Üzenet a Szőlő utcából

írta: Tóta József

Felháborodásomban egy provokatív, primitív, undorító bullshitet szerettem volna címnek, ami a gyáva kormányzati kommunikáció paródiája. Mondjuk „Rablógyilkosok tanára voltam” vagy „Rajzórák kezdő gyilkosoknak”. Erről azonban még az engem ismerők is inkább lebeszéltek. Mert azzal nem az indulat jött volna át.

Ez az írás nagyon nehezen született meg. Nem csupán azért, ami a közvéleményt sokkolta. Számunkra, akik ott dolgoztunk a „Szőlő utcai álhírbotrány” jóval előbb elkezdődött. Nem mondom, hogy sikerült már megemészteni, mikor egyszerre csak felfogtuk, hogy pár éve, mialatt mi a fiúkat kísértük át naponta az udvaron, és rájuk szóltunk, ha beszélgettek a sorban, akkor 15 méterre onnan, a falon túl, esetleg éppen Péter bácsit kényeztette az autójában egy fiú, vagy éppen Péter bácsi kényeztette a fiút.

Nehéz kicsit is másképp viszonyulni az infernálishoz, mint amit a közvélemény elvár, de kénytelen vagyok leírni, hogy a Szőlő utcával nem az a gond, ami történt. Hanem az, hogy MINDEZ MEGTÖRTÉNHETETT. Mert ami miatt megtörténhetett, az egy csöppet sem változott azzal, hogy azóta már az ingatlanon is vastagon keresett valaki, nemcsak azok, akik valószínűleg a gyerekek áruba bocsátásán kerestek.

A közvélemény és a tágabb pedagógusi szakma alig tud valamit a Szőlő mindennapjairól, a benti légkörről. Eddig nem igazán tették lehetővé a hírek, hogy emberi és szakmai minőségről gondolkodjunk, többnyire készen kapjuk az ítéleteket tárgyalás nélkül.

Miképp a legtöbb ilyen intézményben, ott is szakmai munka folyt, nagyon sok elhivatott szakember dolgozott a Szőlőben. Amíg bírta. Nekem ott kollégáim voltak, köztük rendészek és nevelők is. Van köztük olyan is, aki letartóztatásban van. Nem tűnik ígéretes vállalkozásnak mentegetni egy addig egyébként normális embert, aki megüt egy ilyen helyen egy gyereket, de annyit kötelességem elmondani, hogy ott bent csak mi tanárok kaptunk némi mentális támogatást. Rajtunk, tanárokon kívül egyetlen dolgozó sem kapott semmilyen mentális segítséget, aminek során esetleg föl lehetett volna tárni, hogy az illető belekavarodott a helyzetébe, és épp megroppanni készül benne valami.

Mi voltunk velük, mi tanítottuk őket. Politikust a környéken sem láttunk soha – már legalábbis hivatalos látogatáson. Nem tudjuk, hogyan alkották meg a véleményüket. Nekem nagyon nyomasztó volt hallgatni a híreket a Szőlő utcáról, ami számomra munkahely volt, nem fiúbordély, az ott dolgozók jó részét kollégaként ismertem, nem kápóként, a bentlakókat pedig gyerekként, nem bűnözőként. Szerettem volna valamit közölni a Szőlő utca mindennapjairól, bár időközben úgy alakult, hogy a Szőlő utcai intézetnek már nincsenek hétköznapjai, minden egyes napja történelem lett.

Hogy kerültem oda? 2019 karácsonytájt autóztunk a feleségemmel, és szóba került az én munkám is. Akkor egy művészeti iskolában dolgoztam, és a több mint egy évtized után még ebben a kreatív környezetben is kissé kiégettnek éreztem magam. Kérdezte a feleségem, hogy nem akarok-e olyan helyen dolgozni, ahol kihívás tanítani. Egy volt munkatársával találkozott, aki egy javítóintézetben dolgozik és nagyon szereti a munkáját. Én meg mondtam, hogy nem. Én ehhez már öreg vagyok és kényelmes, kicsit szégyellem, de nem szeretnék már kihívásokat.  Nem akarok megtanulni új módszereket, nem akarok új eszközöket keresni. A kérdés nem hagyott nyugodni…
Aztán 2020 áprilisában elkezdtem félállású tanárként a Szőlő utcában dolgozni.

Különböző okai vannak, hogy ki miért megy dolgozni egy ilyen helyre. Én a kihívás miatt mentem. Mondják, a legőszintébb megmérettetés a kötéltáncos-vizsga. Aki végigmegy a kötélen, az kötéltáncos, aki leesik közben, az nyilván nem volt az. Én, ahogy megláttam a mélységet, át akartam jutni a kötélen. Azt hiszem, azt szerettem volna megtudni, hogy milyen tanár vagyok valójában. Nem gondolom, hogy aki nem képes ott tanítani, az nem tanár, hiszen ez inkább habitus kérdése. Számomra viszont akkor ez lett a mérce. Aztán rájöttem, hogy itt sokkal többről van szó. Két évig bárki kérdezte, miért vagyok ott, azt mondtam:

Akkor már akkora volt a fluktuáció, hogy be sem mutatták az érkező kollégákat. 2022 augusztusában több mint 20 frissen fölvett nevelővel együtt szorongtunk az eligazításon a tárgyalóteremben. Egy hónap múlva ismét elfértünk, akkorra minden új dolgozó felmondott. Én 2022 késő őszén jöttem el.

Milyen volt ott bent? Egyszer valakinek azt válaszoltam erre a kérdésre, hogy egzotikus. Nem volt ebben semmi cinizmus, még csak viccesnek sem szántam. Röviden szerettem volna válaszolni, és igazából ma sem tudok ennél érzékletesebb megfogalmazást…

Minden nap más kultúrával találkozol, más szokásokkal, más emberekkel, más törvényekkel. Egyébként nem nagy a különbség egy „külső” iskola és a javító között.

Maguk a fiúk részben ugyanazok, csak nem mindenki kerül be. Ennek egyik oka a szerencse, a másik pedig a család és az iskola – egy közeg, ami még időben megállítja őket.

Ideális esetben te döntöd el, hogy itt szeretnél dolgozni. Nem ideális esetben rákényszerülsz. Azt már végképp nem te döntöd el, hogy itt maradsz-e, de nem is a főnököd. Ezt a fiúk döntik el. Vagy elfogadnak, vagy nem. Ha nem fogadnak el, elmégy – előbb vagy utóbb. Ha mégis maradsz, az párialét – volt ilyen. Nem volt jó érzés látni azokat, akiket a fiúk semmibe vettek. Minden iskolában elég öt perc arra, hogy a diák felmérje, milyen a tanár. Itt is így van. Ha jól sikerül ez az első öt perced, van kb. két heted arra, hogy jobban megismerjenek. Próbatételek vannak, kóstolgatnak, előbb-utóbb beleszaladsz valamibe, ahol megnézik a reakciódat. Én legelőször egy beugratós történetbe szaladtam bele, aminek a csattanója az volt, hogy akkor én buzi vagyok.  Nagyot röhögtek, én meg felmutattam a hüvelykujjamat, nyugtázva, hogy ügyesek voltak. A történet gyorsan körbejárt, délre mindegyik fiú tudta, hogy megszívatták az új tanárt, de azt respektálták, hogy jól vettem a lapot. Ez még nem befogadás, de kezdetnek jó. Később átestem a többi próbán is. Utána már csupán meg kell felelni. Minden egyes nap. A bizalmat hónapokig tart felépíteni, de egy perc alatt el lehet veszíteni.

Nem bűnözők közé lépsz be. Olyan gyerekek közé, akik nem udvariaskodnak veled.

De ha vállalod a szembesülést, akkor kivételes lehetőséget kapsz a személyiségfejlődésre. Ez az igazi érték, amit ott kapsz. Tanítani nagyon intim dolog. Ha kiállsz 10-20-30 fiatal elé, ott vagy leginkább önmagad – a pőre személyiséged, amit felépítettél és minden órán építesz. Ez mindenütt így van. A javítóban még inkább. Nagyobb figyelmet kapsz, ráérnek csak veled foglalkozni, telik az idejükből – sok inger nem éri őket. Transzparensebb vagy, mint amit valaha el tudtál képzelni. Idővel megtanulod, hogy figyeld, és kívülről is lásd magad. „Magán nem ez a cipő volt reggel.”, „Magának két ilyen órája van: az egyiknek fekete a szíja, a másiknak barna.”, „Maga ma reggel motorral jött.” Ilyen mondatok hangzottak el mintegy mellékesen tanítás közben. Közlik a leplezetlen véleményüket is rólad. „Fúúú, tanár úr, ne haragudjon már, de nagyon büdös a szája.” Számít neked egy utcagyerek véleménye? Ha nem, miért dolgozol ott? Elmentem fogorvoshoz, kiderült, hogy alákorhadt az egyik tömésem.

A Szőlő utcai iskola sok szempontból speciális. Mindjárt elsőre az, hogy nem ad bizonyítványt. A gyerekeket befogadó iskolákba íratják be, onnan kapják a bizonyítványukat is. Ez egyébként nevelőotthonokban is bevett gyakorlat. A gyerekeket egy benti intézetben tanítják, vizsgázni pedig kimennek, vagy bejön vizsgáztatni az intézmény. A Szőlőben a vizsgák is bent voltak. Ennek a gyakorlatnak több oka van, de az elsődleges, hogy ne az kerüljön a bizonyítványba, hogy a Budapesti Javítóintézet adta ki. Nem kell, hogy látszódjon a gyerek múltja. A normalitásnak más hasonló jelei is voltak az intézetben. Alapállásban egyáltalán nem valamiféle megtorlás volt az intézmény célja. Amit mi tudtunk tenni a gyerekekért, azt megtettük.  Az egyik sarokpont az volt, hogy egy-egy évfolyamlépéshez hozzásegítsük őket. Ez egyre nehezebben ment, mert míg korábban még motiválta őket, hogy a 8. osztály elvégzése után szerezhetnek jogosítványt, az én időmben már egyre gyakrabban mondogatták, hogy az autó benzinnel megy, nem jogosítvánnyal. Ha év vége előtt helyeztek át valakit, akkor jó eséllyel bukta az évét. Szerencsés esetben megírta a vizsgadolgozatot a másik intézetben. Volt, aki éppen vizsgaidőszakban szabadult, de mindegyik gyereknek fölkínálta az oktatási igazgató, hogy visszajöhet vizsgázni, és természetesen visszajárhat felkészítésre is. Kevesen éltek ezzel. A közös célunk azonban a szocializálás, a normalitás és az edukáció volt. Az, hogy a Buna Károly-féle szektások el tudnak szabadulni egy ilyen helyen, az sajnálatos, de a dolgozók számára nem föltétlenül mérvadó. Számunkra egy darabig valójában nem is volt az, de egyszer csak átszakadtak a gátak, és ránk ömlött a rosszindulatú szektás dilettantizmus. A Szőlő utca botránya itt kezdődött, és ha nem bukkan elő egy pedofil szál, akkor ez a bűn talán soha nem kerül szóba.

Az iskola külön épületben volt, ide, és innen kellett visszakísérni a gyerekeket. A visszakísérés a mi feladatunk volt rendészeti segítséggel. A kísérésen és átadásokon kívül ránk más alaki kötelezettségek nem hárultak.

Ezek egy része nem terjedt ki az iskolára egy szokásjog alapján, de folyamatos volt a törekvés ennek a szokásjognak a felszámolására. Hogy az iskolában is úgy válaszoljanak a gyerekek, hogy jelentkeznek, és ha engedélyt kapnak, akkor felállnak, és úgy válaszolnak. Ez oktatási környezetben teljesen életszerűtlen – szerintem a nevelők sem mind tartották magukat ehhez az elváráshoz. Ugyancsak elvárás volt, hogy nem mondhatjuk a gyereknek, hogy „kérem”, vagy „köszönöm”. Utasítjuk, megteszi, tudomásul vesszük. Ezeket nem tartottuk be, de nem is nézték ezt jó szemmel. Buna Károly és Hadobás Kinga ezek miatt az apró ellenállások miatt igyekezett lecserélni a tanári kart lojális emberekre.

Nem sokkal ezután, nagyjából egy időben, föl is állt majdnem a komplett tanári kar. Soha nem tudták újraépíteni az iskolát. Évtizedek munkáját hagyták kárba veszni.

Az iskola nemcsak külön épületben volt – külön szervezeti egységként működött az intézeten belül. Odakerülésemkor viszonylagos önállósággal rendelkeztünk, ottlétem utolsó félévében rapid módon vált kafkaivá a hangulat – nem létezik az a hivatástudat, ami bárkit is ott tarthatott volna. De addig nagy tanszabadságunk volt, és a körülményekhez képest voltak jó lehetőségeink. Sok projektet meg tudtunk valósítani. Ez csak annyiban volt az igazgatóság érdeme, hogy nem akadályoztak benne. Itt el kell mondanom, hogy ebbe az igazgatóságba én nem értem bele a fóti gyermekotthon kapcsán időről-időre reflektorfénybe kerülő Páger Pál Attilát, akit a Szőlőben én jó főnöknek, jó szakembernek és jó pedagógusnak tartottam. (Később dolgoztam vele Fóton, de ez már egy másik nagyon hosszú történet. Erről röviden annyit, hogy miatta mentem oda, miatta is jöttem el.) Szóval fogalmazzunk úgy, hogy a Szőlő jó iskola volt, mert a lelkes tanárok magánkezdeményezései megvalósulhattak. Sokáig nem gördítettek akadályokat a munkánk elé. Így tanulhattak bent robotikát és programozást a gyerekek, volt földrajztanár, aki országos versenyen ért el velük helyezést – bár addigra már épp ott tartottunk, hogy a felkészítést a tanulmányi időben Buna Károly személyesen tiltotta meg, a gyerekek és a tanári közösség előtt kihirdetve a tiltást. Volt, aki gitározott velük, műsorokra készítette föl őket – rendszeresen rappeltek. Rövid színdarabokat tanítottak be nekik, és olyan könyvtári foglalkozást láttam anyák napján, hogy a szakma bármelyik szektora a tíz ujját megnyalná utána bármelyik elitiskolában. És persze a vetélkedők. A Tudor Titánok elnevezésű vetélkedő évente kerül megrendezésre, és az ország javítóintézetei mérkőznek meg. Itt tantárgyi tudás, de kreativitás, íráskészség, csapatmunka kerül megmérettetésre. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy minden esemény megszervezése körültekintéssel jár, komoly logisztikai teljesítmény. Minden esemény minden percét előre ki kell találni. Ki melyik csoporttal van, mikor indul, kik nem találkozhatnak. Ha egy külső iskolából rálátnának erre, azt mondanák, hogy ez nem szakma, hanem tudomány. Nem szeretnék spoilerezni, de elárulhatom: ez nem BV kategória, nem rendészeti kérdés.

Nekem véletlenül maradt valami a fiúkból, ami megmutatható, és amit sokan megértenek. Amiből egy kicsit átszűrődhet az, hogy hogyan is láttuk mi a fiúkat, és hogy milyenek is voltak ők.  A rajzok nagy többsége ugyanis megmaradt, mert ők soha nem vitték el a rajzaikat, én meg semmit nem dobtam ki. A rajzok nagy részét archiváltam, ezek tudnak mesélni a fiúkról. Ezek a rajzok a fiúk. A gyerekek.

A szőlős feladatok egyik extrája az volt, hogy nagyon limitált volt a használható anyagok, eszközök repertoárja. Jellemzően grafittal, színes ceruzával és filccel dolgoztunk. Ezek kompakt eszközök, számolhatók, leltározhatók, nyilvántarthatók. A vizes festékek – tempera, akvarell – használata macerás, vizet hurcolászni a terembe, ecseteket elmosni, vigyázni, hogy ne ömöljön ki a víz stb. A festékek használata közben arra is figyelni kell, hogy ne tűnjön el a festék. Ezt nagyon nehéz ellenőrizni. Mire kell nekik a festék?  Tetoválni. Akár a szilárd festékgombot is kiszedték a dobozból, a temperát kinyomták mondjuk egy papírzsebkendőbe. Ugyan volt motozás az iskolából visszamenet, de meg tudták oldani, hogy átvigyék. Az is benne volt a pakliban, hogy a vastag alkoholos filc belét kihúzzák, mielőtt visszaadják. Kísérleti jelleggel olajpasztellt (zsírkréta) is használtunk, de az nagyon maszatol, nem egy tiszta munka. És hát ne a legjobb minőségű anyagokban gondolkodjunk a gyerekvédelemben – noha itt legalább kaptam anyagokat és eszközöket, ami mint tudjuk a magyar közoktatásban korántsem általános. Itt kaptam például életemben másodszor golyóstollat a saját adminisztrációs munkámhoz. Jobb minőségű papírok sem voltak. Fénymásolópapír, néha dipa, és az ikeás tekercses rajzlap. Vittem be nagy csomagolópapírt egészalakos rajzokhoz. A sláger az ikeás papír volt. Az volt a „nagy papír”. Gyorsan híre ment, hogy ilyenekre rajzolunk, ki is raktam a rajzokat, egyfajta státusszimbólum lett. Gyakran kérték, hogy hadd rajzoljanak „nagyra”. Én közös rajzokra szántam ezt a formátumot, „big draw” jellegű megmozdulásokra, amikor körülülik a papírt, és többen rajzolnak rá, akár egymástól függetlenül, akár fejjel lefelé.  Ezt elfogadták, és elég jól kezelték a helyzetet, nem nagyon voltak viták. Volt, aki elkülönült a papíron, olyan is volt, aki kérte, hogy neki ne kelljen ugyanarra a papírra rajzolnia, mint a többieknek.

Az eszközhasználat más szempontból is korlátok közé volt szorítva, ami egy külső tanár számára egy folyamatos akadálypálya, de egy javítós tanárnak természetes rutin.

Nincs gombostű, rajzszeg, gemkapocs, körző. Tetoválnak vele. Kiszedik a tűzőgépkapcsot is, tehát nem tűzöd össze a papírokat. Kiszedik a szemétből a kifogyott filcet, tollat. Kinyerik belőle a maradék festéket. A ceruzahegyező forgácsát besodorják és elszívják. Én idővel megszoktam, hogy az óráim szemetét a portán dobom ki, vagy hazaviszem. A fiúk tollat csak hivatalos levélhez és a vizsgákon használhattak. Az órákon csak ceruzával írhattak, a ceruza nem maradhatott náluk. Saját ceruzájuk nem volt.

Ha eljutsz idáig, akkor idővel megtanulsz figyelni mindenre. Az első idő a tanulságoké. Az első Technokol-használatnál két gyerek kinyomott a markába egy-egy tubus ragasztót. Azt szagolgatták. Előfordult, hogy alkoholos filccel kidekorálta a karját az egyik gyerek. Az ilyesmi nem jön le, persze büntetést kapott érte. Én nem. Pedig fölmerül ilyenkor az is: hol volt a tanár ezalatt, amíg ezt művelte? Mit csinált a tanár? Jogos kérdés? Jogos. Ott voltam a gyerektől másfél méterre, és nem vettem észre, mit művel. Hosszú percekig mással voltam elfoglalva, másra figyeltem. Olyasmikre, amikre kinti iskolákban többnyire elég. Az itt kevés volt. Idővel kiélesednek az érzékszerveid, megérkezik a rutin, megszokássá válik a folytonos figyelés. Az, hogy soha nem fordítasz hátat nekik, hogy mindig komolyan veszed, ha a perifériális látásodban bármi mozdul. Hogy nem nyúlhatnak a holmidhoz. Nem nyúlhatnak semmihez, ami nem deklaráltan nekik lett kirakva. Hogy nem nézhetnek bele a papírodba. Hogy mindig, mindenért szólsz. Szólsz, méltatlankodik, megint szólsz, megint méltatlankodik. Nem hagyod rá, nem fáradsz el, nem adod fel, nem vagy ingerült, csak szólsz. És mindig te irányítasz. Ez nyilvánvalóan nem demokratikus, de nem is embertelen.

Ha erre nem jössz rá, és nem tudod kezelni, akkor elbuktál. Néhány hét, és azt veszed észre, hogy a gyerekek becsicskítottak. A nevelő előbb csak egy cigarettát ad jófejségből. Másnap már megmondják neki, hogy hozzon egy dobozzal, mert különben beköpik, hogy tegnap adott egy szálat. Aztán minden nap kell hoznia egy dobozzal, mert beköpik, hogy eddig hozott. Ebből ilyenkor már nem lehet kiszállni. Az elődömről nem sokat tudok. Annyit hallottam, hogy a végén már utasították a gyerekek, hogy rajzolja meg a karácsonyi képeslapot helyettük. Leadták a rendelést, ő meg szállított. Mire rájött, hogy milyen helyzetbe került, már késő volt. Ha ott valamit ingyen átengedsz, azt már pénzért sem kapod vissza. Ez a folyamatos fronttartás fárasztó, és nem is való mindenkinek. A gyerekvédelemben mindenütt így van ez. Megtanultam, hogy minden nálam van, soha nem rakom le. Mindig zakóban tanítottam. Zsebben a riasztó, a kulcs és a notesz. Pénztárcád nincs, telefonod nincs. Internet nincs. Cigarettád nincs. Lyukasóra nincs. Szüneted nincs. WC-re úgy tudsz kimenni, hogy a rendész addig bejön az osztályba. Megtanulod szabályozni az anyagcserédet is.

Eleinte csak vizuális kultúrát tanítottam, azzal a diplomámmal vettek föl. Később a matematikán, informatikán és idegen nyelven kívül azt hiszem minden tantárgyat tanítottam, ami csak a tantervben létezett. Némelyiket csak néhány hétig.

Kényszerűségből, kíváncsiságból és praktikumból nagyon sokat használtam a vizuális kultúra eszközeit. Így rajzoltunk magyarórán, és rajzoltunk történelemórán is. Filmeket néztünk. Ritkán jutott idő hosszabb opuszokra is, de nagyon sok filmetűdöt néztünk meg. Nagyon jókat lehetett velük beszélgetni Gaál István Pályamunkások című filmjéről, ennek teljesen jól érezték a ritmusát. De végigrágtuk a „Ruben Brandt, a gyűjtő”-t is néhány osztállyal, noha az eléggé sűrű darab. Vizsgakérdések is voltak belőle. Én a NAT kínálatában szörfözve igyekeztem az érdekesebb részeket kimazsolázni, és olyan témákat iktattam be, amikben otthonosan mozogtam, volt feladatbankom, és tudtam feladatokat adaptálni a szituációra. Volt, hogy az ő érdeklődésük volt a mérvadó. Két nagyobb fiú mondta, hogy érdekli őket a Pop-art. Foglalkoztunk a Pop-arttal. A téma részben a NAT-hoz igazodott, lazán követtük annak tematikáját, úgy mazsolázgatva belőle, hogy átélhető, érdekes, technikailag kivitelezhető legyen, amit csinálunk. Nyilván egy sor feladat kiesett, amiknek internethasználat, vagy a környezet megfigyelése lett volna a feltétele. De voltak olyan jól használható alapfeladatok, mint a pénzprojekt, a környezetvédelemmel kapcsolatos témák, román kor, gótika. A foglalkozásokat úgy irányítottam, hogy helyben rögzüljenek egyes dolgok. Ezek vagy a tanmenet szerint voltak fontosak, vagy úgy gondoltam, hogy az általános műveltség részei, vagy személy szerint nekem volt fontos vagy érdekes. Lényeges, hogy érdekeljen, máskülönben nem lesz személyes a feladat, én meg nem leszek hiteles. Az őskort és az ókort szerették. Itt sok mindenre ki tudtunk térni: mumifikálás, barlangrajzok, istenek, piramisok. Ez olyan ismeretanyag volt, ahol még sokaknak volt alapjuk.

Rajzolás során a másolás volt az egyik népszerű munkamódszer. Gyakran adtam nekik nyomtatott mintákat vagy könyvet. Ha másolópapíron kapták a mintát, pillanatok alatt besatírozták a hátoldalt, és mintegy indigóként használták az eredeti rajzot. Ettől, ha lehetett eltérítettem őket, de nem üldöztem különösebben ezt az ötletes technikát. Könyvet ritkán firkáltak össze, bár előfordult.  Rajzoltunk kivetített kép után is. Itt nem tudtunk egyszerre több mintát használni, nem volt előttük nyomtatott lap a padon. Ide-oda váltogattam a képek között – ahogy kérték. Ennek is megvolt a maga előnye. Kiderült, hogy többnyire csak inspirációra vágytak, és csak egyes – számukra fontos – elemeket emeltek ki az eredeti rajzból. Ez történt a „betyár” sorozatnál. Úgy emlékszem, hogy ezt irodalomórán vetettem be. Szerettem volna valahogy a ballada felé kanyarodni. Maga a ballada, a népdalok, a történetek kevésbé érdekelték őket, de a betyárrajzok lenyűgözőek lettek.

Szívesen rajzolták a börtönkultúrához kötődő vizuális világot. Börtöntetkók, nagy mondások. Nyilak, szívek, láncok, vércseppek és könnyek, a tököli öt pont. Tipikus börtönszövegek. „A vér kötelez.” A családdal, az anyával, az élettel kapcsolatos bölcsességek. „Ha az élet térdre kényszerít, a legjobb pozícióban vagy az imához.” Ezek a mondások vírusszerűen terjedtek, nyilván látták egymás munkáit is, de látszott, hogy több különböző független forrásból bugyog föl ez a kultúra. Volt, aki ezzel is tudatosan készült a bűnözői létre. Volt, aki csak valamilyen identitást keresett magának, amit tutira elfogadnak a többiek. Én nem tiltottam el ezektől őket, hagytam nekik, hogy rajzoljanak ilyesmiket is.

Kértek tetoválásmintákat, vittem nekik olyanokat, amik igényesek voltak, de nem a börtönnyelvezet vizuális nyelvtanát használták. Elég gyakran jöttek azzal, hogy valamilyen giccses zsánerképeket segítsek nekik rajzolni. Vittem be nekik mintákat, ábrasorokat, letöltött tutorialokat, melyeket – ha a létszám és a hangulat megengedte – nézhettek, és lépésről-lépésre követhették a folyamatot. Így születtek a rózsarajzok.

Már nem tudom, hogyan került a képbe Keith Haring. Gondolom, egyszerűen egy jól követhető vizuális sémát szerettem volna nekik mutatni, amit köthetek a tanmenethez. Ezért gyűjtöttem nekik Haring alkotásokat, beszéltem nekik az életéről. Beszéltünk arról, hogy Haring illegális tevékenységet folytatott, amikor graffitizett. Beszéltünk a devianciáról. Hogyan fordíthatók ezek az energiák művészetre.  Szóba került Haring meleg volta is. Itt volt, aki nagyon méltatlankodott, hogy milyen dolog az. Pont az a srác, aki a legjobban kedvelte Haring képeit, és a legjobban tudta adaptálni. Erről el is kezdtünk egy beszélgetést, hogy eddig mennyire zavarta Haring melegsége.

Sokat rajzolták a Szőlő utcát. Néha azért, mert megkérdeztem őket, hogy érzik magukat, hogyan látják ezt a helyet. Ilyenkor lerajzolták. Volt, aki írt is. De nagyon gyakran volt rajztéma egy esemény – pl. a Palacsintakirályság, ami az év kiemelkedő szabadtéri programja volt. Ezt mindig lerajzoltuk, és ilyenkor is gyakran került a képre a Szőlő, a rácsok, a pengésdrót.

Egy pályázatra egy nagyobb ívű munkát képzeltem el. Az „Itt lakunk” projektben kis enteriőröket készítettek, ahogy a körletüket, szobájukat látják. Ez lett volna egy videóriport háttere, amiben beszélnek róla, hogy mit rajzoltak és miért, hogy milyen az életük.

Hiányzott a rutin is egy videóműhöz, így kifutottunk az időből, csak az enteriőrök készültek el.

Nem szántam terápiás jelleget ezeknek a munkáknak, de ha úgy adódott, beszélgettünk a kint- és bentlétről. A bezártság fölötti méltatlankodás gyakran feltört belőlük. Számonkérték rajtam, hogy én hazamegyek, azt csinálok, amit akarok, ők meg itt vannak. Megkérdezték, hogy el tudom-e képzelni, hogy milyen nekik. Én meg mondtam, hogy nem. Gyakran érdeklődtek, hogy vagyok, hogy telt a hétvége. Ez is egy információ volt nekik a külvilágról. Beszélgettünk arról, hogy ők hogyan élnek majd kint.

Volt olyan kollégám, aki mindent elmesélt nekik, amit csinált. Elmesélte, mit főzött, mit evett. Hogy tudósítson a külső világról, és hogy tudósítson a normalitásról. Hogy ilyen módon is adjon valami mintát.

Születtek olyan munkák is, amik szándékosan tiszteletlenek akartak lenni. Az obszcenitás fogalmát tisztáztuk, így általában megfelelő keretek között maradtunk. Ennek ellenére időnként becsusszant egy-két obszcén rajz is. Nem mindig tudtam névre szólóan beszedni a munkákat, és nem tudtam beazonosítani, hogy a saját munkájára firkálta/rajzolta azt valaki, vagy a máséra. Ha volt miről, akkor elbeszélgettünk, de nem dimenzionáltam túl ezeket a dolgokat. Nem volt értelme nagy ügyet csinálni belőle, ennél sokkal súlyosabb ügyekben sem vallottak színt, ez csak ujjgyakorlat volt számukra. Egyszer egy papírdarabkán ezt a szöveget találtam: „Jóska bratyizik”. Két „öreg rókával” voltam órán, akik így kommentálták viselkedésemet egymás közt. Ebből tudtam, hogy félrement a haverkodásom a fiúkkal, és átláttak a szitán. Ez az eset pl. segített a távolságtartásban.

A gyerekek gyakran címezték nekünk a munkáikat. Sok órán rajzoltak, ez lekötötte őket. Ha elvégezték a feladatot, akkor hagyták nekik a kollégák, hogy rajzoljanak. Ilyenkor a gyerekek jellemzően a tanárnak ajánlották a művüket, amit a kollégák ki is raktak a falra, a tábla köré, stb., hogy lássák a gyerekek, hogy értékelik a munkájukat. Aztán nehéz volt leszedni ezeket, mikor már megtelt a fal. Figyelni kellett, hogy ki van még az intézetben, nehogy sértődés legyen belőle. Én könnyebben tudtam ezt kezelni, mert időnként mindent leszedtem, és ha a gyerek kérdezte, hogy hova lett a rajza, mondtam neki, hogy témát váltottunk, mindet lecseréltem. Ebbe általában belenyugodtak.

Ezek a felajánlások azt hiszem leginkább a pillanatnak szóltak, annak a háromnegyed órának, amit együtt töltöttünk, nem kimondottan a személyemnek. Engem sokszor lerajzoltak, belekomponáltak jelenetekbe – néha csak utólag vettem észre, amikor megnéztem a rajzokat. Nem mindig szóltak. Könnyű magamat beazonosítani, mert borostával, szemüveggel és fülbevalóval szerepelek rajtuk. Nem tudom, vajon emlékeznek-e ezekre a rajzokra a gyerekek. Ránk valamennyire biztosan.

Picasso nagy kedvencük volt. Elég sok korcsoport hozzá tudott tenni valamit. Voltak kisebbek is, akik kedvet kaptak a „picassozáshoz”, nagyon felszabadultak az aszimmetriában. Az egyik lehetőség itt is az volt, hogy egy sémát kaptak és azt másolták le, vagy akár csak színezniük kellett, de nagyon sok önálló mű született. A Guernica-t tárgyaltuk alaposabban ki, ez vizsgakérdés is lett. Nagyon ügyesen szedegettek ki belőle motívumokat.

Húsvétkor kértem tőlük locsolóverset rajzokkal. Azon a húsvéton ezekből válogattam magamnak is. „Dílereknél jártam, azt mondták, hogy elfogyott, most jelenleg kattogok.”, „BMW-vel érkeztem, kurva nagyot fékeztem, Józsi vagyok, szép és laza, locsoljak, vagy húzzak haza?”, „Zöld erdőbe’ jártam, színes tévét láttam, benne volt a Híradó, én vagyok a locsoló.”

 A közmondásokkal sokat kísérleteztem. Azt gondoltam, hogy közmondásokra tudunk építkezni, mert azok már majdnem versek, van bennük egy csomó asszociáció és sűrítés, amivel jól lehet dolgozni.  És mert közmondást mindenki tud. Elég kemény ütközés volt a valósággal: sokuknak fogalmuk sem volt arról, hogy mi a közmondás, vagy a szólásmondás. Volt persze olyan is, aki megállás nélkül mondta a közmondásokat. Mondta az osztályteremben, és mondta, amíg a motozásra vártunk. Ő a Cseppkőben volt óvodás. A gyerekeken nagyon meglátszott, hogy mikor maradtak ki az iskolából, mikor következett be valamilyen krízis az életükben.

A perspektívának is nekifutottunk. Itt azokat a sablonfeladatokat adtam nekik bevezetésként, amelyekkel mindig kezdem a barátkozást ezzel a témával. Ugyanazokat a találatokat adták, amelyeket bármelyik külső iskolában kaptam volna. Kb. ugyanaz volt a megértés és meg nem értés foka és aránya, mint kint. Ugyanazon a szinten igyekeztek megközelíteni a feladatot, ugyanazokat a típushibákat követték el, ugyanazok a naiv munkák születtek.

A képvers számomra az egyik legelvontabb vizuális feladat. Olyan közös halmaza képnek és szövegnek, amit csak úgy tudsz irányítani, hogy egyszerre mozgatod a két mezőt. Életemben az első valódi képverset egy benti fiú rajzolta az órámon. Előtte végigtanítottam három szakközépiskolát, addig a legjobb találat az volt, ha meglévő verset sikerült jó minőségben „megképesíteni” betűkből.

Kicsit hasonlított a szituáció a régi tanyasi iskolákhoz, mert bár megvolt a törekvés, nem minden esetben sikerült azonos évfolyamúakat beosztani egy órára, de egy évfolyamon belül is nagyon különböző volt a gyerekek tudása. Volt, aki kimondottan művelt volt, jó filmeket látott, tájékozott volt a mitológiában és az irodalomban. Volt, aki 14 évesen negyedik osztályos volt, és a „k” betűt kellett vele gyakorolni.

Nem, én sem csupa bociszemű kis csibészt láttam, amikor bementem az osztályterembe. Nem tudtam őket a kezemből etetni egy kis édesgetés után. Naponta meccseztünk, naponta kezdtem új felállással attól függően, hogy hogy változott a csoportdinamika. Volt közöttük olyan 15 éves, aki elmondta nekem, hogy ő nem fog megváltozni, ő azt akarja csinálni, amit a családja. Nem tud mást elképzelni. Ha szabadul, lányok futtatásával kezdi – mondta. Volt, akinek valószínűleg akkor is futottak kint a lányai, amikor bent volt. Például az, akit később többen is láttak az igazgatóra várva az előtérben. Mikor a lány megfordult, elővillant a tarkójára varrt név: a növendékünk neve… A lány már tulajdon volt, valószínűleg ellenszolgáltatás volt az igazgatónak valamilyen szívességért.

Furcsa-e gyereknek tartani őket? Nem éreztük annak.

Pedig bizony voltak ott elítéltek is, nem csak gyanúsítottak. Néhány esetben az ítélet után úgy döntött a bíróság, hogy a hátralévő időt a Szőlőben töltheti a gyerek, nem helyezik át. Voltak, akik háziőrizetbe mentek innen, voltak, akik BV-be, voltak, akik fiatalkorúak börtönébe. Voltak persze, akiket fölmentettek. Sokan kapták meg itt az ítéletüket, ami két dolgot jelentett: azt, hogy elmennek, de azt is, hogy amivel gyanúsították őket, abban bűnösnek bizonyultak. De ettől ők még gyerekek. Jelenleg ez az érvényes és elsődleges definíció. A törvény a „gyerek” fogalmát kizárólag kor alapján definiálja, nem pedig cselekvések alapján. Így tehát, ha egy gyerek biciklizik, videojátékot játszik, olvas, vagy történetesen éppen lop, attól ő még gyerek. Sőt, még akkor is gyerek, ha öl. Persze át lehetett volna tolni erről egy módosítást a gránitszilárdságú Alaptörvényben bármelyik éjszaka egy salátatörvényben, de ez nem történt meg. Így mind a mai napig ők nem csak pedagógiai és biológiai szempontból gyerekek, hanem a hatályos magyar jog szerint is.

Lehet, hogy eltévedtek, nem úgy szocializálódtak, vagy teljesen kimaradt ez a folyamat az életükből. Mással telt az az idő ilyen-olyan okokból. Nagyon sokuknak nagyon másképp. Jobbára kimaradt a gyerekkoruk, de az igényük megvan rá.  

Játszottak, ha volt rá lehetőségük. Nem úgy, mint ahogy a felnőttek játszanak, hanem úgy, mint a gyerekek. Én láttam az aktáikat, volt beletekintésünk. Abban nem csak az van leírva, hogy mi miatt kerültek be, hanem az is, hogy milyen körülmények között nevelkedtek addig. Az ő életükből nagyon sok minden kimaradt. Ha nem tudják pótolni, ha nem tudjuk megadni mindazt, amiből kimaradtak, esélyük sem lesz, hogy normálisabb felnőttek legyenek. Ha máshol nem, ha addig nem, akkor legalább egy javítóintézet valóban jár nekik utolsó utáni esélyként, ahogy azt a sztár gyerekvédelmis Juhász Péter Pál oly sokszor megfogalmazta a médiában. Nos, attól, hogy ő mondta, ez a mondás még nem lett érvénytelen. Nem ez a legjobb környezet egy kamasznak. Majdnem a legrosszabb hely, ahol csak lehet: nincs szabadság, nincsenek csajok, nincs zenehallgatás, ruhák, cipők…

De van lehetőség, ha mégoly parányi is. Legalább azt meg kellene kapniuk. Azt a pár foglalkozást, ahol önfeledten gyerekek lehetnek. A javítóintézet nem a gyereket javítja meg. A körülményeket, és a lehetőségeket, amikhez a gyerek hozzáférhet. Több ezer gyerek van az országban, aki akkor született, amikor ez a kormány került hatalomra: 16 évesek, akik egész életüket valamilyen állami intézetben töltötték. Úgy, hogy végül egy javítóintézetbe kerültek. És aztán tőlük nemcsak a gyerekkorukat vették el, hanem még a javítóintézetet is.

Ez egy olyan adósság, ami nem múlik el attól, hogy elárverezték az épületet. Attól, hogy lebontanak egy üzletet, ahonnan valaki telefont lop, attól a bűn még nem évül el. Ezeknek a gyerekeknek nem a BV-ben van a helyük. Előbb-utóbb kijönnek onnan, és akkor majd mindenki számára érthető lesz az, ami most csak csupán egy olyan félreállított szakmai álláspont, mint olyan sok más szakmai szempont ebben az unortodox rendszerben. A javítóintézet felszámolásával nemcsak a Szőlő utca bűnét szerették volna eltüntetni, hanem a komplett magyar gyerekvédelem nyilvánvaló kudarcát is. Mert nem, a családhoz helyezés és a lakásotthonok rendszere nem megoldás, hiszen ezek jelenleg gyakorlatilag működésképtelenek – ahogy ezt a szakma folyamatosan jelzi is. A lelkesen méltatott nevelőszülői rendszert jelenleg is pánikszerűen igyekeznek felépíteni, és áthelyezni egyházi kezelésbe, mert ott az állami ellenőrzés nem érvényesül.
A javítóintézeti rendszer beszántása nem tüntette el a felhalmozott adósságot, a tartozás kamatlábát viszont jelentősen megemelte.