írta: Fóti Péter, a Taní-tani online pedagógia folyóirat főmunkatársa
Az a fajta iskolarendszer, amelyet ma is nagyrészt működtetünk, ipari logika szerint szerveződik. Ez a logika egy ponton túlzásba esett: a tananyagot olyan mértékben aprózza fel, hogy az sok tanuló számára nem befogadható.
Amikor a gyerekek nem tudnak megfelelni ennek a rendszernek, gyakran az a következtetés születik, hogy „nem jó tanulók”. Pedig a probléma nem bennük van, hanem abban, ahogyan a tanulást számukra megszervezik.
Az ember nem passzív befogadóként jön a világra. Ellenkezőleg: elemi késztetéssel arra, hogy megismerje és megértse a körülötte lévő világot. Kapcsolatokba akar lépni, meg akarja érteni a másikat, és szeretné, ha őt is megértenék. Ez egy folyamatosan kibontakozó folyamat.
Ennek a folyamatnak alapvető eleme az önállóság. Nem pusztán szép eszményről van szó, hanem a tanulás egyik feltételéről. Amit az ember valóban megért, azt mindig valamilyen fokú önálló tevékenység révén sajátítja el. Egy kisgyerek gyakran kiáltja: „Egyedül!” Ez első pillantásra talán csak kedves jelenet, de valójában mély igazságot hordoz.
Az ember azt tanulja meg igazán, amit maga fedez fel, amit maga ért meg.
Az iskolarendszer azonban nagyrészt lemondott erről az elvről. A tanulást olyan mértékben szabályozza és irányítja, hogy az önálló megértés tere beszűkül.
Az eddig leírt helyzetet egy másik módon is megragadhatjuk.
A tanulás világában valójában két alapvetően pozitív dolog összhangjára lenne szükség. Az egyik a tanítás. A tudás átadása, a világ strukturálása, a tájékozódás segítése nélkülözhetetlen. A másik az önállóság támogatása. Annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy a tanuló maga is felfedezhessen, kérdezzen, megérthessen dolgokat – saját tempójában, saját útjain.
Ez a kettő együtt szükséges. Egyik sem helyettesíti a másikat, és egyik sem hagyható el következmények nélkül. Az egyensúly azonban nem magától értetődő, és nem is könnyű feladat. Mindkét irány túlzásba vihető – és a mai iskolarendszer problémái nagyrészt ezekből a túlzásokból fakadnak.
Az egyik torzulás a túltanítás vagy túltámogatás. Ilyenkor a tanítás annyira részletezővé, annyira irányítottá válik, hogy a tanulónak alig marad tere saját gondolkodásra és megértésre.
Nem véletlen, hogy ez a torzulás ennyire elterjedt. A pedagógusokat magukat is egy olyan rendszer szocializálja, amely a tanítást elsősorban a tananyag minél pontosabb és részletesebb átadásaként értelmezi.1
Ez a szemlélet egy leegyszerűsített tanulásképből indul ki. Abból a feltételezésből, hogy minél több és minél részletesebb magyarázat automatikusan több tanuláshoz vezet.
John Holt munkássága azonban világosan megmutatta, hogy ez a felfogás milyen súlyos torzulásokhoz vezethet.2 A túlzott tanítás nem egyszerűen hatástalan lehet, hanem bizonyos értelemben az emberi intelligencia működése ellen is dolgozhat: beszűkíti a gondolkodás terét, és aláássa a megértés belső motivációját.
Éppen ezért különösen fontos hangsúlyozni: létezik másik út. A tanulás nem kizárólag a tanítás intenzitásának növelésén keresztül fejleszthető.
A másik torzulás a gyerek elhanyagolása. Amikor a szükséges irányítás, segítség és kapcsolódás hiányzik, és a tanuló magára marad olyan helyzetekben, ahol még nem képes önállóan eligazodni.
a tanítás és az önállóság támogatása mint pozitív pólusok,
valamint a túltanítás és az elhanyagolás mint torzulások jelennek meg.
(Az igazi értékek kékkel felül, a túlzások pirossal alul.)
Az értéknégyzetek elveiről és a legfontosabb, a nevelésben alkalmazható értéknégyzetekről a tani-tani.info című pedagógiai lap oldalain írtam.3
A különböző pedagógiai irányzatok gyakran egymást vádolják ezekkel a hibákkal. Az önállóságot hangsúlyozó megközelítéseket sokszor azzal illetik, hogy „elengedik” a gyereket, és nem tanítanak. Ezzel szemben azok, akik a tanítás szükségességét hangsúlyozzák, gyakran nem veszik észre, hogy a túlzott irányítás maga is a tanulás akadályává válhat.
A valóság azonban nem ez az ellentét.
A kérdés nem az, hogy tanítás vagy önállóság, hanem az, hogy miként lehet a kettőt úgy összekapcsolni, hogy valóban támogassa a tanulást.
Fontos azt is látni, hogy voltak – és vannak – olyan pedagógusok és pedagógiai irányzatok, amelyeket mélyen zavart az iskola „kaszárnya jellege”: a túlzott fegyelem, a kioktató hangnem, a túltanítás és a mindent szabályozni akaró szemlélet. Ők sokszor radikálisan a másik irányba indultak el.
Ennek az elmozdulásnak köszönhetően rendkívül értékes felismerések születtek (John Holt, A. S. Neill, James Herndon). Ezek a megközelítések hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megértsük a gyermeki tanulás természetét, az önállóság jelentőségét, és azt, hogy a tanulás nem kényszerrel, hanem belső aktivitással működik.
Ugyanakkor ezek az irányzatok gyakran alábecsülték a tanítás szerepét. Kevés figyelmet fordítottak arra, hogy a struktúrák, a kapaszkodók, a világ értelmezését segítő keretek milyen fontosak – különösen azok számára, akiknek ezekre kifejezetten szükségük van.
A kérdés tehát nem az, hogy melyik oldalnak van igaza. Sokkal inkább az, hogy miként lehet ezt a két szempontot egyensúlyba hozni.
Az iskola akkor működne jobban, ha képes lenne ezt az egyensúlyt tudatosan megteremteni: egyszerre nyújtani értelmes struktúrákat és valódi teret az önálló tanulás számára.
Szerencsére ez a helyzet nemcsak problémákat rejt magában, hanem lehetőséget is. Ez a modell segíthet saját gyakorlatunk reflexiójában.
Segíthet felismerni például azt, amikor egy gyereket túlzottan magára hagyunk, és nem kapja meg a szükséges támogatást. Ilyenkor elindulhatunk abba az irányba, hogy tudatosabban, átgondoltabban tanítsunk. Ugyanígy segíthet azoknak is, akik hajlamosak a túltanításra: felismerhetik, hogy a túlzott irányítás beszűkíti a tanulás terét, és elindulhatnak a gyermeki önállóság tudatosabb támogatása felé.
Az értéknégyzet tehát nem egyszerűen leíró eszköz, hanem iránytű is: megmutatja, merre érdemes elmozdulnunk, ha az egyensúly megbomlik.
Ennek az elmozdulásnak egy szép, gyakorlati példáját mutatja be egy Hans Brügelmann által írt tanulmány. Ebben azt láthatjuk, hogy már olyan hétköznapi eszközökkel is, mint a heti terv, el lehet indulni az önállóság támogatásának irányába.4
A heti terv nem a tanítás feladását jelenti, hanem annak átalakítását: a tanuló nagyobb mozgásteret kap abban, hogyan szervezi meg saját munkáját, miközben a tanár továbbra is jelen van, figyel, és szükség esetén támogat.
Ilyen példa többek között a Falko Peschel nevéhez köthető iskola is, amely egy alapvető felismerésre épül. Erre a felismerésre Peschel egy tapasztalt tanítónő, Hannelore Zehnpfennig munkáján keresztül jutott: a tanulás nem egyszerűen a tanítás mennyiségének függvénye.5
Ez a gondolat radikális következményekkel jár. Ha komolyan vesszük, akkor belátható, hogy a „több tanítás” nem feltétlenül vezet „több tanuláshoz”. Sőt, bizonyos ponton túl éppen akadályozhatja azt.
A több tanulás feltétele nem a további részletezés, nem a még pontosabban szabályozott tananyag, hanem az, hogy a tanulók valódi lehetőséget kapjanak az önálló tevékenységre: kérdések feltevésére, saját kezdeményezésekre, kutatásra és megértésre.
És itt válik igazán fontossá mindez: ez a felismerés csak akkor tudja kifejteni hatását, ha nem marad meg egy-egy pedagógus vagy egy-egy iskola szintjén.
Valódi változás akkor következik be, ha az iskolairányítás egésze is felismeri: a tanulás nem fejleszthető egyszerűen a tanítás intenzitásának növelésével.
A túlzott tanításról le kell mondani. Nem finomítani kell rajta, nem még jobban megszervezni – hanem felismerni, hogy egy bizonyos ponton túl maga válik a probléma forrásává.
Amíg ez nem történik meg, addig a „több tanítás” ígérete újra és újra kudarchoz vezet.
Erre nemcsak elméleti lehetőség van. Léteznek olyan konkrét intézményi példák is, amelyek ezt az egyensúlyt képesek megvalósítani – ilyen például egy drezdai állami általános iskola gyakorlata, amelyről külön is érdemes részletesen olvasni.6
- Martin Bickman: A tanárképzés gyakornoki és laboratóriumi módszere ↩︎
- Fóti Péter: Utószó John Holt: Túlélés vagy tanulás? c. könyvéhez ↩︎
- Fóti Péter: A partneri társas integrációt célzó (demokratikus) nevelési stílus. Az egymást kiegészítő értékek/erények világa. ↩︎
- Hans Brügelmann: A tanítás megnyitásának dimenziói ↩︎
- Hannelore Zehnpfennig: Miért hagytam fel a frontális tanítással? ↩︎
- Állami, de alternatív – Az 59. számú „Jürgen Reichen” drezdai általános iskola ↩︎