írta: Pilz Olivér
A Tanítanék Mozgalom idén 10 éves. Egy évtizede az a célunk, hogy végre a magyar gyerekek jobb, hatékonyabb, a kor szellemének és kihívásainak megfelelő oktatásban részesüljenek – és az sem lenne „baj”, ha a tanulás folyamata élmény lenne. Ezek ma sajnos elenyésző mértékben valósulnak meg, pedig sok külföldi példa bizonyítja, hogy ezek az elképzelések nem illuzórikusak.
„Csak” egy protest szervezet…?
A Mozgalmat sokan protest szervezetként tartják számon. Ugyanakkor ne feledjük, hogy már a megalakulásunk is egy olyan nyílt levéllel indult, amely az oktatásért, gyerekeinkért való összefogás és egymás meghallgatásának igényével íródott. Miután a döntéshozók erre hetekig a fülük botját sem mozdították, majd a levél nyilvánosságra kerülése után sem történt érdemleges változás, 2016-ban kezdődtek el azok az utcai megmozdulások, amelyeket először a szakszervezetek, majd egyre több alkalommal mi szerveztünk (s váltunk idővel egyre “profibb rendezvényszervezővé”). Az akkori tavaszi eseményekre válaszul is csak látszat- és pótcselekvéseket produkált a kormány, így a társadalom edukációja mellett a szakmai anyagok készítését, véleményezését is hamar feladatunknak tekintettünk. Nagy segítséget jelentett a Civil Közoktatási Platform (CKP) létrejötte – nem sokkal utánunk. (A CKP ötven oktatási szervezet ernyőszervezete, amelyek között ott van a Tanítanék is mint alapítószervezet.) Visszatérve egy gondolat erejéig a társadalmi edukációra: ezt a kezdetektől fontosnak tartottuk, s talán szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy világosan, jól érthetően sikerült megfogalmazni a problémákat és a követeléseket (nem véletlenül, hiszen pedagógusok vagyunk). Éppen azt tekintjük legnagyobb eredményünknek, hogy
az oktatás témája a közbeszéd részévé vált, és „az utca embere” is egyre szakszerűbben fejezi ki az ezzel kapcsolatos gondolatait.
Oktatáspolitikai dokumentumok
A szakmai anyagok sorában, az aktuális országgyűlési választások előtt időről időre elkészítettünk egy-egy oktatáspolitikai dokumentumot is. 2018-ban az Oktatói Hálózatot kértük fel civil partnernek, és meghívtuk a pártokat, illetve szakpolitikusaikat, hogy készítsünk egy pártpolitika felett álló Oktatási minimumot. Bár a kormánypártok is kaptak meghívást, végül tíz ellenzéki párttal készítettük el ezt az anyagot három hónap rendszeres találkozói során. 2022-ben a CKP oktatási szakértők és oktatáspolitikusok bevonásával hozott létre egy 100 pontos javaslatcsomagot; ennek munkálataiban mi is részt vettünk (a mostani választásokra ennek az anyagnak az aktualizálása is elkészült ).
Idén januárban nyilvánosságra hoztuk legújabb, saját oktatáspolitikai anyagunkat. A Mit várnak el a szülők és a pedagógusok az oktatáspolitikától? című szakpolitikai javaslatcsomag közel másfél éves részvételi alapú munka végeredményeként nyerte el végleges formáját.
Újszerűség, meghökkentés…
Miben más ez a legújabb szakmai anyag az eddigiektől – vagy akár a mások által készítettektől?
A Tanítanékban mindig törekedtünk az újszerű (esetenként szokatlan vagy meglepő) megoldásokra. Talán ez megint nem „véletlen”: a pedagógusoknak folyamatosan meg kell újulniuk. Már 2016-ban, a petíciós oldalak elterjedése előtt gyűjtöttük a támogató aláírásokat az „alapdokumentumunknak” tekinthető, fent említett nyílt levélhez; oktatási témával vittünk utcára tízezreket; polgári engedetlenséget hirdettünk – először 2016. március 30-án, amibe több mint 10 ezer pedagógus állt bele; támogatásunkkal sikerült kiadni egy olyan könyvet (Paulo Freire: Az elnyomottak pedagógiája), amely bár a társadalomtudományok egyik legtöbbet idézett műve, a magyar kiadásra csaknem hatvan évet kellett várni; Törley Kata civil jelöltként indult az európai parlamenti választásokon; több témában is állítottunk össze az oktatásirányítás számára üzenőfüzetet követőinktől beérkezett napi tapasztalatokból…
Ahogy az Oktatási minimumnál újszerű volt, hogy civil szervezetek fogták össze a pártok együttműködését egy konkrét közéleti témában, úgy a mostani választási javaslatcsomagunk esetében éppen a „másik végéről” igyekeztük megfogni az oktatás ügyét: az iskolahasználókat – pedagógusokat, szülőket és kisebb számban diákokat – vontunk be a munkába. Nem is keveset: több mint hatezren mondták el napi megéléseiket, véleményüket, javaslataikat.
Ennek az anyagnak az egyedisége egyrészt abban áll, hogy egy társadalmasított folyamatban létrehozott, közösségi alkotás, másrészt abban, hogy a „tapasztalati szakértők” szemszögéből, nem pedig felülnézetből tekint a közoktatásra.
Fontos szempont volt, hogy ezúttal is közérthetőek legyünk, s a maguk természetes egyszerűségében vessünk fel olyan újszerű javaslatokat, amelyeket máshol kevéssé fogalmaznak meg ilyen nyíltan, ugyanakkor megfontolásra érdemesek a hazai oktatás megújítása érdekében.
Közel másfél évig tartó folyamat
Az alapötlet az volt, hogy mérjük fel, a gyakorlatban mit érzékelnek legsúlyosabb problémáknak az iskolahasználók. Némi előkészítés után 2024 októberében kiválasztottunk követőink közül tizenkét gyakorló pedagógust (különböző település- és intézménytípusokból, eltérő korosztályokból), akikkel egyórás interjút készítettünk. Felvetéseik alapján készítettünk egy kérdőívet, amelyben arra voltunk kíváncsiak, hogy ezek a problémák mennyire általánosak. Ezt a Tanítanék szimpatizánsai közül közel háromszáz fő (pedagógusok, szülők, diákok, támogatók) töltötte ki 2024–2025 fordulóján, az intézményben betöltött „szerepüktől” függően eltérő kérdésekkel. Már itt kiderült, hogy
bár a nézőpontok kis mértékben eltértek, de minden „kategória” egyértelműen a diákok és pedagógusok túlterheltségét jelölte meg a legnagyobb problémának.
„Finomhangolás” után egy széles körben terjesztett kérdőívet állítottunk össze, amelyet a tavasz folyamán már több mint 6000 fő töltött ki. A beérkezett válaszokból egy igen szerteágazó problématérképet készítettünk, amelynek fő ágai a következők voltak: túlterheltség (ahogy az előzményekből várható volt, ez lett a legvaskosabb), pedagógushiány, intézmények fizika állapota, tananyag, viselkedésmódok, valamint a „hatalommal” való viszony. A sokezer ágvégecskét jelentő problémát – figyelembe véve az adott vélemény megjelenési gyakoriságát is – táblázattá alakítottuk. Mivel nem egyszerűen problémagyűjteményt akartunk készíteni, hanem sokkal inkább egy „megoldástérképet”, hátra volt még az ehhez szükséges fázis: olyan online fórumok lebonyolítása, ahol a résztvevők közösen, egymással megbeszélve és megegyezve tesznek javaslatokat, fogalmaznak meg elvárásokat – egy-egy problémára akár több változatban is. Már a kérdőíves időszak alatt megkérdeztük a kitöltőket, hogy van-e, aki ebben is részt szeretne venni. Ugyanakkor eljött az ideje annak is, hogy partnerszervezeteket és szakértőket kérjünk fel a fórumokon való közreműködésre. Hamar kiderült, hogy a problémák egy része nem a szakpolitikára tartozik, hanem az érdekérvényesítés területére, így az ennek kifejtését célzó munkába a Szülői Hang közösséget – és szakértőként egyik alapítóját, Miklós Györgyöt – vontuk be, míg a többi, nagyobb rész tárgyalásába a CKP kapcsolódott be.
Az első kategórián belül megkülönböztettünk iskolán belüli és a fenntartóval szembeni érdekérvényesítési kérdéseket. A fórumok után ezekhez egy-egy gyakorlati kisokost készítettünk, amelyeket november végén hoztunk nyilvánosságra. Ezek – függetlenül attól, hogy hogyan változik az oktatásirányítás és az oktatáspolitika az áprilisi voksolás után – hosszabb távon is
jól használható vezérfonalai lehetnek a szülőknek, pedagógusoknak, idősebb diákoknak, ha úgy érzik nem az írott vagy éppen íratlan szabályok szerint részesülnek megfelelő ellátásban vagy elbánásban az oktatási intézményekben, és konfliktusaikra, sérelmeikre megoldást szeretnének találni.
A szakpolitikai kérdéseknél – több elvetett ötlet után – Nahalka István, aki az ehhez a tágykörhöz kapcsolódó összes fórumot szakértőként végigkísérte, meglátásait érvényesítve három témakört sikerült szétszálazni (egyben ezek lettek a dokumentum fő fejezeteinek címei is):
- A gyermekkép változása
- A pedagógusok jólléte és felkészültsége
- Az iskola mint szervezet
A teljes folyamat zárószakaszában októberben tizenegy online fórumot tartottunk, amelyeken közel százhúsz fő vett részt. Az imént említett témák közül az elsőnél Ercse Kriszta és Gyarmathy Éva, a másodiknál Molnár Lajos, a harmadiknál Horváth Ádám, Lénárd Sándor és Braun József működött közre szakértőként Nahalka István mellett. Az ezeken aktívan résztvevő iskolahasználók („tapasztalati szakértők”) a szöveget is véleményezhették, módosíthatták a szerkesztés lezárása előtt, 2025 utolsó heteiben.
A végleges tartalom együttes munka eredménye. Semmi olyat nem tettünk bele, amit ne említett volna a sokezer bevont szülő-tanár-diák egyike sem.
Igaz ennek az a következménye, hogy bizonyos kérdéskörök kimaradtak. Ez a gyűjtemény azonban nem is tör egy teljes oktatáspolitikai koncepció babérjaira, szemlélete mentén továbbgondolva ugyanakkor kiegészíthető azzá egy felelősen gondolkodó oktatásirányítás megjelenése esetén.
A javaslatcsomag tartalma
Úgy gondolom, hogy elég frappáns alcímeket sikerült választanunk a javaslatcsomag fejezeteihez. Már az előszót egy, a kiinduló helyzetet tökéletesen lefestő idézet vezeti be, ami Gyarmathy Évától származik:
„A múlt iskoláiban a jelen gyerekeit a jövőre akarjuk felkészíteni.”
Hogy ez végre ne így legyen, az alapszemléleten kell változtatni. Ahogy azt később is megfogalmaztuk,
újra kell definiálni magának az iskolának a szerepét, amely évszázadokon át – a „tanító” által megszemélyesítve – a tudás egyedüli birtokosaként funkcionált.
Ezt a státuszt azonban a 20–21. század fordulóján, a digitális forradalom során elvesztette. Így a tudásfókuszú oktatást fel kell váltania a gyermekközpontú oktatásnak. Sokak számára közhelyszerű, hogy nem a gyerek van az iskoláért, hanem az iskola a gyerekért. De érdemes elgondolkodni: a mai magyar közoktatás a saját szabályrendszerét rákényszerítve próbálja a gyerekek „fejébe tölteni a tudást”, vagy mindenkinek biztosítja a belső lehetőségei szerinti teljes kibontakozás lehetőségét? Természetesen bizonyos tények, összefüggések, tárgyi ismeretek megtanulása és megtanítása továbbra sem nélkülözhető (viszont jóval kisebb arányban, mint jelenleg), ugyanakkor sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni korunk nélkülözhetetlen kompetenciáinak (együttműködési és problémamegoldási készség, önfejlesztés képessége, kreativitás stb.) fejlesztésére. A másik alapvető, az iskola számára megoldandó „házi feladat” az egyéni igények kielégítése.
Márpedig az azonos korosztályú gyerekek között ma sokkal nagyobb a különbség, mint akár csak néhány évtizede – és a mai pedagógusok nem lettek „kiképezve” ennek a sokféleségnek a hathatós „kezelésére”.
Bár három, elsőre jól elkülönülőnek tűnő fejezetről és témakörről beszélünk, ezek – mint azt a fórumok során is tapasztaltuk – gyakran ugyanazokhoz a gyökerekhez vezettek. Egyik ilyen a pedagógusképzés tartalmi megújításának igénye: nemcsak a gyerekek széles spektrumú neurodiverzitása miatt, de például a digitális technológia (benne a mesterséges intelligencia) vagy a szülőkkel való kommunikáció és együttműködés, valamint a motiválás és a konfliktuskezelés területén is.
Maga a pedagógusszerep is kénytelen lesz átalakulni: az eddigi alá-fölérendeltségi viszonyon változtatni kell, az iskolának tanulószervezetté kell válnia, ahol a pedagógus mentor és támogató „útitárs” a diák saját tanulási folyamatában.
S mivel minden mindennel összefügg ebben a hatalmas rendszerben, amelyet „oktatásnak” nevezünk, így ez ezer más területtel is kapcsolódik: a kötelezően előírt tananyagtartalom mennyiségével és minőségével, az óraszámokkal, az egy osztályra vagy csoportra jutó egyetlen pedagógus rendszerének újragondolásával, az ismert és alkalmazott pedagógiai módszerekkel stb.
Kitér az anyag a gyerekek egyre szélesebb körében elterjedt mentális problémákra is. Tény, hogy ezeknek az iskola nem az észlelője és „kezelője”, hanem legtöbb esetben éppen maga a kiváltója.
A pedagógusok is rossz mentális állapotban vannak. A terheken, a képtelen elvárásokon túl, többek között az elmúlt évek meg nem hallgatása, semmibe vétele, megalázásai és retorziói miatt is. Ezért mind a diákok, mind tanítóik támogatásra szorulnak ezen a téren is. A nulladik lépés azonban ismét a szemléletváltás, a rendszer decentralizálása, a szakmai önállóság biztosítása, a megbecsülés, valamint az oktatással kapcsolatos kérdésekben a pedagógusok véleményének meghallgatása.
Bízni kell a tanárokban mint szakemberekben: ki tudná jobban, mint ők, akiket erre képeztek ki tanulmányaik során, hogy melyik diákjuknak mire van szüksége és ahhoz milyen módszereket érdemes alkalmazni.
Maga az intézményi környezet sem olyan a legtöbb helyen, amit jó szívvel szánunk gyerekeinknek. Átfogó rekonstrukciós és intézményfejlesztési programra van szükség, amelynek keretében – az új oktatási szemléletnek megfelelően – tanulási tereket kell kialakítani a „klasszikus” tantermi felépítés helyett.
Megfontolandó felvetésként többek között szó van még az évfolyamkeretek és osztálystruktúra feloldásáról (ha már ennyire különbözőek az azonos korú gyerekek), egy modernebb pedagógiai-módszertani szellemben az órarendi és tantárgyi szerkezet átalakításáról, valamint az értékelési rendszer és az iskolaszerkezet újragondolásáról is.
Ahogy az online fórumok egyik résztvevője mondta:
„Ami most van olyan rossz, hogy az már jó…”
Jó alap lehet egy nagy elrugaszkodáshoz: a 19. századból rögtön a 21-be…
A dokumentumot eljuttattuk a 2026-os választásokon induló demokratikus pártoknak: egy magára valamit is adó kormány nem odázhatja tovább az oktatás reformját. Ráadásul, ahogy a cím is jelzi, ez a gyűjtemény az iskolákkal kapcsolatban állók, vagyis a választópolgárok elvárásait foglalja össze – ezek figyelembevételével a leendő oktatásirányítás a társadalmi igényeknek megfelelően cselekedhet.
Mert ahogy eddig is:
Gyermekeink jövője a tét!
