írta: Kiss Lilla, a Tanítanék aktivistája
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
Egy alapítványi fenntartású oktatási intézmény vezetője szerint a pedagóguspálya iránti kezdeti lelkesedést mára felváltotta a keserűség, mivel a bürokrácia fojtogató súlya és a tanári kar elöregedése miatt a napi működés szinte ellehetetlenül.
Az interjúalany tapasztalatai szerint a fiatalok számára a pálya már nem vonzó, amit jól mutat, hogy egy korábbi, főiskolai együttműködés során tíz végzős hallgatóból mindössze kettő maradt ténylegesen a szakmában. Bár a kormányzati kommunikáció béremelésről beszél, a fenntartáshoz szükséges támogatás nem követi ezt az emelkedést, így a napi működés finanszírozása állandó küzdelem.
A legnagyobb problémát mégis a társadalmi megbecsülés teljes hiánya jelenti.
Ez mind a szülők, mind a gyermekek részéről tapasztalható. A tiszteletlenség és a szülői együttműködés elmaradása miatt az oktatásra szánt idő jelentős százaléka fegyelmezéssel telik el, ami a pedagógusokat lelkileg kifárasztja és frusztrálttá teszi. A szülők gyakran az intézményre hárítják a nevelési feladatokat, miközben otthoni megoldásként csupán digitális eszközöket adnak a gyermekek kezébe, ami tovább nehezíti a pedagógusok munkáját.
A kormány által szorgalmazott digitális átállás és az adminisztratív terhek, például a Kréta-rendszer kényszerű használata, különösen az idősebb generációt terheli meg. Sok tapasztalt pedagógus inkább a nyugdíjat választja a technikai elvárások okozta folyamatos kudarcélmények helyett, mert a digitális adminisztráció felemészti a gyerekekre fordítható energiájukat. Ez a folyamatos leterheltség árnyékot vet a pályára, és tovább növeli a fluktuációt az intézményeken belül.
Az integráció kérdése is súlyos feszültségeket szül – az interjúalany intézményében a gyermekek nagy százaléka sajátos nevelési igényű (SNI). Bár a diagnózisok felállítása javult, a szülők gyakran nem fogadják el a szakvéleményt, és nem partnerek a fejlesztésben.
A szakemberek, például logopédusok és fejlesztőpedagógusok száma kevés, az utazó pedagógusok figyelme és energiája pedig több intézmény között aprózódik el, így a valódi segítségnyújtás rendkívül nehézkes.
Az intézményvezető beszámolt egy hét hónapig tartó, rendkívül szigorú törvényességi vizsgálatról is, amelyet politikai jellegű nyomásgyakorlásként értékelt. A folyamatos hatósági ellenőrzések, amelyek még karácsony előtt is zajlottak, lelkileg megviselték a tanári kart, és több pedagógus felmondásához vezettek. Az igazgató szerint az ilyen jellegű „vegzálás” célja az intézmény ellehetetlenítése volt, ami felerősítette a bizonytalanság érzését a közösségben.
Úgy látja, ha nem történik gyökeres fordulat a pedagógusok társadalmi és erkölcsi megbecsülésében, az intézmény a bezárást vagy a teljes átalakulást kell, hogy válassza. A tervek szerint a hagyományos oktatási formát felváltaná egy kizárólag fejlesztésre fókuszáló modell. Ez a folyamat nem egyedi, hiszen egyre több intézményvezető küzd hasonló problémákkal, és sok kis iskola tűnik el csendben a rendszerből az összefogás hiánya miatt.