írta: Törley Kata
2026. március 4-én rendezték meg a CEU Nádor utcai épületében a Magyar Pedagógiai Társaság és a CEU Romani Studies Programjának szervezésében a Hozzáadott érték című konferenciát. A konferencia célja a magyarországi romák integrációját segítő és hátráltató tényezőkkel, okokkal és politikai intézkedésekkel kapcsolatos nézetek és tapasztalatok megosztása volt, de e mellett egy pozitív jövőkép lehetőségének felvázolása is.
Az esemény kezdeményezője, Kereszty Zsuzsa tanár, pszichológus köszöntötte a résztvevőket, majd Orsós János roma polgárjogi aktivista, a miskolci Dr. Ámbédkar iskola alapítója megtartotta a konferencia vitaindítóját. Előadását előzetesen felkért szakemberek hozzászólásai, majd vita követte. A Tanítanék Mozgalom részéről engem is meghívtak, hogy társelőadóként hozzászóljak a vitaindítóhoz.
Orsós János előadásban a konferencia címének többféle értelmezéséből indult ki, majd a mai iskolai valóságról adott képet:
„Örülünk, ha eljut a cigány gyerek a kilencedik osztályig, de ha akkor a kezébe veszi a történelemkönyvet, azzal szembesül, hogy abban nincs megszólítva. A magyar emlékezetpolitika a fehér férfiakra vonatkozik, és semmi olyasmiről nem szól, amiről egy cigány fiatal önmagára ismerne: nincsenek a könyvben cigányok, indiaiak, színesbőrűek. Nem szólít meg minket a tananyag. Márpedig, ha a gyerek azt tapasztalja, hogy nem része a tananyagnak, az baj. Amíg a cigányság nem a nemzeti kincs része, addig nem lesz itt érdemben változás.”
„Ahogyan a tananyagban nincs szükség ránk, úgy az osztályteremben sem látnak szívesen minket. A rendszerváltás óta megsokszorozódott az érettségiző, diplomázó diákok száma hazánkban, de a hátrányos helyzetű romák aránya csökkent.
A különböző színű politikai irányzatok a rendszerváltás óta minden kormányváltás után újabb és újabb felzárkóztatási programokkal örvendeztettek meg minket, de ezek szavatossága mindannyiszor hamar lejárt.”
Ezután végigvette a 90-es évek óta született újabb és újabb intézkedéseket és programokat a nemzetiségi paradigmától a felzárkóztató normatíván keresztül az Országos Integrációs Hálózat létrejöttéig, a halmozottan hátrányos helyzet definiálásától az egyházi iskolák gyakorlatát (jogellenes elkülönítés megvalósítása a vallási meggyőződésen alapuló oktatás megszervezésének álcája alatt) elítélő szankciókig. Rámutatott arra, hogy ezen intézkedések rendre elbuktak, de legalábbis sikertelennek minősíthetők, mivel „nem tört ki az általános integráció”. Végül Finnország, s az ottani politikai kurzusokon átívelő oktatási reform példáját felidézve rámutatott, hogy valódi oktatási reform csak nemzeti egyetértésben valósítható meg.
Orsós János után a témához kapcsolódó felszólalások következtek. A meghívott korreferensek, társelőadók a téma különböző aspektusait vizsgálták.
Felszólaltak: Kegye Adél, jogász, a Rosa Parks Alapítvány és a Gyermekjogi Civil Koalíció részéről, Szénási Szilvia, az UCCU Alapítvány vezetője, Balogh Gyula, a Tanoda Hálózat elnöke, K. Nagy Emese, a Miskolci Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Pedagógusképző Központjának főigazgatója és a Tanárképző Intézet igazgatója, Csovcsics Erika, többek között a Gandhi Gimnázium volt igazgatója, a Pécsi Tudományegyetem oktatója és jómagam, mint a Tanítanék Mozgalom egyik alapítója.
Az esemény moderátora Trencsényi László, a Magyar Pedagógiai Társaság ügyvezető elnöke volt.
Az alábbiakban az általam elmondott korreferátum szerkesztett változata olvasható:
Előadása elején Orsós János két megközelítést adott a hozzáadott érték kifejezés értelmezéséhez.
Egyrészt a ranglisták, elitiskolák és tanulmányi versenyek bűvöletében élő, lelkiismeretfurdalással küzdő középosztály, illetve a pedagógiai szakemberek beszélnek hozzáadott értékről azon iskolák, esetleg pedagógusok esetében, akiket nem szokás kiemelni, nem kerülnek fel az előkelő rangsorokba, pedig esetenként nagyobb haladást, komolyabb eredményeket érnek el tanítványaikkal, mint kiemelt társaik. Sokszor azok a pedagógiai műhelyek biztosítják a nehezen számszerűsíthető, de jelentős hozzáadott értéket, amelyek az együttnevelést, a rossz körülmények közül érkező, nehéz helyzetben lévő gyerekek és fiatalok oktatását, inklúzióját kívánják komoly ellenszélben megvalósítani. Munkájukat nagyban nehezítik a rejtett vagy nyílt előítéletek, a társadalmi és intézményes rasszizmus.
A második meghatározás arról szólt, hogy a magyarországi roma/cigány közösség maga is hozzáadott értéket képvisel, kultúrájával, történetével gazdagítja társadalmunkat. Már ha a társadalom ezt „megengedi” számukra. Ebben rengeteg tartozása van a magyar társadalomnak, a döntéshozóknak, a tananyagok előíróinak. Az egyes álampolgároknak is. A tartozások lerovásához nélkülözhetetlenek az erőteljes politikai döntések, a hatalomban egymást követők konszenzusa, a társadalmi edukáció, s az ezt megalapozó „jobb” oktatás.
Én még egy harmadik megközelítést is szeretnék itt behozni. Hiszen hozzáadott értéket képviselnek mindazok a személyek és szervezetek, akiket itt mi most mindannyian képviselünk. Akik és amelyek a fenti célokra felhívják a figyelmet – és nem csak most, hanem évek, évtizedek óta –, ezek megvalósításáért dolgoznak, megoldásokat ajánlanak, kísérleti programokat hoznak létre, vagy egyszerűen csak kisebb-nagyobb körben és hatókörrel elvégzik az állam helyett ezeket a feladatokat és igyekeznek megteremteni a kirekesztett gyerekek számára a nekik járó esélyt.
Három olyan szervezetet képviselek itt egyszemélyben, munkatársként, amelyek ebből a szempontból – reményeim és céljaik szerint – hozzáadott értéket termelnek. S amely szervezetek végső soron azért küzdenek, hogy végre megszűnhessenek.
A 10 éves Tanítanék Mozgalom a kezdetektől fogva egyik legfontosabb céljaként és követeléseként fogalmazta meg az inklúzió megvalósítását, a kirekesztés, a túlzott szelektivitás, a szegregáció elleni küzdelmet, és javaslatokat is igyekeztünk letenni az asztalra. Mivel a részvételiség is fontos érték számunkra (nem gondoljuk, hogy nálunk a bölcsek köve), ezért évek óta dolgozunk együtt érintett szakértőkkel és szervezetekkel.
Az immár 30 éves Romaversitas Alapítvány roma fiatalokkal dolgozik együtt, többek között egy középiskolás programban (Irány az egyetem program). Itt első kézből tapasztalom, hogy mentorált fiataljaink milyen napi terheket cipelnek, anyagiakat és lelkieket, hogy kell megküzdeniük az intézményi rasszizmussal, hogy némítja el őket a kirekesztő környezet, hogy élik meg a többség által gyakran elutasított identitásukat. Tudnám sorolni a szívszorító példákat, de az általuk elért sikereket, sikeres felvételiket, bátor kiállásokat is.
S végül képviselem itt – másokkal együtt – az Együttnevelés Szövetséget, nevezzük csak EnSZ-nek, amelynek tagjai roma és proroma szervezetek, szakemberek és érintett szülők, pedagógusok, közösségvezetők. A Tanítanék is alapító tagja a szövetségnek. A napokban véglegesedik az EnSZ szakpolitikai programja, amely kifejezetten az együttnevelést és a deszegregációt helyezi a középpontba, s ezzel kiegészíti, pontosítja és gazdagítja akár a Civil Közoktatási Platform 100 pontos programját, akár a Tanítanék szakpolitikai csomagját arról, hogy mit várnak el a szülők és a pedagógusok a következő kormányoktól.
Az EnSz-szel második ízben hirdetjük meg a Jó iskola kampányt, ahol kifejezetten azokat az iskolákat keressük országszerte, ahol megvalósul az együttnevelés, a párbeszéd a szülőkkel, ahol a gyerekek jól és biztonságban érzik magukat, s így tudnak a lehető legjobban fejlődni. Ezek az iskolák azok, melyek valódi hozzáadott értéket termelnek.
S hogy miért fontos ez számomra? Én nem vagyok oktatási szakértő vagy kutató, egyszerű tanár voltam sokáig, s talán van egyfajta jó morális értékrendem. Meggyőződésem, hogy csak együtt tudunk tenni egy jobb oktatási rendszerért. A roma/cigány gyerekek oktatási esélyegyenlőségét, csakúgy, mint az egyéb súlyos társadalmi, szociális, egészségügyi, lakhatási problémákat csak a magyarországi roma/cigány közösség aktív részvételével, tudásuk, szakértelmük, tapasztalataik felhasználásával lehet megoldani. Elégtelenek a felülről lecsorgatott és kötelezővé tett programok, a hatalom által kikényszerített, kényszeres látszat- és félmegoldások. Rengeteg a tennivaló, de ezek a törekvések most talán valahogy összeérnek, és végre elindulhatunk egy jobb, boldogabb, egyenlőbb oktatási rendszer felé. Egy kasztokba merevedett társadalom senkinek sem jó. A hatalomnak hathatós döntéseket kell hoznia ezen a területen, s kivenni az oktatás területét a politikai játszmákból. És társadalmi párbeszédre is szükség van, többek között azért, mert a többségi társadalomnak, a többségi szülőknek is meg kell érteniük, át kell élniük az együttnevelés előnyeit, és mert nagyon komoly szemléletváltást, pedagógiai kultúraváltást kell elérni a pedagógusok körében is. Ehhez időre, energiára, akaratra, képzésre és erőforrásokra van szükség: ha ezeket megspóroljuk, a társadalom még jobban széttöredezik, az állampolgárokat, egyes csoportjaikat elválasztó szakadékok tragikus módon tovább mélyülhetnek.
Márpedig, ahogy boldog iskola nélkül nincs boldog társadalom, úgy együttnevelés nélkül sincs békés együttélés.