írta: Kiss Lilla, a Tanítanék aktivistája
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
Hová tűnt az az iskola, ahol a gyerekek nem kényszerből, hanem a közösség ereje és a tanáraik iránti bizalom miatt maradtak bent tanítás után is?
Egy harmincöt éves tanítási tapasztalattal rendelkező, ma már nyugdíjas pedagógus szerint, aki pályafutása során földrajzot és rajzot oktatott, a tanári hivatás a világ egyik legszebb pályája, ám a mai közvélekedésben méltatlanul leértékelődött. Visszatekintve úgy látja, az ő idejében az iskola valódi közösségi térként funkcionált. A diákok azért szerettek bent lenni, mert a szakkörök és a sportkörök alatt nemcsak tanultak, hanem barátkoztak és beszélgettek, a pedagógusok pedig érzelmileg és mentálisan is közel tudtak kerülni hozzájuk. Az udvari ügyeletek vagy a gyermekvédelmi felelősi feladatok, illetve tanórán kívüli egyéb programok során olyan bizalmi kapcsolatok épültek ki, amelyek lehetővé tették a valódi nevelést a tanterem falain kívül is. Ebben az időszakban a tanári kart a hatékonyság és a szakmai alázat jellemezte. A szünetekben is a diákok fejlődését vitatták meg, a szülők pedig tisztelettel fordultak a pedagógusok felé, és segítői voltak az iskolai munkának, hiszen értették, hogy a tanár tekintélyének megőrzése a gyermek tanulási motivációjának alapja.
A jelenlegi helyzetet azonban, unokái tapasztalatain keresztül szemlélve, aggasztónak tartja. Úgy látja, a mai oktatási rendszerben a fegyelem fenntartása vált a legnagyobb kihívássá, ami nélkül lehetetlen hatékonyan tanítani.
A tananyag mennyisége kezelhetetlenné vált: olyan témakörök kerültek át az alsóbb évfolyamokba, amelyeket a gyerekek segítség nélkül képtelenek feldolgozni, így sokan már hetedik osztályban feladják a küzdelmet.
A fizikai megterhelés is szembetűnő: a súlyos iskolatáskák miatt sok diáknál (köztük saját unokájánál is) egészségügyi problémák, például gerincferdülés alakul ki, hiszen a rendszer rugalmatlansága miatt a felesleges tankönyveket nap mint nap hordozniuk kell.
A megoldást egy modernebb, partnerségen alapuló szemléletben látja, hasonlóan a finn vagy német oktatási modellekhez, ahol a projektalapú oktatás és a kisebb csoportokban való munka dominál. Úgy gondolja, az egyetemi szintű tananyag középiskolába való kényszerítése csak kudarcélményt szül a diákokban.
Véleménye szerint ahhoz, hogy a tanári pálya újra vonzó legyen, nemcsak jobb felszereltségre, hanem olyan vezetőkre lenne szükség, akik szakmailag felkészültek és valódi változást akarnak elérni.
A tanárképzés átalakítását szerinte egy nagy reformmal kellene kezdeni, illetve megadni a lehetőséget, hogy a tanárok más oktatási rendszereket is megismerjenek.
Bízik a jövő generációiban, és reméli, hogy a jelenlegi túlterhelt állapotot felváltja egy olyan iskola, ahol a pedagógus és a diák valódi partnerként tekinthet egymásra.