írta: Kiss Lilla, a Tanítanék aktivistája
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
Hogy éli meg egy pedagógus, aki közel négy évtizedet töltött a pályán, és végignézte, ahogy a hagyományos oktatás falai között alapjaiban változott meg a gyermeki lélek és a szülői hozzáállás?
Ez a beszélgetés egy olyan intézményvezető tapasztalatait tárja elénk, aki az apró falusi összevont osztályoktól jutott el a mai kor összetett, sokszor égető szakemberhiánnyal és mély társadalmi traumákkal küzdő pedagógiai valóságáig.
Az pedagógus pályafutása egy kistelepülésen kezdődött, ahol kezdetben összevont osztályban tanított első, második és harmadik évfolyamos gyerekeket. Ez a kezdeti időszak kiváló gyakorlatnak bizonyult a differenciált oktatás elsajátításához, hiszen egyedül kellett minden feladatot megoldania. Bár édesanyja is tanítónő volt, ő maga eredetileg más irányba készült, és csak a körülmények szerencsés összjátéka tartotta a pedagóguspályán. Az évtizedek során végigjárta a szakmai ranglétrát: volt munkaközösség-vezető, majd igazgatóhelyettes, pár éve pedig intézményvezetőként felel a közösségért.
Vezetői tapasztalatai egy holisztikusabb szemléletmódot adtak számára, amelynek köszönhetően már nemcsak a saját osztályát, hanem a szülők, pedagógusok és diákok közötti bonyolult kapcsolatrendszert is egységben látja.
Az oktatásban eltöltött hosszú idő alatt az egyik legdrámaibb változást a sajátos nevelési igényű (SNI) és a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő (BTMN) gyermekek számának drasztikus növekedésében látja. Ez a jelenség különösen nehéz helyzet elé állítja a pedagógusokat, hiszen előfordul olyan húszfős osztály, ahol tizenöt gyermek rendelkezik valamilyen „papírral”. Véleménye szerint ez már nem tekinthető egészséges integrációra alkalmas környezetnek, hiszen a tanítóknak ilyen arányok mellett szinte lehetetlen a hagyományos keretek között mindenki igényeire odafigyelniük.
A tapasztalatok szerint a szülői hozzáállás is jelentős változáson ment keresztül, ami gyakran megnehezíti a tanítást. Úgy látja, sokszor hiányoznak a gyermekek életéből a keretek, és a szülők hajlamosak minden felelősség alól felmenteni őket. A digitális eszközök térnyerése és az internet szintén rontotta a gyermekek koncentrációs képességét: nehezen tűrik az unalmat, türelmetlenek, és a tudatos figyelem helyett gyakran csak az azonnali visszajelzéseket keresik. Ehhez kapcsolódik a magatartási problémák és a verbális agresszió erősödése is, amely mind a diákok egymás közötti viszonyában, mind a pedagógusokkal szemben megjelenik.
Különösen nehéz sorsú csoportot képviselnek a nevelőotthonokból érkező gyermekek, akik gyakran súlyos traumákkal, egyik napról a másikra kerülnek be az iskolába. Az ő esetükben az oktatás sokszor másodlagos a lelki stabilitás megteremtése mellett, azonban a rendszer nem biztosít elegendő segítséget. Az iskolapszichológusi hálózat leterhelt, a nevelési tanácsadókhoz akár több hónapos várólisták vezetnek, a gyermekpszichiátriai ellátás pedig szakemberhiánnyal küzd. Az intézményvezető szerint ebben a helyzetben a pedagógiai asszisztensek folyamatos jelenléte minden osztályban elengedhetetlen lenne, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek ne akadályozzák a többiek haladását.
A jövőt illetően úgy véli, az oktatáspolitikának alapjaiban kellene újragondolnia a rendszert, figyelembe véve a helyi adottságokat a központi, sokszor irreális elvárások helyett.
A megoldást a sokkal kisebb, tíz-tizenöt fős csoportokban és a kéttanáros modellben látja. Emellett hangsúlyozta, hogy a pedagógusok mentális egészsége és önismerete kulcsfontosságú a kiégés megelőzéséhez, ezért rendszeres tréningekre és szakmai megújulási lehetőségekre lenne szükségük. Bár a pálya presztízse és az anyagi megbecsülés fontos motiváció, számára a legmeghatározóbb pozitívumot ma is a felnőttként visszatérő tanítványok jó emlékei és a kollégákkal való szoros szakmai összefogás jelentik.