írta: Törökné Pethő Erzsébet és Nagy Gábor
Közös cikkünkben egy eljárás több oldaláról szeretnénk beszélni. Egy kirúgott tanár tapasztalata és egy jogászhallgató nézőpontja találkozik benne. Az egyik a tárgyaláson megélt valóság felől közelít, a másik a jog nyelvén próbálja értelmezni ugyanazt.
TPE: Miről esett szó a tárgyalásokon?
Az én esetemben jórészt arról, hogy 2022. szeptember 1-jén nem vettem részt a tanévnyitó ünnepségen. Több mint két éven át boncolgattuk azt a kérdést, hogy mi történt abban a húsz-harminc percben, amikor – az elvárások szerint – valamelyik emeleti ablakból kellett volna figyelnem az udvaron zajló évnyitót. Azt az évnyitót, amely az óriási eső miatt végül el is maradt.
És miről nem esett szó? Arról például senki nem kérdezett minket, hogy miért engedetlenkedtünk. A közbeszéd beérte annyival, hogy „a tanárok már megint pénzt akarnak”. És igen: a fizetés valóban megalázóan alacsony volt. Ez üldözte el a pályáról a tapasztalt pedagógusokat és az egyetemről frissen kikerülő tanárokat is, miközben az ott maradókra egyre több teher hárult. A jogok megnyirbálása – a szabad tankönyvválasztás vagy a sztrájkjog korlátozása – csak tovább súlyosbította a problémát.
A végletekig túlterhelt tanárok és diákok, a növekvő osztálylétszámok és óraszámok, valamint az a tény, hogy a rendszerből kilépő kollégák helyét szinte lehetetlen volt pótolni, lavinaszerűen gyorsították fel a pálya elhagyását. Egy önmagát erősítő folyamat alakult ki.
Mindeközben nem beszélhettünk a fűtés nélkül maradt, tizenegy–két fokra hűlt iskolákról; a kiesett ablakokról, a hulló vakolatról, az életveszélyes falakról; az átnedvesedett tantermekben megjelenő fekete penészről; a plafonról csöpögő csapadékot felfogó vödrökkel teli tantermekről és tanárikról; a szennyvízzel elárasztott pincékről; a jobb híján – és leginkább pénz híján – fekete fóliával bevont ablakokról. És mindarról az egyéb körülményről sem, amelyek nemcsak ellehetetlenítették az érdemi munkát, hanem messze nem biztosították a tanuláshoz szükséges, alapvetően elvárható környezetet.
NG: A felvetődő kérdésekre nem tudok és nem is lehet teljes magyarázatot adni – csupán szempontokat a megértéshez –, remélem a következőkből kiderül az is, hogy miért van ez így.
Miért kellett azon „rugózni,” hogy nem vett részt az évnyitón?
A válasz részben a jogi eljárások szerkezetében keresendő. A bíróság a kérdéseket igyekszik szűken kezelni: csak azt vizsgálja, amit a felek „behoztak” a perbe és arra szorítkozik, hogy a szűk jogkérdést bírálja el. Ez indokolt, mert az eljárások nem lehetnek túl hosszúak, nem válhatnak parttalanná. Ha egy munkaügyi perben az a kérdés, hogy a kötelezettségszegés egy adott napon megtörtént-e, akkor újra és újra meg kell kérdezni: ott volt-e az évnyitón a pedagógus.
A bírót nemcsak a jog köti, hanem saját tudása és jogértelmezése is. Az is kérdés, hogy mit lát bele az ügybe: egy szűk munkaügyi vitát, vagy egy tágabb konfliktust, amely érinti a szólásszabadságot, a sztrájkjogot, oktatáshoz való jogot és más alapjogokat. Ebben van mozgástere, és ez a mozgástér a bírói szerep lényegéhez tartozik. A bíró döntése végső soron értékítélet is, amelyben bíznunk kell, mert ha ezt a bizalmat elvetjük, az egész igazságszolgáltatás alapja inog meg. Bíznunk kell benne, különben nem bízhatunk semmiben. Ha nem bíznánk benne, azt sem várhatjuk, hogy majd, ha a mi javunkra dönt, akkor a másik fél bízik a bíró döntésében.
A bírói döntéshozatal ugyanakkor egyfajta „vakság” állapotában történik. Ez védi attól a feleket, hogy önkényes, előítéletes döntések érintsék őket, mert a bírót arra kényszeríti, hogy a jogilag releváns tényekre szorítkozzon. Ugyanez a vakság azonban el is rejti a részletek egy részét: a döntéshozó nem látja teljes egészében a társadalmi és emberi kontextust. Ez nem feloldható ellentmondás, hanem a bíráskodás egyik alapfeszültsége.
Miért kellett volna ugyanakkor beszélni arról is, hogy miért, mi okból engedetlenkedtek a tanárok?
A jogi eljárások célja, hogy a vitás ügyek megnyugtató módon, észszerű időn belül lezáruljanak. Fontos az igazság feltárása és a jog szerinti elbírálás, de a végső cél az, hogy a döntést a felek és a társadalom elfogadhatónak érezzék és az ügyek véget érjenek. Ez biztosítja, hogy a konfliktusok ne húzódjanak el, és ne kerüljenek „vissza” a társadalmi térbe rendezetlenül: ne érezzék a felek azt, hogy maguknak kell megoldaniuk a bírák helyett. Ahhoz, hogy mindenki megnyugtatónak tartson egy döntést, igenis hagyni kell elmondani (és figyelembe kell venni) egy vitatott magatartás motivációját, körülményeit: mert igazsághoz közeli eredmény nem tud létrejönni, ha nem tárjuk fel a részleteket.
Ha az eljárás egyetlen, kiragadott mozzanatra szűkül, fennáll a veszélye annak, hogy a döntés formálisan helyes, de társadalmilag igazságtalan lesz. A tanárkirúgások ügye ezt a feszültséget mutatja: a szűken értelmezett jogkérdés és a szélesebb valóság közötti szakadékot. Egy „jó” eljárásnak és döntésnek mindkét szintet kezelnie kell, és képesnek kell lennie arra, hogy a formális keretek között is teret adjon a valóság összetettségének.
Nehéz dolog a bíráskodás, talán nincs is nehezebb: dönteni olyan dolgokban, amelyet a döntőbíró nem tud teljesen megismerni – nem tud új körülményeket behozni, hiszen meg van kötve a keze; nem akar bizonyos szempontokat megjeleníteni, hiszen azt gondolja, azok nem relevánsak. Olyan ez, mint amikor egy szülőnek kell igazságot tennie két gyermeke vitájában anélkül, hogy látta volna a történteket. A vitát le kell zárni, mert a testvérek (a társadalom) nem maradhatnak vitában; de a döntés soha nem lehet teljesen bizonyos. Ez a bírói szerep terhe és korlátja egyszerre.