Még öt dolog, amit szeretek az iskolámban – hogy lesz egy iskolából valóban a második otthonunk (2. rész)

írta: Tóth Bence

Pályaelhagyásom és visszatérésem története időközben sorozattá duzzadt – ez a cikk ennek a negyedik darabja. Az elsőben arról írtam, hogy miért döntöttem úgy, hogy elhagyom a tanári pályát, a második írásomban pedig azt részleteztem, hogy miért döntöttem mégis a visszatérés mellett. A sorozat harmadik részében arról meséltem, hogy fél év elteltével mik azok a dolgok, amelyek kimondottan inspirálnak a napi pedagógiai munkában. Szerencsére sok ilyen van, ezért úgy döntöttem, a listát kettébontom – következzen most még öt példa, amit szeretek az iskolámban.

Az AKG demokratikus intézmény. Már amennyire egy iskola tud az lenni. Az előző munkahelyemen a döntések túlnyomó többségét egy vezető hozta meg és az onnan szivárgott lefelé – választási lehetőségem leginkább abban volt, hogy azonnal hajtom végre, vagy előtte még egy kicsit morgok. A vezető lehetett az igazgató, de még többször a tankerületvezető, a Klebelsberg Központ, vagy akár a minisztérium (hogy ennél feljebb ne gondoljak).

Ezzel szemben az AKG-ban érvényesül a szubszidiaritás elve, amely szerint a döntéseket a lehető legalacsonyabb szinten, az érintettekhez legközelebb kell meghozni. Ez lehetővé teszi, hogy a kisiskola (az AKG-s évfolyam, amelynek működését az előző cikkben részleteztem) döntéseit az azt irányító patrónusok hozzák meg. Ez kiterjed arra is, hogy az adott évben az évfolyam milyen témaheteken vesz részt, milyen opcionális tantárgyakat tanul órarendi keretek között, de rengeteg, a kisiskola életét szabályozó döntést hozhatnak meg szabadon (a pedagógiai program és az iskolai hagyományok figyelembevételével). Amennyire lehet, ezekbe a döntésekbe a diákokat és esetenként a szülőket is igyekszünk bevonni – a lényeg, hogy az iskolát és a benne zajló folyamatokat mindenki magáénak érezze.

A szakmai döntéseket a vonatkozó szakmai munkaközösségek hozzák meg, ahol a szakértelem rendelkezésre áll – ezt nem bírálja felül valamiféle “ellenőrzőszerv”. 

Az egész iskola életére vonatkozó döntéseket ugyanakkor – sokszor hosszas és kimerítő megbeszélések és viták után – a teljes nevelőtestület hozza meg. Az, hogy egy ekkora szervezetben ez hatékonyan tudjon működni, elképesztő mennyiségű időt és energiát igényel. De a demokrácia egy ilyen műfaj: akkor van, ha csináljuk. Az eredmény persze sokszor felemás, hagyhat kívánnivalót maga után, és az is előfordulhat, hogy nem azok szavaznak meg valamit, akiknek később dolga lesz vele. Ugyanakkor mindenki tudja, hogy ez a mi döntésünk volt, mi csináltuk ilyenre és rajtunk áll, hogy legközelebb megváltoztassuk. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Hát nem roppant felszabadító, hogy nem kell “magadra csuknod az ajtót” ahhoz, hogy hatással légy?

A demokratikus gyakorlatokból és az önfejlesztés iránti elkötelezettségből egyenesen következik, hogy az AKG-ban a hétfő “hosszú nap”. A szerencséseknek három értekezlet is “adatik” gyors egymásutánban, aminek nem ritkán az a vége, hogy (egy végigtanított nap után) délután két órától este nyolcig, fél kilencig ülünk változó összetételben és beszélgetünk pedagógiai, szakmai, operatív kérdésekről – tervezünk, értékelünk, újratervezünk, megvitatunk és tanulunk. Az értekezletek jellege, helyszíne és összetétele meghatározott koreográfia szerint változik (amely szinte mindig ugyanaz, mégse tudja senki, mi következik épp) és rendkívül idegőrlő tud lenni, amikor az ember azt éli meg, hogy újra és újra ugyanazt a problémát járjuk körül (hogyan tudunk jobb eredményeket elérni, mi az iskola feladata, mivégre vagyunk a világon).

Ezek az alkalmak mégis elengedhetetlenek. Egy hajóban ülünk, és ahhoz, hogy egy irányba evezzünk, feltétlenül szükséges, hogy tudjunk egymásról. Ahhoz, hogy valóban támogató közösségként működjünk, ismernünk kell a másik problémáit. Össze kell “szinkronizálódnunk” időről időre.

Emellett rendszeresen találunk alkalmat arra, hogy pedagógiai esetmegbeszélést folytassunk – míg az állami rendszerben a tanórák magas száma és az adminisztratív terhek ezt jóformán lehetetlenné teszik, nálunk megszokott, hogy szervezett, vagy akár spontán körülmények között folytatunk egy-egy gyerekről megoldásfókuszú egyeztetéseket. Ahhoz, hogy egy tantestület ezekre alkalmat “találjon”, persze két dolog elengedhetetlen – a munkaterhelés csökkentése  és az az intézményi kultúra, amely ezt nem csak eltűri, de elvárja, és tudatosan teremt erre alkalmat.

Ha a Maslow-piramis alsó szintje nincs biztosítva, a többiről nem is lehet beszélni. Az embernek vannak élettani szükségletei – látjuk, hogy ezeket sokféleképpen ki lehet elégíteni (így vagy úgy). Egy ideális menza azonban ennél többre is vállalkozhat: legyen színes, változatos, egészséges, barátságos és környezettudatos. A Kiscelli utcai épületben, ahol dolgozom, a menza szabadszedéses rendszerben működik. A leves mellett a gyerekek rendszerint négyféle főételből (vegetáriánus opcióval) és négyféle salátából választhatnak úgy, hogy (észszerű határokon belül) ők szednek maguknak. Ezzel nemcsak megtanulnak tudatosabban táplálkozni és kielégíteni az igényeiket, de ideális esetben kevesebb maradék is keletkezik, így környezettudatosabb is. Arról nem beszélve, hogy változatosabb lehet az étkezés, és mindenki könnyebben talál kedvére való ételt. Részben egészségügyi, részben világnézeti okból sokféle szempontot igyekszem figyelembe venni az ebédem kiválasztásánál – ezt egy klasszikus menzán egyszerűen nem tudnám megtenni. Az, hogy pedagógusként ez a lehetőség a rendelkezésemre áll, óriási terhet vesz le a vállamról, és ez megtérül a pedagógiai munkámban is.

Az AKG képzési rendszerének fontos részei a differenciált tevékenységformák. Ahelyett, hogy a diák menekül az iskolából valami olyat csinálni, amit szeret, inkább az a cél, hogy ezeket a tevékenységeket valamilyen formában “behozhassa” az iskola falai közé. Az első képzési szakaszban minden diáknak kötelező alkotókört választania. Ez sokféle művészi tevékenységekre ad lehetőséget; az írástól a színjátszásig, a képzőművészettől a zenéig, a kerámiától a tűzzománcig, a fotózástól a főzésig rendkívül változatos a paletta. Amellett, hogy képes felkelteni az alkotás iránti igényt, a személyiségfejlesztésnek is fontos terepe, és lehetőséget ad akár különbönböző évfolyamokra járó diákok keveredésére is, akik ilyen módon kapcsolódhatnak egymással. Emellett az iskola díszítésének, az iskolai rendezvények programjainak legfontosabb “szponzorai” és motorjai az alkotókörök.

Mondanom sem kell, hogy ezeket a tanárok nem szabadidejükben és szívjóságból tartják – ha összegyűlik a minimális létszám (és a nevelőtestület megszavazza a foglalkozás meghirdetését), az iskola rendes tanóraként számolja el. A szakkörök még ennél is szabadabbak, itt a művészeti fókusz sem szükséges – bármi lehet hivatalos szakkör, amire van fogadókészség: a kriminológiától a tőzsdén át a szerepjáték klubig.

Amikor iskolai dolgozókról van szó, mindenki a tanítókra, tanárokra gondol. A diákok mindennapjainak ők a “főszereplői”, de hajlamosak vagyunk megfeledkezni azokról, akik nélkül az intézmény pillanatokon belül összeomlana, vagy akik lehetővé teszik, hogy az iskola tényleg a második otthonunk legyen. Ezek azok az iskolatitkárok, akik minden kérdésedre tudják a választ, minden eszköz, amire csak szükséged lehet, a rendelkezésükre áll (vagy beszerzik neked) és még mosolyogva van energiájuk kinyomozni a talált tárgyak gazdáinak kilétét is. Logisztikai, gazdasági ügyintézők, akik mindent gördülékennyé tesznek, hogy neked tényleg csak azzal kelljen foglalkoznod, amiről a végzettséged szól. Rendszergazdák, akik tíz percen belül megoldják a technikai problémádat akkor, amikor szorít az idő. Karbantartók és műszaki munkatársak, akik biztosítanak “hideget-meleget”, bútort, falakat, akasztót, fogast, függönyt, polcot és bármit, amit csak kérni tudsz – felesleges adminisztratív huzavona nélkül. Takarítók, akik a legélhetetlenebb időpontokban is készségesen megvárják, amíg végzel a spontán szerveződött megbeszélésekkel a teremben, és minden nap újjávarázsolják a napi munkában meggyötört iskolát. Könyvtárosok, akik mindent (!) tudnak és csodákat művelnek, hogy a gyerekek szeressenek hozzájuk járni. Büfések, akik többszáz gyereket szólítanak a nevükön és már előtted tudják, mit fogsz kérni. Konyhások, akik soha nem hagyják, hogy éhesen távozz. Pszichológusok, akik akarnak veled megoldást keresni a problémáidra, és támogatnak a nehéz helyzetekben. Portások, akik mindent látnak és mindent segítenek kinyomozni. Laboránsok és pedagógiai asszisztensek, akik lehetővé teszik, hogy olyan órákat tarts, amiről korábban álmodni sem mertél. Én most ezekkel az emberekkel dolgozom. Csodálatos érzés.

Jelenleg egy olyan iskolában dolgozom, ahol a gyerekek jól érzik magukat. Számtalan terepe van annak, hogy megvalósítsák az elképzeléseiket, hogy kibontakozzon a kreativitásuk, és hogy kapcsolódjanak egymással. Megesik, hogy a tanítási idő vége után 3-4 órával kell őket “hazazavarni” az épületből.

Ahhoz, hogy ez így lehessen, mind a tíz általam említett szempont hozzájárul valamennyit – és még számtalan másik. Mégis, amikor ezeket a sorokat írom, van bennem egy kis keserűség. Úgy érzem, hencegésnek hat – kiváltságosnak érzem magam, és az is vagyok. Tudom, hogy mások sokkal-sokkal mostohább körülmények között is képesek csodát tenni. Mégsem akarom szégyellni magam emiatt – a helyzet az, hogy minden iskolának ilyennek kellene lennie, mint az enyémnek. És hiszek benne, hogy lehet is. A sorozat következő cikkében azzal fogok foglalkozni, hogy milyen változások lennének szükségesek ahhoz, hogy ez – legalább elemeiben – az ország minden iskolájában megvalósulhasson.