték arra, hogy az átadás megtörtént.
Ebben a keretben a tanár feladata a számonkérés, a szülőé pedig az együttműködés a kontroll fenntartásában. Nem meglepő, hogy ebben a logikában a legtöbb szülő és a kioktató tanári attitűd könnyen szövetségre talál: mindkét fél biztonságot keres az egyértelmű szabályokban, a kiszámítható követelményekben és a látható teljesítményben.
☞ A másik oldalon a tanulás tapasztalati és kapcsolati természete jelenik meg. Itt a tudás nem betölthető, hanem felépül; nem átadható, hanem megszületik. A megértés nem egy pillanat, hanem folyamat, ezért az értékelés sem lehet egyszerű mérés. Nem egy mennyiséget vizsgál, hanem egy alakuló gondolkodást kísér.
Ebben a szemléletben az osztályzat szükségszerűen torzít: lezárja azt, ami még alakul, és rangsorolja azt, ami valójában különböző utakon halad. A gyerek nem azt tanulja meg, hogyan ért meg valamit, hanem azt, hogyan felel meg egy elvárásnak.
☞ A helyzetet tovább nehezíti, hogy az iskola nem csupán pedagógiai tér, hanem bürokratikus intézmény is. Az adminisztratív struktúrák természetüknél fogva a mérhető, összehasonlítható és ellenőrizhető működést részesítik előnyben. Ezért a rendszerben gyakran azok kerülnek döntési pozícióba, akik a bizonytalanságot kockázatként, nem pedig a tanulás természetes közegeként értelmezik.
A jegy ilyenkor nem pedagógiai eszköz többé, hanem irányítási technológia: egyszerűsíti a valóságot, kezelhetővé teszi a sokféleséget, és megnyugtatja a rendszert. Így alakul ki a hallgatólagos szövetség a kontrollra épülő tanári gyakorlat, a biztonságot kereső szülői elvárás és a kiszámíthatóságot preferáló bürokratikus működés között. Ez a szövetség nem rosszindulatból jön létre, hanem a bizonytalanságtól való közös félelemből – mégis ugyanabba az irányba hat: a tanulás leegyszerűsítésébe.
A konfliktus igazi vesztesei ezért nem pedagógiai irányzatok, hanem a gyerekek. Ők egyszerre találkoznak a tanulás természetes kíváncsiságával és annak intézményes korlátozásával: miközben tanulni szeretnének, megtanulják, hogy a tanulás lényege a megfelelés.
A gyerekek érdeke ezzel szemben egy másik együttműködést kívánna meg: az értő pedagógusok, az értő szülők és az értő intézményi döntéshozók szövetségét. Olyan rendszert, amely nem a tanulást igazítja az adminisztrációhoz, hanem az adminisztrációt a tanulás természetéhez.
Kapcsolódó oldalak:
- Fóti Péter: A tanulás, mint a világról való modelljeink állandó fejlesztése
- John Holt: Három félrevezető metafora
- Fóti Péter: Utószó John Holt: Túlélés vagy tanulás? című könyvéhez
- John Holt: Túlélés vagy tanulás? – Iskolai kudarcok új megvilágításban (könyvbemutató)