Ideje lenne…

írta: Tasi Kata középiskolai tanár

Elolvastam a Tanítanék oktatási csomagtervezetét. Jó. Szívemből szól. Beszélgetni kezdtünk róla az iskolában is, és sok minden szóba került a tanáriban. Többek között az is, hogy nem vagyunk túl jól.

Nehéz motiválni őket, nehéz felkelteni az érdeklődésüket – másképp koncentrálnak, másképp írnak, másképp olvasnak…Mindenki ugyanarra jut: sok a 24 óra, sok a 30-32 gyerek osztályonként. Nehéz differenciálni, nehéz javítani, követni, ki hol tart, nehéz magyarázni, fenntartani az érdeklődést, csendet teremteni vagy megfelelő munkazajt, nehéz motiválni, fegyelmezni… Rengeteg a plusz feladat – március végén gyakorlatilag vége a tanévnek. Mindenki ismeri a mondatot: ha valamit nem tanítottál meg március végéig, akkor azt már nem is tanítod meg… De hogy lehetne megtanítani akkora anyagot márciusig, amekkorával még augusztus végéig is nehéz lenne végezni?

De a 24 óra, a hatalmas tananyag (amit bőven meg kellene húzni – például magyarból –, s több időt hagyni az elmélyülésre, a személyiség alakítására) csak a felszín.

Szóval, igen, ideje lenne változtatni sok mindenen végre….

• Ideje lenne már rendbe tenni a kirándulások, külföldi utazások anyagi hátterét. Elvárt munkaköri kötelesség, hogy a tanárok elvigyék a tanulókat osztálykirándulásra, diákcserére. Szervezzék meg: keressenek vonatot, buszt, repülőt, keressenek szállást, találjanak ki érdekes programokat, levelezzék le a kulturális intézményekkel a programokat, de találjanak ki nem kulturális programokat is, legyen a kirándulás izgalmas, építő és személyiség- és közösségformáló jellegű, s mindeközben hozza haza épségben a pedagógus a tanulókat, akikért napi 24 órában (többnyire kétszer, háromszor, diákcsere során még többször 24 órán át) felelős. Mindezt úgy, hogy évente csak egy alkalommal kap érte bruttó 7000 Ft-ot, de csak akkor, ha munkanapon van a gyerekekkel. Ezen felül semmi: napidíj nincs, étkezési hozzájárulás nincs – teljességgel természetes, hogy mind az ő, mind a kísérőtanár szállását, utazását, étkezését fizetik a szülők, vagy fizeti magának a pedagógus… Nagyvállalatoknál komoly összegek járnak egy-egy utazással, „kiküldetéssel”, a pedagógusnak nem jár semmi. Az utazás megszervezése felér egy utazási iroda munkájával – ismételten ingyen, kvázi munkaköri kötelességként. Hol korrekt ez?
• Ideje lenne tisztán látni abban is, hogy a kirándulások, színház-, múzeumlátogatások, közös programok megszervezése nem feltétlenül és magától értetődően a pedagógusmunka része, mégis amolyan elvárt kötelesség lett mindez, noha a tanárnak az effektív munkája egyébként a tananyag átadása, számonkérése, az írásbeli feladatok kijavítása, a visszajelzés, a szülőkkel való kapcsolattartás – mégis szinte versenyeztetve vannak (a TÉR létezése óta aztán még inkább), ki viszi többször „ki” a tanulókat, s ez alapján ítéli meg sok vezető, ki a jó kolléga, ki nem az. A fizetésben pedig nem látszik, legfeljebb a TÉR alapján csurranhat-cseppenhet érte valami kompenzálás. De a TÉR-ből a legtöbb iskolában csak feszültség születik, egyáltalán nem tekinthető tisztának, követhetőnek, logikusnak, méltányosnak az, ahogy a „jutalom” eloszlik, kiosztódik.
• Ideje lenne emlékezni arra, amit anno megígértek a középiskolásoknak… Ugye, emlékszünk: a gimnáziumi évek alatt minden tanuló legalább kétszer kijuthat állami támogatással külföldi nyelviskolába nyelvet tanulni? Ugye, emlékszünk, hogy megszerveztük, leleveleztük, aztán… maradtunk itthon. A tanulók töredéke jutott ki külföldre. Az utazásokat megakasztotta a covid – legalábbis kifogásnak jó volt, hiszen a program eltörlése után egy-két héttel a coviddal kapcsolatos megszorításokat megszüntették, de a nyelvprogram mégis úgy tűnt el (a ráfordítandó pénzzel együtt), mintha soha nem is lett volna… Hogy jutnak ki tehát a gyerekek külföldre? Ha megszervezi az iskola és fizet a szülő. Jó sokat.
• Ideje lenne beszélnünk az iskolákban tanító pedagógusok mentális jóllétéről.  Belegondolt-e valaha abba valaki, hogy egy átlagos tanár „kezén” hány diák megy át évente? Hány gyerekkel foglalkozik, gyötrődik, fegyelmez, motivál, hány gyerek személyiségének fejlesztésében, alakításában vesz részt, lát bele sorsokba, lesz érintve, felkavarva. És amiről még kevesebbet beszélünk: hány esetben van bántva, megtépázva az önbecsülése, hányszor sértik meg a gyerekek, a szülők, vagy csak egyszerűen okoznak neki akarva-akaratlanul fájdalmat? Hány kudarcot kell feldolgoznia egy-egy pedagógusnak? Hol, kitől kap segítséget? Honnak kérhet segítséget (a kollégáin, barátain kívül) egy-egy nehéz eset megoldásához? Hol, honnan kap segítséget saját mentális egészségének rendbe rakásához? Természetesnek gondoljuk, hogy a pszichológusok, pszichiáterek kapnak segítséget, egyfajta szupervíziót – vajon miért nem jár ez a tanároknak is? Egyáltalán: hogy engedheti a rendszer, hogy mindenféle tudatosság, rendszeres konzultálás, képzés, segítségnyújtás, fejlesztés nélkül enged embereket gyerekekkel foglalkozni? Ma Magyarországon az oktatási rendszer azért működik, mert a különböző oktatási intézményekben dolgozó – többnyire – jószándékú emberek működtetik azt, az ösztöneikre, tapasztalataikra, empátiájukra, a gyerekek iránt érzett szeretetükre hagyatkozva… De ettől még nem biztos, hogy mindent jól csinálnak. S nem biztos, hogy azon az áron kell, hogy segítsenek a gyerekeknek, hogy közben ők maguk csendben tönkremennek. Járjon pszichológus-segítség a tanároknak! Akihez egy-egy problémával – az iskola falain belül vagy akár kívül – ingyen fordulhatnak.
• S ha már pszichológus, ideje lenne belegondolni abba is, hogy a legtöbb iskolában csak heti pár órában van iskolapszichológus. Hogy iskolapszichológusnak nem igazán akar menni senki, mert nem nagyon van megbecsülve. Minden iskolába kellene egy, de inkább két állandó pszichológus (akit nagyon jól megfizetnek, mert nagyon kemény feladatot látnak el), akikhez fordulhatnak a tanulók, akik megoldási stratégiákat dolgoznak ki, hatékonyan együtt dolgoznak a pedagógusokkal. S ugyanígy szükség lenne (nagyon jól megfizetett) fejlesztőpedagógusokra, akik az egyre növekvő számú speciális nevelési igényű tanuló fejlesztésében kellene, hogy részt vegyenek. Ma a szakszolgálati értékelések nagy része az iskolákra tolja át a speciális nevelési igényű gyerekekkel kapcsolatos feladatokat (nyilván a létszámgond, a túlterheltség miatt is): járjon a tanulónak plusz idő, legyen bármi is a problémája. Pontosan tudjuk, hogy a plusz idő nem oldja meg a problémát, nincs fejlesztő hatása, ráadásul 45 percben, 100-200 gyerek tanítása közben szinte megvalósíthatatlan. Valójában ez nem segítség a speciális nevelési igényű tanulóknak. De ahogy Pintér Sándor mondta: nem tud minden Don Quijote (ezek a tanárok) mellé egy Sancho Panzát (ezek a fejlesztőpedagógusok) adni… Kár, pedig kellene… Itt lenne az ideje a kérdéssel foglalkozni. A speciális nevelési igényű gyermeknek ne az legyen a kijelölt útja, hogy hátrányba kerül, leszakad, hanem az – ahogy az egy jól működő társadalomtól elvárható –, hogy integrálódjon, fejlődjön, s megtalálja a helyét a közösségben.
• S ha már mentális egészség, akkor legyen szó a fizikai egészségről is: ideje lenne a pedagógusok, oktatásban dolgozók fizikai egészségére is odafigyelni. Vajon miért nincs ugyanúgy menedzserszűrés a tanárok számára, mint a nagyvállalatok dolgozói számára? Mi jut ma a pedagógusnak? Tüdőszűrés és vérnyomásmérés. Ma ennyit ér egy pedagógus egészsége. Nem kap segítséget vérvételhez, laborvizsgálatokhoz, ortopédiai vizsgálatokhoz (6-7 órát áll egy nap), szív- és érrendszer-vizsgálatokhoz, szemüveghez, gyógytornához. És a pedagógus folyamatosan gyerekek között van, hatványozottabban kitéve a fertőzéseknek… Nem ártana elgondolkodni azon is, hogy a pedagógusok fizikai és mentális jólléte bizony visszahat az oktatás minőségére, a tanulók fizikai és mentális jóllétére.
• Ideje lenne elgondolkodni a Krétával, az e-naplóval kapcsolatos problémákon is: érdekes anomália, hogy kötelesek vagyunk beírni, hogy vajon dolgoztunk-e otthon, délután. Mert nem elég a megtartott 24 óra (próbált-e valaki, 6 órán keresztül összeszedetten, de azért változatosan beszélni, járkálni, motiválni, 6×30-32 emberre figyelni?), bizonyítani kell, hogy nem lógatta a lábát otthon sem (noha ő is 3-4 óra körül ér haza, mint más, és van családja, mint másnak is). Akár éjjel is dolgozhat, de nem írhat be 8 óránál többet (24 óra esetében), hétvégére pedig semmit (tanítási szünet napjára sem), illetve, ha be is ír többet, az nem számít sehova. Valahogy teljes mértékben természetes a rendszernek, hogy a tanár éjt nappallá téve – kvázi állandóan – javít. Főleg a nagy tárgyat tanító kollégák. Mert nincs jegy dolgozatok, feleletek nélkül. Mennyivel könnyebb lenne, ha az óraszámunk kevesebb lenne, s lehetne egy „javítós nap”, amikor nincs órája a pedagógusnak, s nem a családjától venné el a javításra fordítandó időt. Lehet, hogy hatékonyabb is lenne ettől az oktatás?
• És persze a tananyag… De erről írt a csomagtervezet is: ideje lenne megérteni, hogy túl sok, túl régi, nem tart lépést a változásokkal, a tanulók világának változásaival végképp nem – pedig nagyon kellene. Magyarosként azt látom, hogy túlságosan sok a régi, klasszikus irodalmi alkotás, amiből a kevesebb is elég lenne. El kell fogadnunk, hogy a régi szövegek egyre kevésbé szólítják meg a tanulókat, pont az ellenkezőjét érjük el annak, amit szeretnénk: nem olvasnak, elfordulnak az irodalomtól. Frissíteni kellene a repertoárt, szabadságot adni a tanároknak a mű- és szövegválasztásban, legyen joguk, lehetőségük, idejük egy-egy tanulóközösséghez alkalmazkodva elmélyülni egy-egy témában, problémában és kevésbé elmélyülni másokban, hiszen így éri el valódi célját a tanítás: önmagára és a világra fog reflektálni a tanuló. Ami érdekli, azt szeretni fogja, amit szeret, az érdekelni fogja. Ideje lenne hozzáértő módon – és nem ideológiai, politikai alapon – átfésülni a tananyagot, selejtezni, frissíteni, és a változásokhoz, újfajta igényekhez alkalmazkodni a tananyag összeállításakor.
• Továbbképzések: ideje lenne, nagyon ideje a színvonalas, szakirányú képzéseknek – nem hétvégén, nem délután, nem a szabadidejükben, hanem munkaidőbe illesztve. Olyan képzésekre lenne szükség, melyek valóban adnak is, nemcsak „kipipálható” velük a teljesítési követelmény. Hogyan tartsanak a pedagógusok lépést a változó világgal, ha ebben nem kapnak segítséget?

Mindaz, amit leírtam, csak gondolatébresztő. Valójában – nagyjából – egy 15 perces szünet beszélgetésébe bele is fért, s biztos vagyok abban, hogy másik iskolák 15 perces szünetében is felbukkannának hasonló gondolatok, más is el tudná mondani, hogy az ő iskolájában, intézményében mitől éreznék magukat jobban a pedagógusok.

„Az oktatásban dolgozónak többet kell kibírnia!”, „Fel kell, hogy áldozza magát – a gyerekek mindenekelőtt!”, „Aki tanár, az bírja ki!”, „Ez egy ilyen pálya, az oktatás soha nem volt jó, ez van, eddig is kibírták!”… Ugye, ismerős mondatok? Évtizedek óta ez nevelődik bele a pedagógusok sokaságába, de nem kellene, hogy így maradjon. Itt az ideje kimondani, mi a rossz, mi az, ami évtizedek óta rossz mechanizmusként rögzült, mert akkor talán könnyebb lesz változtatni rajta, vagy változtatást követelni ezzel kapcsolatban.

Arra bíztatok mindenkit, hogy írja le, mi fáj neki, mit változtatna, mitől érezné magát jobban. A társadalmi megbecsülés, a méltányos fizetés is fontos, de csak egy részét jelenti, jelentheti a megoldásnak. Egészítse ki ezt a listát, adja tovább, hogy mások egészítsék ki még több javaslattal. Nem gondolkodhatunk mindenki helyett, de mindenki tud magával kapcsolatban gondolkodni.