írta: Pilz Olivér
Tegnap véget ért a magyar történelem egy újabb sötét korszaka. És barikádok építése, meg erőszak nélkül, ahogy sokan állították arra gondolva, hogy demokratikus keretek között már nem lehet változás ebben az országban. Hatalmas öröm számomra, hogy nem volt igazuk.
Az is igaz, hogy nagyban segítette a Tiszát mindaz a sok galádság, amit saját hatalomban tartása érdekében elkövetett a kormány a választási rendszer folyamatos alakításával. Ez a fagyi most visszanyalt, s nem is akárhogyan, hanem ahogy a nagymacskák nyalogatják le az utolsó cafatokat a csontokról.
És tegnap estétől, ami a hatalom szerint eddig kisebbségi vélemény volt, mára többségivé vált. Az oktatásban is: külön ováció fogadta a leendő miniszterelnök győzelmi beszédének azt a részét, mikor a mindenkinek járó minőségi oktatást említette meg.
Az Orbán-kormányok hazugságot hazugsággal tetézve építettek ki egy alternatív valóságot. Végül ebbe buktak bele – már ők is elhitték, ami mondanak.
Busásan megfizetett véleményvezérek és saját, hazug közvéleménykutatások alapján az utolsó pillanatig a mellüket verték. (Mellékesen újabb szakmát tettek – remélhetőleg csak majdnem – tönkre ezekkel a saját vágyaikat visszaböfögő statisztikáknak tűnő szemetekkel és a valóságot gazdájuk előtt gyávaságukban inkább elferdítő szélhámosokkal.)
Aztán az eredményváró után könnyes szemmel nyilatkozták, hogy nem tudják, hol úszott el…
Pedig, ha keresztényi működésük nem csupán álszent máz és a hívő választópolgárok szavazatai érdekében felvett póz lett volna, akkor nem csak tudták, de be is tartották volna:
„Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!”
„Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!”
Ráadásul itt a hazugságoknak még lelki kára is volt. Még saját szavazóikat is félelemben tartották. Sikerült szorongóvá tenni az egész országot – s a nagy gyerek- és családbaráti lózungok mellett a gyerekeket sem kímélték.
Orrba-szájba hazudtak, de akkorákat, hogy egyre többen láttak át a szitán, s lett elegük.
Néhány hete egy szociológos-politikai elemző azt kérdezte tőlem, hogy miért hanyagolta el így Orbán az oktatást, pedig tudvalevő, hogy a rossz oktatás súlyos kárt okoz a gazdaságban (is), s ezáltal saját hatalmát is gyengíti. Biztos választ sem ő, sem én nem tudtunk, mert bár a Fidesz rendszere éppen a kevésbé kiművelt emberfőkre számított tömegbázisként, de azért az említett gazdasági érdek (meg egyébként is: rosszabbul működő gazdaságból kevesebbet lehet lopni, ami szintén a most megbukott rezsim princípiuma) mégiscsak igen erősen ez ellen hat.
Eszembe jutott egy tíz évvel ezelőtti interjú, melyet tanítanékosként az elsők között adtam, s épp egy erősen jobboldali sajtótermék képviselőjének. Azt kérdezte akkor, 2016 elején, hogy az oktatási elégedetlenségnek a kormánybuktatás-e a célja. Azt válaszoltam, hogy az elsődleges célunk az oktatás megújítása, élhetőbbé és eredményesebbé tétele.
DE! Ha egy kormány nem foglalkozik az oktatással, s ahelyett, hogy a kor igényeinek – és az iskolahasználók elvárásainak – megfelelően fejlesztené, hagyja azt lepusztulni, akkor előbb-utóbb a kormány bukása „járulékos veszteség” kell, hogy legyen.
Nem állítom, hogy az oktatási mozgalom évtizedes tevékenységének köszönhető a NER eleste, de hogy egy elég vaskos gyújtózsinórt képzett a pedagógusok-diákok-szülők hosszú ideig kitartó kiállása, abban teljesen biztos vagyok. És az agresszív hatalom egyrészt jó ideig „észre sem vette” ezeket a segélykiáltásokat, másrészt, mikor reagált, akkor is figyelemre sem érdemes véleménynek titulálta. Propagandagyárát itt is bevetette a „nép” megtévesztésére – üres utcákat-tereket mutatva, ahol egyébként tízezrek álltak, nevetségessé téve azokat, akik részt vettek benne, vagy akár „becsületükben kárt téve”.
És ne feledjük, hogy áldozatokkal is járt az oktatási mozgalom: tanárokat rúgtak ki, pedagógusok tömege hagyta el a pályát – megélhetési és/vagy szakmai okokból (azokat, akik esetleg mégis vissza akartak térni a katedrára nem engedték) –, s mindez a gyerekeken, s nem is egyetlen generáción csapódott le.
A Fidesz-kormányok hatalmas bűnt követtek el gyerekeinkkel szemben. Nem vették figyelembe a szükségleteiket, véleményüket, az elkeseredésük miatt hangosabban szólókat könnygázzal fújatta le az oktatásért felelős rendőrminiszter, a rendszer hiányosságai miatt kialakult eredménytelenségekért őket – és „természetesen” a pedagógusokat – hibáztatták… (És itt most nem részletezném a gyermekvédelemben elkövetett undorító dolgokat.)
De a fiatalok ezzel tisztában voltak, s ennek megfelelően adták le voksukat tegnap. Mert nem mindenki vehető meg pénzen – ösztöndíjjal, kedvezményes kölcsönnel, adómentességgel –, főleg nem az aki még fiatal, még idealista. Dehát, ugye mindenki magából indul ki…
Az meg kimondottan inkább volt szánalmas, piti hazudozás, választások előtti átlátszó cukiskodás, mint bárki meggyőzésére alkalmas érvelés, mikor harmadosztályú kriplik arról kezdtek napi szinten posztolgatni, videókban üzengetni, hogy milyen eredményes is a magyar oktatás… Már bocsánat, de emberek milliói kötődnek napi szinten az oktatáshoz (tanulók, iskolai/óvodai dolgozók és családjaik): ők ebben élnek, tapasztalják, hogy mi a helyzet! Lehet hazudni, de nem érdemes – ahogy most már végre a néhány hétig még vergődő hatalom és nyaloncai is láthatják.
És még egyszer: abszurd, hogy egy rendőrminiszter állt az oktatás élén, aki egyrészt kizárólag rendfenntartói feladatot látott az iskolák működtetésében, másrészt korábban épp ő szerzett elévülhetetlen érdemeket olajszőkítési ügyekben.
Abszurd.
Ahogy abszurd maga a NER kifejezés is:
Nemzeti? Együttműködés? Ott, ahol embereket nyíltan rekesztettek ki a nemzetből, s ahol semmiféle érdemi kommunikáció nem zajlott érintettek és döntéshozók között?
A Tanítanék tíz évvel ezelőtt azzal alakult meg, hogy próbálta a kormányt az oktatás területének rendbetételére rávenni. Aztán az elutasítások után hamar kiderült, hogy velük nem lesz és nem is lehet dolgunk. Ugyanakkor a pedagógustársadalom java és a társadalom nagy része partner a törekvésünkben. Az oktatás mai napig a közbeszéd egyik fontos témája, s gyakran halljuk vissza azokat a megfogalmazásokat, akár konkrét szófordulatokat, melyeket mi is használunk.
Sokan – szintén kormányzati üres szólamok alapján – rótták azt fel, hogy az oktatási mozgalmak csak kritizálnak, de nem mondják meg, hogy mit kellene tenni. Ez sem igaz. A Tanítanék is, akár önállóan, akár a Civil Közoktatási Platform tagszervezeteként (vagy akár más partnerekkel együtt) rengeteg javaslatot fogalmazott meg. Ezek több ezer oldalt tettek ki az elmúlt évtizedben. (Utolsó önálló, 6000 fő bevonásával készült javaslatcsomagunkat a választások előtt juttattuk el a pártoknak.)
Szóval, nagyon várjuk már az őszinte kommunikációt, a vitákat, egyeztetéseket, a közös munkát. Leginkább persze azt, hogy végre új, reményteli pályára álljon a magyar oktatás.
Mi itt vagyunk: vannak/voltak kritikáink és javaslataink is, de szeretnénk tevőlegesen is részt venni ennek a pályának az alakításában – és itt nem kizárólag a Tanítanékról beszélek, hanem az oktatási mozgalom minden korábbról már ismert szereplőjéről.