Mi lett veled óvoda?

olvasói levél

A szerző három évtizede óvónőként dolgozó felesége és munkatársai tapasztalatait gyűjtötte össze és jegyezte le – őket idézi az óvodai rendszer visszásságaival, valamint a mindennapok súlyos problémáival kapcsolatban. Bár ő maga nem pedagógus, mégis aggódik az óvodai nevelésért, így – mint elmondta – kötelességének érezte, hogy mindezt leírja. Szeretné, ha a cikk érdemi vitát generálna és a döntéshozók végre meghallgatnák az óvodapedagógusok panaszait és javaslatait.

Április 12-én országgyűlési választásokat fogunk tartani. Ha a társadalom a változás mellett dönt, az egyben lehetőséget is ad arra, hogy újra értelmezzük, mit is jelent az oktatás Magyarországon.

Ez az írás nem szándékozik foglalkozni az egész oktatás átfogó reformjával, azt megteszik helyettem mások. Mivel én az óvodai rendszerben dolgozom több mint 30 éve, ezért természetesen az óvodák reformjáról szeretnék írni.

Az elmúlt évtizedek óvodai hálózatának működése sok büszkeségre ad okot, sajnos azonban az utóbbi évek tevékenysége nem a fejlődést, hanem a szakmai szintű munka gyengülését, amortizációját hozta el magával. Egyre több óvoda mondhatja el, hogy a gyermekek nevelése-oktatása helyett a gyermekek megőrzését tudja csak ellátni. Ezt az állítást akkor is fenntartom, ha sokaknak nem tetszik, mert szeretnék erről érdemi vitát generálni.

Az óvodák súlya a születendő gyermekek számának csökkenése miatt a társadalmon belül folyamatosan csökken. Egyre kevesebb az óvodába járó gyermekek száma, így arányosan egyre kevesebb szülő találkozik az óvodai rendszerrel. A szülők többsége, mivel csak három évig jár a gyermek az óvodába, ennek az intézménynek egyfajta gyermekmegőrzési funkciót szán, s nem ismeri fel, hogy a megfelelő szintű szakmai háttérrel rendelkező nevelés-oktatás mit is jelentene a gyermekek számára. Sajnos nemcsak a szülők, az oktatáson belül dolgozók sem képesek meglátni az óvodai rendszerben rejlő lehetőségeket.

Ez a rövid távú gondolkodás hosszabb távon fogja befolyásolni országunk gazdasági teljesítményét. Egyre kevesebb gyermek születik, és nem látható, hogy bármely intézkedés képes lett volna ezt a tendenciát megfordítani. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb embernek kellene egyre többet termelnie ahhoz, hogy a gazdaság növekedjen. Ezt csak az oktatás minőségének emelésén keresztül tudjuk elérni. Hibás az az elképzelés, amely a gyermekek oktatását az általános iskola első osztályától számolja. Azokat az alapokat, képességeket, amelyek szükségesek a nyolc osztály sikeres elvégzéséhez a gyermek 6-7 éves koráig meg kell, hogy kapja. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy a család egyre kevésbé képes ezeknek a képességeknek, alapoknak az átadására.

A gyermekek úgy érkeznek az óvodába, hogy az alapvető viselkedési normákkal, szokásokkal nem rendelkeznek. A szülők nagy része azt az elvet vallja, hogy „kell a közösség, én már kevés vagyok neki!” Ez inkább a szülők kényelmi szempontját helyezi előtérbe.

Melyek a fő gondok e körben?
(1) Nincs kialakult napirendjük,
(2) nehezen fogadják el vagy el sem fogadják a közösség szabályait.
Ennek a következménye, hogy problémát okoz a közösségbe való beilleszkedés, az egymáshoz való alkalmazkodás.

A legtöbb gyermek szókincse szegényes, hiányos. A digitális eszközök túlzott használata komoly problémát okoz: gátolja a beszédfejlődést, a helyes artikuláció kialakulását. Egyre több a beszédhibás gyermek. Sokszor a kérdést sem értik, nemhogy válaszolni tudnának. Étkezéseknél nehézséget okoz a rágás, illetve maga az étkezés. Sok gyermeket otthon etetnek, illetve gyakran előfordul, hogy cumisüvegből esznek-isznak. A digitális eszközök – mint a mobiltelefon, tablet és különböző netes játékok – használata miatt egyre nehezebb felkelteni és fenntartani a gyermekek érdeklődését. Hiszen a pedagógus nem tud olyan sok és gyors, kis impulzust nyújtani, mint egy elektronikus eszköz.

Tovább súlyosbítják a helyzetet azok a kormányzati intézkedések, amelyek az utóbbi időben születtek. Már nem követelmény, hogy szobatisztán érkezzenek a gyermekek az óvodába. Holott ez egy jelzés mind a szülő, mind az intézmény felé: a gyermek idegrendszere még nem érett az óvodába lépésre. Sajnos a mai tendencia országos szinten azt mutatja, hogy a gyermekek nagy része jelentős lemaradással, hátránnyal kezdi meg az óvodás éveit, ami tovább fokozódik az iskoláskor kezdetére. Az óvodának kellene pótolni, behozni mindazon lemaradásokat, amit régebben a családi nevelés során elsajátítottak a gyerekek.

A legnagyobb probléma, ha nincs stabil alap, ha nincs mire építkezni. Egyre nehezebb együttműködni a szülőkkel a kormány intézkedései miatt. Mára odáig jutottunk, hogy egyes szülők úgy érzik, a szakmai szempontokat is jobban ismerik. Sok szülő úgy gondolja, csak jogai vannak, kötelessége nincs. Azonban hol vannak lefektetve a gyermekek jogai? Hol húzódik a határ a szülők és a gyermekek érdekei között? Lásd például az egész évben nyitva tartó óvoda intézményét. A gyermekek többsége napi 8-10 órát tölt az óvodában. Konklúzió: a pedagógussal aktívan több időt tölt a gyermek, mint a saját szüleivel. Ezt a szabályozást egyes szülők (gyeses, munkanélküli) maximálisan ki is használják. Holott a 3-6-7 éves korú gyermekek számára ugyanolyan fontos lenne, hogy pihenjen, kis időre elszakadjon a csoporttársaitól, hiszen az egész nap folyamán közösségben van, ahol bizony sokszor nagy a zsivaj, nyüzsgés és hangzavar: ez sok kisgyermek számára igen megterhelő, idegrendszere elfárad. Nincs egy csendes zug, ahová elvonulhatnának, ha szeretnének egy kicsit csendben, magányosan tevékenykedni, pihenni. További probléma a magas létszámú gyermekcsoport, illetve a vegyes (heterogén) csoportok – igaz, ebben a kérdésben az óvodapedagógus társadalomban sincs teljesen egyetértés.

A következő problémakör a gyermekek beiskolázása. A kormány kötelezővé tette az adott év augusztus 31-én 6. életévüket betöltött gyermekek számára az iskolakezdést, ha iskolaérett, ha nem. Igaz, hogy van lehetőség halasztásra, de ez egy hosszadalmas procedúra. Itt és a felzárkóztatások során nagy szerepe van a szakszolgálatoknak, amelyek megyei szinten nagyon eltérőek. Munkám során együttműködöm a megyei szakszolgálatok dolgozóival. A saját és a munkatársaim tapasztalatai azt mutatják, hogy a megyei központ a fejlesztésre felterjesztett gyermekek igényeit lerázza magáról és az integrálható varázsszó használatával a problémákat az óvodákra hagyja. Ha a felterjesztés mégis megtörténik, a státuszt akkor sem kapják meg minden esetben. A kiadott szakvélemény alapján a fejlesztés az óvodapedagógusokra hárul. Sajnos egyre több gyermek szorul fejlesztésre, és itt hangsúlyoznám a korai fejlesztés fontosságát, azonban a szakemberhiány és a hozzáállás miatt ez gyakran elmarad. Aki teheti az magánúton hordja gyermekét szakemberhez. A státuszok – BTMN-es, SNI – limitálva vannak . Sok esetben gondot okoz az iskolakezdési halasztás kérelmének a kitöltése is. A törvény változtatása előtt, a szülővel egyeztetve, az óvodapedagógus eldönthette ezt minden procedúra nélkül, ami releváns, hiszen ők töltik a legtöbb időt a gyerekkel. A tanítók visszajelzése alapján egyre több gyermek érkezik úgy az iskolába, hogy nem tud nyugodtan ülni, ceruzát fogni, összefüggően beszélni, nem alakult ki feladattudatuk és feladattartásuk, problémamegoldó gondolkodásuk. Nehezen fogadják el a kudarcot.

A 2022/23-as tanévben kiemelkedően magas volt az évfolyamot ismétlő elsősök száma. Több mint 4200 gyerek bukott meg, ami növekedést jelent az előző évekhez képest. A 2023/24-es tanévben a statisztikákból látszik, hogy továbbra is az elsősök között a legmagasabb az évfolyamismétlők aránya. Az adatok alapján úgy tűnik, sok olyan 6 éves került iskolapadba, akik erre még nem voltak érettek. Az Oktatási Hivatal adatai szerint a 2023/24-es tanévben 4275 elsős tanulónak kellett évet ismételnie. Tehát ismételten hangsúlyozni kell az óvodai nevelés fontosságát,hiszen, ha a gyermek az óvodáskor végére nem éri el az iskolaérettség kritériumait, ha nem áll biztos alapokon a tudása, akkor ne várjuk, hogy teljesíteni tudjon ebben a lexikális tudásalapú, kissé (vagy nagyon) gyermekkínzó oktatásban. A gyermeket így folyamatos kudarcra ítéljük.

Robert Fischer szavaival tudom kifejezni a pedagógiai hitvallásom:

Az óvodai élet során fontos a gyermeki személyiség tiszteletben tartása, a szükségletek és igények kielégítése, továbbá a gyermekek érzelmi biztonságának megteremtése. Kiemelt fontossággal bír a fejlesztésük és fejlődésük során az egyéni és életkori sajátosságaik, másságuk, egyéni fejlődési ütemük figyelembevétele. Hiszen minden gyermek különböző, egyedi és megismételhetetlen. Ebben a rohanó világban a gyermekeknek olyan környezetre van szükségük, ahol érzelmileg biztonságban érzik magukat, szeretettel és odafigyeléssel fordulnak hozzájuk, feltétel nélkül elfogadják, szeretik és támogatják őket. Ahol életkori sajátosságaiknak, egyéni képességeiknek, érdeklődésüknek, fejlődési ütemüknek és igényeiknek megfelelően játékba integrált, változatos tevékenységekkel teszik tartalmassá a mindennapjaikat. Mindezt figyelembe véve segíthetünk, hogy a sikeres, boldog élethez a megfelelő alapot lerakjuk, a későbbiek során ezt tovább fejlesszük.

Óvodapedagógusként gyakran szembesülök a szülők kívánalmaival és persze a gyerekek szükségleteivel. Azt gondolom, hogy az érdemi munkához elengedhetetlen a harmónia. A nyugodt, bizalommal teli légkört elengedhetetlennek tartom a kiemelkedő nevelési munka elérésében. Ennek kritériumai elsősorban a feltétel nélküli gyermekszeretet, a kiegyensúlyozott együttműködésre alkalmas légkör, a folyamatos szakmai fejlődés igénye, az egyének helyének megtalálása a közösségben.

Az óvodai nevelés a családi nevelés kiegészítője, így kizárólag szorosan együttműködve érhetünk el eredményeket. Szakmai tudásunkat kamatoztatva támogatjuk, segítjük a családi nevelést. Szakmai hozzáértésünk, hitelességünk a biztosíték a gyermekek személyiségfejlődésének megsegítésére, szükségleteik és igényeik kielégítésére. Meggyőződésem, hogy az óvodák kiemelkedő, egyedülálló szerepet töltenek be a 3-7 éves korú gyermekek személyiségének teljes kibontakoztatásában, tudásuk megalapozásában, ismeretanyaguk bővítésében. A fent leírtak a sikeres iskolakezdés alapjai.

De vannak még további megoldandó problémák is, amelyek jelenleg akadályozzák az óvodai nevelés minőségének emelését…

A szakemberhiány miatt egyre több munkavállalót alkalmaznak kellő gyakorlati és pedagógiai tudás nélkül. A kormány felismerte az óvodapedagógusok utánpótlásának problémáját és megemelte a fizetésüket. A megemelt bér és az 50 nap szabadság vonzóvá tette a pályát. Hirtelen tömegével kezdtek el jelentkezni az óvodai képzésekre. Továbbá lehetővé tette az óvodai nevelő képzést, ami 1-2 év alatt elvégezhető és a kezdő bér azonos a diplomás pedagógusbérrel. A kormány azonban nemhogy megemelte volna a felvételi követelményeket, hanem inkább lecsökkentette azokat. A szakma iránt elkötelezettek mellett megjelentek az óvodai oktatásban a karrieristák, akik csak az 50 nap szabadságot és a szinte azonnal elérhető maximális fizetési kategóriát látják.

Az iskolákban az elméleti képzés prioritást élvez a gyakorlati foglalkozásokkal, hospitálással szemben. Első kézből származó információk vannak arról, hogy a szakmai minősítést végzőktől azt várják el, hogy mindenkit alkalmasnak értékeljenek. Nem a minősítés alatt állónak kell bizonyítania, hanem az értékelést végzőnek, hogy mik a hiányosságok. Sajnos igen gyakran már a minősülés formai keretei sem teljesülnek. Jól észlelhető a kormányzat részéről a mennyiségi igény, ami nem párosul minőségi követelményekkel. Az óvodapedagógus gyakornokok jelentős része nem tudna megfelelni a 20-30 évvel ezelőtti minősítés feltételeinek. A minőség emelésének ellentmondanak az alacsony felvételi ponthatárok az egyetemek (korábban főiskolák) részéről. Ez a hozzáállás a kormányzat részéről jelzés, hogy mit is gondolnak az óvodai oktatás fontosságáról. A „mindenkit át kell engedni” szemlélet az óvodapedagógusi szakma elkerülhetetlen „felhígulásával” jár.

Jellemző napi tapasztalat, hogy frissen végzett kollégák szinte mindennemű tudás, szakmai tapasztalat nélkül magabiztosan megkérdőjelezik akár a nyugdíjazás előtt álló pedagógus munkáját is. Az a tény, hogy a kormányzat egy szintre emelte a több évtizedes tudást felhalmozó pedagógusokat a pályára frissen belépőkkel nemcsak, hogy kontraproduktív, de szembe megy minden nemzetközi gyakorlattal. Továbbá súlyos probléma, hogy az aktív dolgozókkal szemben előnyben részesítik a nyugdíjas kollégákat. Tudomásom szerint emiatt nagyon sok, kiváló szakmai tudással rendelkező pedagógus nem tud intézményt váltani és elkeseredésükben a pálya elhagyását fontolgatják.

Talán a legsúlyosabb probléma azonban az intézményeken belül tapasztalható toxikus, mérgező munkakörnyezet. Habár országunk 1989 után egy szabadabb, demokratikus rendszerre tért át, ennek semmi jelét nem tapasztalhatjuk az óvodákban. A jelen helyzet azt mutatja, hogy az intézményekre a vezetők mint saját hűbérbirtokaikra tekintenek, ahol a lojalitás és engedelmesség mindent felülír. Nagyon sok szakmailag alkalmatlan ember került vezetői pozícióba, akik sokszor még a legalapvetőbb viselkedési, morális normákat sem tartják be. Hatalmukkal értelmetlenül visszaélve rombolják saját intézményeiket. Megjegyzendő, hogy az intézményfenntartó önkormányzatok az esetek többségében ezt hagyják.

A jelenlegi óvodai rendszerben széles körben tapasztalható, hogy a vezetőket negatív viselkedési formák jellemzik. Ezek a személyes, a kollégáim, továbbá pedagóguscsoportok őszinte tapasztalatai: trágár beszéd, folyamatos fenyegetés a kollektíva felé, alkoholizmus, az Oktatási Hivatal által feljelentett igazgatók, a Pedagógiai Program és az SZMSZ, illetve kötelező dokumentumok megírására képtelen vezetők, a jogszabályok ismeretének hiányosságai és stb…
A legtöbb intézményben a „barátnők” és a feltétel nélkül behódolt alkalmazottak érvényesülnek. Lásd a kormány TÉR-értékelési rendszerét, mely jó szándékkal lett kitalálva, ehelyett egy teljesen eltorzult, objektivitás nélküli rendszert hoztak létre, mely tovább fokozta a dolgozók közötti feszültséget.

Kollégák és saját tapasztalat, illetve pedagóguscsoportok valós véleménye alapján gyakorlatilag nem lehet véleményt nyilvánítani, ha az ellenkezik az igazgatóéval. Gyakori érv: „Én vagyok az igazgató!” A több éves vezetői pozíció alatt torzul a legtöbb ember személyisége, sokan képtelenek lennének már a vezetői posztról visszatérni a csoportban töltendő munkához. Ugyanolyan káros mind a gyermekek, mind a kollektíva szempontjából a nyugdíjas vezető, aki már nem képes átlátni és megérteni a generációs különbségeket.

Tapasztalatom szerint a szakmai tudás egyre inkább hátrány, mivel a vezető a komoly tudással rendelkező kollégákban konkurenciát lát, aki veszélyt jelent a pozíciójára. Nem csoda, hogy vannak intézmények, ahol a dolgozói fluktuáció rendkívül magas. Remélem, nem kell kifejtenem, hogy ez mit jelent napi szinten a gyermekek számára. Eltűnik a kiszámíthatóság, a biztonság, és csak felületes, látszólagos nevelő-oktató munka folyik. Amennyiben ezt a földesúr-jobbágy viszonyt nem szüntetjük meg, nem fogunk tudni előre lépni. Még most is vannak szakmai elhivatottsággal rendelkező pedagógusok, akik arra várnak, hogy a párbeszéd és az egyenlőség mentén képesek legyenek megoldásokat keresni a problémákra: tényleges óvodai közösségeket lehetne felépíteni, ahol a tudással rendelkezőket megbecsülik.

Itt érkeztünk el talán a legfontosabb problémához. Nincs kommunikáció a kormányzat és az óvodák között. Habár ez tipikus magyar gyakorlat, nem tekinthetjük állandónak. Bárkinek, aki az oktatásnak stratégiai szerepet szán, meg kell tanulnia párbeszédet folytatni a terepen dolgozókkal. Ez csak demokratikusan egyenlő felek között lehetséges. Mindenek felett álló prioritást kell hogy élvezzen a gyermekek jövőbeni boldogulása, az, hogy hasznos tagjai legyenek társadalmunknak. Ez azt jelenti, hogy tudatosítani kell a társadalomban: az óvoda nem gyermekmegőrző. Világosan le kell fektetni, hogy az állam mit vár el az intézményektől, de azt is, hogy mik a szülők kötelességei. Jelenleg csak az intézményeknek vannak kötelességei, melyeket egyre nehezebb teljesíteni. Egyre nagyobb probléma, hogy a gyerekek jelentős száma nem kapja meg azokat az alapokat a családban, amelyek egykor minimumnak számítottak. Ha úgy gondolják egyesek, hogy ez a probléma csak a roma családoknál áll fenn, tévedésben vannak. Országos problémával nézzünk szembe, ezt ki kell jelentenünk.

A megoldásoknak demokratikusnak, átláthatónak kell lenniük. Nem léphetünk a különalkuk földjére. Minden óvodának egyforma szolgáltatást kell nyújtania településtől függetlenül. Minden gyermek fontos. A biológia nem ismeri a színt és a hovatartozást. Aki kijelenti, hogy egy gyermek azért buta, mert roma és „innen vagy onnan” származik, ezért felesleges vele foglalkozni, annak nincs helye a pedagóguspályán. Legyünk őszinték: ez gyakori probléma. Személyes tapasztalatom alapján a legrosszabb családi háttérrel rendelkező gyerekekkel is jó eredményeket tudunk elérni. Ez mindannyiunk közös felelőssége. Igaza van Lázár Jánosnak, hogy a cigányság belső tartalék, csakhogy én bennük többet látok, mint ahogy ő azt képzeli. Ez személyes tapasztalatom, mivel egy 100%-ban szegregált intézményben dolgozom (ami nagyon káros és csökkenti az idejáró gyerkőcök esélyeit), csoportomban csak roma gyermekek vannak.

Ki kell építenünk egy objektív, tényeken alapuló minőségbiztosítási rendszert, mert jelenleg az önkormányzatok tudtukon kívül gyakran nem a gyermekek érdekeit képviselik. Itt hadd jegyezzem meg, hogy az önkormányzatoknak fel kellene ismerniük, mára már nem képesek arra, hogy a vezető kiválasztásával új irányba tereljék az óvodák működését. Tudom, hogy ezek erős szavak, de ez megint személyes tapasztalat. Fel kell állnia egy hiteles, mindenki által elismert szervezetnek, amely közösen megfogalmazott és felállított kritériumok alapján értékeli az intézményeket.

A legfontosabb kritériumnak a gyermekek igazolható képességbéli fejlődését tekinthetnénk. Ez magával vonja az ehhez alkalmazott eszközrendszert is. Minden intézmény meg kell hogy kapja a szükséges feltételeket a célok eléréséhez, a fejlettség és az adott település lehetőségeitől függetlenül. Az óvodának és az iskolának már külső megjelenésében is hordoznia kellene a modernitást, a reményt a társadalom számára, kiváltképp a hátrányos helyzetű térségekben. Ennek szimbolikus jelentése van a társadalom felé: „Habár szegény vagyok, de a gyerekem ovija úgy néz ki, mintha Pesten lenne”. Amennyiben megteremtettük a feltételeket a méréshez, az eredményeket jól láthatóan ki kellene függeszteni az adott intézményre. Ha nem vagyunk képesek értékelni korrupció és pártoskodás nélkül, akkor persze nem várható érdemi javulás. Képzeljünk el egy jómódú települést, ahol az óvoda homlokzatán az áll, hogy az intézmény elégséges minősítést kapott. Vajon meddig maradna az óvoda élén a polgármester megbízható embere? Jelenleg az önkormányzatok elsősorban nem szakmai alapon és nem átláthatóan döntenek. Erre nap mint nap születik példa. A vezetői posztokat nagyrészt már a pályázat kiírása előtt odaadják. Maga a pályáztatás csak formalitás. (Megjegyzés: a kétéves okleveles vezetői képzést is sikerült degradálni kétszer fél év Oktatási Hivatal által szervezett 120 kredites pedagógustovábbképzéssé, amelynek elvégzését a fenntartónak kell engedélyeznie.) Képzeljünk el egy vállalatot, amely a kritikus posztokat a haveroknak osztogatja. Hogyan lenne képes profitot termelni, ha csak a szerencsén múlna, hogy az illető alkalmas a posztra vagy nem? Mikor egy oktatási intézménnyel tesszük ezt, azzal hazánk jövőbeli esélyeit rontjuk.

Az itt felsoroltak létező problémák. Nem az a kérdés, hogy meg kell-e oldanunk ezeket, hanem hogy mikor fogunk hozzá! A jelenlegi kormányzat még a problémák felismerésére sem hajlandó, nemhogy a kezelésére. Hazánk kezd tartósan lemaradni a térség országaihoz képest. Minél tovább várunk, annál jobban ássuk alá hazánk jövőbeli potenciáját.

Nem tudni mi lesz az eredménye a következő parlamenti választásnak. Ha a jelenlegi kormányzat elveszti hatalmát, az utat nyithat egy új korszak felé. A leendő oktatásirányításnak ambiciózus célokat kell kitűznie. Az ország számára nem elég a hatékonyság és a feltételrendszer javítása, az ehhez vezető eszközrendszernek is egy új mentalitást kell tükröznie, mert ha a régi módszereket választjuk, az kudarcra ítéli a leendő reformokat. Magyar Bálint annak idején próbált egy új szemléletet bevezetni, de annak a megfelelő kommunikálása a rendszerben dolgozókkal nem történt meg. Ha nem értetjük meg a pedagógusok többségével, hogy a reform már nem opció, hanem kényszer, ha nem tudatosítjuk, hogy gyermekeink, önmagunk és végül az ország jövője a tét, akkor nem várhatunk valós, átfogó változásokat.

Van olyan politikus, aki lassan két éve járja az országot, mert hisz benne, hogy változást csak az emberekkel együtt lehet elérni. Talán az új oktatási vezetésnek is innen kellene indulnia. Merni kell megkérdezni a terepen dolgozók véleményét is. Meg kell tanulni bevonni a tervezésbe sok tízezer pedagógus véleményét, de tudni kell formálni is. El kell menni a legalsóbb szintre is elmagyarázni mi miért történik. Találkozókat, konferenciákat kell tartani járási, megyei vagy regionális szinten, ahol a szakmából bárki megjelenhet, aki segíteni akar, felszólalhat, véleményezhet. Ezeknek a találkozóknak befogadóknak, nem kizáróknak kell lenniük. Fel kell ébresztenünk a bennünk rejlő innovációt, le kell ráznunk a kiábrándultságot és az apátiát. Párbeszédet kell nyitni a terepen dolgozók és a pedagógiát elméleti síkon tanítók között. Amennyiben nincs visszacsatolás, akkor úgy járunk, mint a jelenlegi óvodai dolgozók életét megkeserítő működésképtelen Kréta-rendszer. Papíron minden szép és jó, a valóságban viszont elkeserítő. Felejtsük el a papírországot!

Remélem, hogy lesz bátorságunk szembenézni a feladattal!