írta: Mendrey László tanár, a PDSZ korábbi elnöke
Az elmúlt 16 év (egy fél emberöltő!!!) megdöbbentő következetességgel és hatékonysággal írta át mindazt, amit eddig a társadalomról, gazdaságról, egészségügyről, közlekedésről, erkölcsről, politikáról és persze a közoktatásról gondoltunk.
Lehetne, és talán kellene is – kizárólag hűvös szakmai szempontok szerint – értékelni és értelmezni a 2010 óta tartó politikai kurzus ténykedését, de nem megy… Pont azért, mert a hatalom éceszgéberei pont ezt iktatták ki. A szakértelem és tudás szerepét és jelentőségét.
Kivételes érzékkel, és kiváló hatékonysággal vették észre a társadalom erre való fogékonytalanságát, s a felismerést roppant eredményesen alkalmazva fordították ki sarkából az addig ismert és megszokott világot (amit jónéhányan demokráciának gondoltunk), s hozták létre azt az izét, amiben ma élünk.
„Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik” – mondta a Hídember, aki szándékának komolyságát az Akadémia megalapításával nyomatékosította. Vele szemben a jelenlegi kurzus megkérdőjelezhetetlen vezetője azonban már a „munkaalapú” társadalom prioritása mellett tette le a voksát, s azzal is jelezve elképzelésének komolyságát, hogy 2012-ben leszállíttatta a tankötelezettséget 16 évre. Ezt Hoffmann Rózsa „oly szépen” megfogalmazva azzal indokolta, hogy hagy menjen a munkaerőpiacra az, aki nem tud/nem akar már tanulni. Mindemellett a szakképzést hozták helyzetbe (mondjuk, ráfért…), de a gimnáziumi képzéssel szemben – prioritást biztosítva az egyházi fenntartású intézmények számára. Tették ezt a szakértők, a pedagógus szakmai és érdekvédelmi, valamint a szülői és diákszervezetek határozott tiltakozása ellenére. Markánsan jelzi az irányt Pokorni Zoltán (az egyetlen kormánypárti politikus, aki ért az oktatáshoz) látványos kiszorítása az oktatáspolitikából. Nem járt sokkal jobban Csépe Valéria akadémikus sem, aki az elmúlt négy kormányzati ciklus leghasználhatóbb Nemzeti Alaptantervét tette lesz asztalra… Nem sokáig volt ott, mert a Takaró Mihály-féle ókonzervatív, nemzetieskedő, befelé forduló, a korszerű, kompetencia alapú oktatást semmibe vevő, telefonkönyv alapú látásmódot tükröző oktatáspolitikai gondolkodás-cunami mindent vitt.
Mindezt kizárólag politikai, szavazatmaximálási okokból.
Éceszgéber uraim és hölgyeim tűpontosan látták, hogy a tájékozatlan, alulművelt/alulkódolt választó megvezethető, befolyásolható, manipulálható. S a nép, az istenadta pedig vevő az aktuális ellenségekkel – migránsok, Soros, CEU, von der Leyen, Weber, Zelenszkij és az ukránok, a sor tetszőlegesen bővíthető – szembeni „harcra”. S mindezt a közoktatás segítségével…
Azok, akik elsőként hagyták ott az iskolapadot 16 évesen, vagy választották a szakképzés egyszerűsített (három éves) változatát, mára már szülők, akiknek gyerekei a tönkretett közoktatás kalodájában próbálnak az ötről a hatra jutni. Hogy milyen sikerrel, arról a PISA és a kompetencia mérések eredményei mutatnak elkeserítő tükörképet. S most sem a tükör a hibás… Viszont a tájékozatlan, alulművelt, funkcionális analfabéta tömeg könnyen manipulálható, fordítható szembe a dolgokról másként gondolkodókkal, végletesen és végzetesen megosztva így a társadalmat, a nemzetet. Jellemző és egyben tragikus az az évek óta makacsul visszatérő kutatási eredmény is, miszerint az érettségi előtt álló fiatalok markáns része külföldi egyetemen kíván továbbtanulni akkor, amikor így is több százezerre tehető azok száma, akik „kitántorogtak”, és nem csak Amerikába. Őket minden valószínűség szerint elvesztettük. Majd nyugdíjasnak hazajönnek. Ha, és egyáltalán…
S azok, akiknek ebben dolguk volt, és felelősségük van, hogyan és miért is tették ezt ennyi időn keresztül, következmények nélkül, gátlástalanul, és meglehetősen hatékonyan? Mert tehették!
A kormány soha nem csinált titkot abból, hogy nem érdekli az, hogy mit gondol az, aki nem azt gondolja, mint ő… Mivel minden kezdet nehéz, ezért a ciklussorozat elején úgy tettek, mintha egyeztetnének. A tárgyalások sora követte egymást, gyakorlatilag nulla eredménnyel. A hatalomnak egyetlen célja volt ezekkel: bizonyítani, hogy a kormány odafigyel a demokráciára, de közben lefojtsa az érdekvédők hevületét. Ennek a folyamatnak volt „nagymestere” Balog miniszter. Tagadhatatlan, hogy voltak „eredményei”. Egy idő után azonban még a vak is átlát a szitán, tüntetések, demonstrációk kezdődtek, megjelentek a Kossuth téren „a kócos, borostás, kockás inges tanárok” (via Klinghammer), s megalakult a Tanítanék. Mikor aztán rendőrkézre került az oktatás, megszólaltak a szülők és a diákszervezeteik is. S az utóbbi, talán száz év történetében példa nélküli módon, a diákság fogott demonstráció-sorozatba a pedagógusokért, s persze saját jövőjükért. Hála és tisztelet nekik, de elbuktak, elbuktunk. Az olajszőke főrendőr blazírt nyugalommal használta a korbácsot, letörte az ellenállást: „könnygázolta” a diákokat, kirúgatta a Tanítanék vezetőit, arcátlanul megfélemlítette a pedagógusokat, negligálta a szakmai és érdekvédelmi szervezeteket. Bizonyítandó a társadalom számára, hogy érdekli az oktatás (pedig dehogy!), kidolgoztatta és bevezettette az új pedagógus értékelési rendszert és „életpályamodellt”, azaz a „státusztörvényt”. (Az eredeti életpályamodell máig ható következményeként egy teljes foglalkoztatási réteg – a pedagógusoké – gyűlölte meg a „portfólió” kifejezést…)
S a végül is megvalósított pedagógus béremelésről a következőket érdemes megemlíteni: nem akkor, nem annyit, és nem úgy, ahogy kellett volna. A következmény azonban látványos: a pedagógusok, az érdekvédők, a szakmai és szülői szervezetek hangja elhalkult – nem is kicsit –, talán el is veszett.
Igaz, ebben a „zajban” a nílusi krokodil lágyéksérve is fontosabb annál, hogy mi történik az iskolákban, milyen könyvből tanulnak a diákok, milyen munkaterhelése van a pedagógusoknak és tanítványaiknak, s miért is reménytelen ezzel az edukációval kitörni jelen nyomorúságunkból…
Bacsó Péter örökbecsű, egyben zseniális, s mint látszik abszolút időtálló filmje egy idézetével kezdtem. Egy másikkal fejezem be. Kicsit hosszabb, és nagyon keserű, de a miénk…
„- Azért van egy kis rossz érzésem. Miért kell ekkora felhajtást csinálni? Mégiscsak becsaptuk az embereket.
– Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Na, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs.
Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”