írta: Kazinczy Bálint magyar-francia szakos gimnáziumi tanár
Bár nem ismerjük egymást, előzetesen is szeretném elmondani: már nagyon várjuk Önt.
Nagyon várjuk, mert már nagyon hosszú ideje nincs, aki meghallgasson minket: diákokat, szülőket, pedagógusokat.
Nincs, akinek feltehetnénk a kérdéseinket, és akitől utána érdemi, partneri szakmai válaszra számíthatnánk.
Nincs, akivel megoszthatnánk a problémákat, az ötleteinket vagy a javaslatainkat.
Kezdő pedagógus vagyok, de az eddigi néhány évem alatt megtanultam, hogy odafordulás, partnerség és (sokszor megelőlegezett) bizalom nélkül nehéz jó együttműködést kialakítani.
A problémák kimondásával kell kezdenünk.
A magyar közoktatási rendszert jelenleg áthatja a teljes bizalmatlanság:
tanfelügyelet, a tananyagot az utolsó műcímig beszabályozó kerettantervek, központilag szabályozott tankönyvlista, tankerületi központokhoz került, önállóságukban és szakmai autonómiájukban megtépázott iskolák.
Az iskola szellemi műhely, nem ideológiai nevelde.
A pedagógus kreatív, alkotó szellemi lény, aki minden nap minden órájában problémákat old meg, és mások fejével gondolkodik. Emberi sorsokat lát testközelből. Érez.
Ha kell, határozott (még ha ezzel nem is mindig arat osztatlan sikert), ha kell, csak jelen van, és pontosan tudja, mi az az egy-két szó, amivel megsegíthet vagy továbblendíthet egy fiatalt a nehézségen.
A pedagógusi lét nem szűnik meg az iskola falain kívül.
Nem csak dolgozatokat javítunk, nem csak igazolások adminisztrálását végezzük alkalmanként órákon keresztül egy nehézkesen működő és időrabló iskolai programban, amelynek feltörésén nyilvánosan nevet a jelenleg is az oktatást felügyelő belügyminiszter.
Nem csak ezeket tesszük. Iskolai programokat szervezünk, osztálykirándulásokat, nemzetközi együttműködéseket és csereprogramokat szervezünk, mindig elérhetők vagyunk, levelezünk, kommunikálunk szülővel, diákkal, kollégával, segítjük a párbeszédet, és még akkor is pedagógiai attitűddel állunk az élet kihívásaihoz, amikor már régen magunk mögött hagyhattuk volna az iskolát.
De leginkább mégsem ezek a meghatározók.
Ezek csak a mindennapi események.
Amit leginkább magunkkal viszünk, az a tanítványaink sorsa, szavai, tekintete.
Ez olyan dolog, hogy az embernek sokszor még vacsora közben is azon jár az esze, mit mondhatna másnap mondjuk annak a fiatalnak, aki egy elrontott feladat miatt minden hitét is képes elveszíteni a saját képességeiben.
Vagy annak a fiatalnak, akitől egy egyszerű nyelvgyakorló mondatban azt hallja, hogy nem szeret hazamenni.
A diákok a jövő zálogai.
Ahhoz, hogy egy mag kicsírázzon és gyökeret verjen, majd kihajtva kiteljesedhessen, termőtalajra van szükség, amely biztonságot ad, és ellátja a fejlődő lényt mindennel, amire szüksége van, hogy önállóvá válhasson, sőt, hogy egy nap talán ki is nőhesse a helyét.
Az iskola lehet termőtalaj.
De észre kell vennünk.
A pedagógus akkor tud igazán jelen lenni, akkor tud a legtöbbet adni, ha ő is levegőhöz jut.
Egy fojtogató rendszer mindenkitől elvesz. Nem abban segít, hogy ki-ki a saját erősségeiből a legtöbbet hozhassa ki.
Partnerség.
Bizalom.
Levegő.
Szavazzunk bizalmat egymásnak először mi, felnőttek.
A “rend, kontroll, fegyelem” hármasa helyett kerüljön a hangsúly a bizalom kultúrájára, amelyben egy-egy hibázás nem okoz végleges törést, ha közben tudjuk, mindnyájunkat azonos szenvedély és elkötelezettség hajt.
Végezetül pedig: kapjon láthatóságot az iskola világa!
Az a világ, ahol diák és tanár naponta hegyeket másznak meg.
Látnunk és tudnunk kell mindnyájunknak, hogy miért van szükség több levegőre az iskolákban.