írta: Kiss Lilla, a Tanítanék aktivistája
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
Huszonöt évnyi oktatási múlt után riportalanyunk úgy érzi, hogy a magyar oktatás minden arcát látta már, a magára hagyott tanító némaságától az inkluzív közösségek megtartó erejéig. Pályafutása során dolgozott állami általános iskolában, gimnáziumban és technikumban is (de volt egy pont, amikor a rendszer merevsége és az eszközhiány miatt elhagyta a pályát és a vendéglátásban keressett menedéket).
Természetesnek tűnt számára, hogy az órákon saját laptopját és projektorát használja, mert az intézmény semmit nem tudott biztosítani, és az is mindennapos élménye volt, hogy a módszertani elakadásokkal vagy szülői konfliktusokkal teljesen magára maradt.
Az állami fenntartású iskolákban szerzett egyik legnehezebb tapasztalata egy 32 fős elsős osztállyal volt, ahol szakmai segítség, pedagógiai asszisztens vagy iskolapszichológus nélkül kellett volna boldogulnia olyan gyerekekkel, akiknek jelentős része speciális figyelmet igényelt.
A váltás egy alapítványi fenntartású, inkluzív szemléletű iskolába végül visszaadta a hitét a hivatásában, ahol azóta már intézményvezetőként és vizuáliskultúra-tanárként dolgozik. Ebben a környezetben tapasztalta meg először a valódi csapatmunkát, ahol a pedagógusok nem hátráltatják, hanem segítik egymást, és módszertani szabadságot, illetve bizalmat kapnak. Az alacsony, 15 fős osztálylétszámok, a minden osztály mellett ott dolgozó asszisztensek és a differenciált oktatás náluk a mindennapok valósága, ahol a vizuális segédeszközök és a gyerekek szükségleteihez igazított környezet, például a tantermekben elhelyezett babzsákok vagy mászófalak, segítik az autizmussal vagy ADHD-val élő diákok valódi integrációját.
Ugyanakkor vezetőként látja a rendszer árnyoldalait is: a központosítás hátrányait ők is érzik.
A jelenlegi teljesítményértékelési rendszert pedig kifejezetten igazságtalannak tartja, mivel az szerinte nem a valódi minőséget méri, hanem felesleges bürokráciát és érzelmi megterhelést ró a vezetőkre és a pedagógusokra egyaránt.
A motivációja mögött nemcsak szakmai elhivatottság, hanem személyes ok is áll. Saját gyermeke végigjárta a közoktatási rendszert, és eljutott az érettségiig, de bullying és tanári részről érkező verbális abúzusok miatt súlyos mentális teher nehezedett rá. Ez az élmény világított rá számára, hogy
a jelenlegi rendszer alapvető reformra szorul, mert a fiatalok mentális állapota kritikus, és a családok sokszor magukra maradnak a problémáikkal.
Meggyőződése szerint az oktatáspolitikának végre őszintén kellene beszélnie a másságról, az inklúzióról és a szakemberhiányról, mert egy olyan iskolai környezetre lenne szükség, ahol a gyerekek, a szülők és a tanárok egyaránt biztonságban érezhetik magukat.
Küldetésének tekinti, hogy abban az intézményben, amelyet vezet, legalább egy kicsit visszaadjon abból a gondoskodásból, amit a saját gyermeke nem kaphatott meg a rendszertől.