írta: Biszák Otília
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalany nevét és az érintett általános iskolákat
anonimizáltuk a történet leírása során.
Szembetűnőek a különbségek egy anyuka számára, amikor hat év különbséggel kell végigkísérnie két gyermekét az oktatási rendszeren. Az interjúalany idősebb gyereke már általános iskolás korában is kiemelkedően okos volt. Szerencsésnek érezték magukat, mert a tanító nénije kiváló pedagógus volt, megvalósította a differenciált oktatást, így ő és társai is kibontakoztathatták a tehetségüket. Felső tagozatban azonban már kiütközött a tanárhiány, a heti négy matekórából pedig csak kettőt tartott szaktanár. Amikor már másik iskolába járt a gyereke a heti öt angolóra megtartásával is gond volt:
“A státusztörvény és az alacsony bérezés miatt többen felmondtak, akkor vissza is csökkent az angol óraszáma háromra, mert nem tudták tovább fenntartani.”
A kisebbik gyerek általános iskolai tapasztalatai azt mutatják, hogy teljesen megváltozott a diákság összetétele:
“Ez a generáció már teljesen más, ők a felgyorsult világ, a digitalizáció gyermekei, akiket a sok inger miatt teljesen máshogy kellene kezelni, náluk a régi poroszos rendszer nem működik. Emiatt sokszor butábbnak, rossz magaviseletűbbnek tűnnek, pedig csak más oktatási módszert kellene alkalmazni.”
A pedagógusok nehezen tudják kezelni a rossz magaviseletűeket, a korábbi fegyelmező eszközök sem működnek (a tanároknak nincs is sok lehetőség a kezükben) és a szülők sokszor nem partnerek abban, hogy a tanulás és a másokat tanulni hagyás kereteit közösen alakítsák ki.
“A gyerek nem így születik, a szülőnek is nagy szerepe van abban, hogy mi történik vele. De egy ponton túl már nem érdekelt. Elsőben, például volt két gyerek, aki állandóan ütötte-verte egymást. Olyan szintre jutott a dolog, hogy az egész osztályt megviselte, nem akartak iskolába menni, és több gyerek folyamatosan sírt. A rengeteg panasz ellenére sem tudott mit kezdeni az iskolaigazgató a helyzettel, csak az hatott, hogy az egyik apuka bement és azt mondta: ha nem csinál valamit, akkor idehívja, akit tud a sajtótól, a jegyzőtől, bárhonnan, őt nem érdekli.”
Hiányoznak a rendszerből a segítő szakemberek, mind a pedagógiai asszisztensek, mind az iskolapszichológusok. Rengeteg a nehezen kezelhető, részképesség-zavaros gyerek, az ő integrálásukhoz több segítségre lenne szükség. A tanárok többsége mindent megtesz, de ha egy osztályban sok ilyen gyerek van, akkor az nagyon megnehezíti a diákok és a tanár életét is.
Az édesanya a tankönyvekről igen summás véleményt fogalmazott meg. Míg a gimnáziumban a tankönyv leginkább a kandallóba való – de használata legalább kikerülhető – addig az általános iskolában még gyújtósnak sem lenne megfelelő. A túlterhelt és jövőkép nélküli pedagógusoknak nap mint nap szembesülniük kell a gyenge minőségű oktatási segédletekkel és az ebből fakadó plusz terhekkel.
A nagyobbik gyerek az Árpád Gimnáziumot választotta, ahol kiváló pedagógusokat és összetartó közösséget kapott. A fenntartóváltás híre mind a diákokban, mind a szülőkben ellenérzést szült:
“Az iskola vezetése beállt [a váltás] mögé és nem hallgatták meg a szülőket. Gyakorlatilag megmondták – ez nem is volt szimpatikus –, hogy az NKE át fogja venni az iskolát, és hogy igazából ők a jófejek, hogy meghallgatják a szülők véleményét. A szülőknek a többsége azt akarta, hogy ne csatlakozzanak. A diákönkormányzat megkérdezte a diákokat is, és ott is több mint 80 százalék azt mondta, hogy a diákok sem akarnak csatlakozni az NKE-hez. A tanárokkal is volt egy fórum. Nagyon sok mindent megígértek a tanároknak, amiből nem tudjuk mi valósult meg, nem érkezik visszajelzés. A csatlakozás után is kaptunk levelet, hogy ilyen és olyan célra támogassuk az Árpád Gimnáziumot. Ennek az lett az eredménye, hogy több szülő visszajelezte, hogy forduljanak az NKE-hez.”
Az átállás szerencsére nem változtatta meg jelentősen az iskola mindennapjait. A honvédelmi szakkörre mindössze 10-12 diák jelentkezett, az iskolában megforduló katonákat pedig próbálják figyelmen kívül hagyni. Néhány tanár elhagyta az intézményt, de a legtöbben maradtak, hogy a diákjaikat végig tudják még kísérni az érettségiig. A fenntartóváltás hosszútávú hatásai azonban nem egyértelműek. Az Árpád Gimnázium tagozatos osztályaihoz tartozó pedagógusképzés az NKE-n nem zajlik, így ezek léte a későbbiekben veszélybe kerülhet. A diákok összetételében is változás várható, hiszen sokan az NKE nevének hallatán inkább másik intézményt választanak. Szülői szempontból a határvonalat az képezi, hogy a propaganda megjelenik-e az iskolában. Ha igen, másik iskolát keresnek majd a gyereknek.
A jelenlegi helyzetből való kilábalás első lépésének az édesanya a NAT megreformálását és a szabad tankönyvválasztást látja. Olyan tantárgyakat, mint például az etika – ahol előfordult, hogy a pedagógus az abortuszról Isten ellen való bűnként beszélt a diákoknak – meg kellene szüntetni, annak lényeges tartalmát beépíteni más tantárgyakba. Ennek helyére kerülhetne olyan gyakorlati tudás, ami segít az egészségmegőrzésben vagy a pénzügyi tudatosságban.
Az oktatási rendszer megreformálásában nem tud mindenki egyenlő módon részt venni, de a helyi ügyekben (például, hogy milyen szakkörök legyenek) ki kellene kérni a szülők és a diákok véleményét.