írta: Berta Bea
Létezik, hogy még csak egy hete? És komoly, hogy az öröm mellett erősen van bennem valami idegenség-érzés és bizonytalanság is? Ha te is hasonlóan érzel, neked szól ez az írás.
Valami félbetört…
Gondolkodtál már azon, milyen tárgy jelképezi számodra leginkább az elmúlt időszakot? A 16 évet, az utolsó 4 évet, vagy az elmúlt hetet? Az én tárgyam egy félbetört tábla, rajta a felirat: Külső-Pesti Tankerületi Központ. Ez a tábla nálam van, a garázsban. Akkor került hozzám, amikor a tábla „gazdája” elköltözött a korábbi, Üllői úti címről, és egy interjú során bementünk a „régi” udvarra, felidézni a korábbi eseményeket – akkor találtuk meg a kukában ezt a táblát.
Amikor április 12-én kiderült, hogy ennek a 16 évnek vége, megjelent előttem ez a tábla, és azóta is naponta eszembe jut. Ki kellene dobni… de nem tudom kidobni. Ez az állapot késztett arra, hogy átgondoljam, hol tartok most és hová szeretnék eljutni. A rendszerváltás mellett valóban szükség van idegrendszerváltásra is – ahogy a közösségi oldalakon olvashattuk –, de ahhoz, hogy lássam, merre szeretnék menni, azt is meg kell értenem, mennyire hat rám a (közel)múlt.
Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen
Ahogy a Cseh Tamás dalban van: „Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”. De hol is vagyok most, és mi nehezíti a továbblépést? Milyen keserűség, fájdalom, neheztelés van bennem az elmúlt időszakkal kapcsolatban?
Szerencsére gyakran esik szó a kirúgott tanárokról (tudom, sokaknak nem tetszik a „kirúgott” szó, de én ezt érzem megfelelőnek arra, ami történt velük – bármiféle együttérzés nélkül kirúgták őket az életükből), illetve azokról is, akik a státusztörvény életbe lépésekor döntöttek úgy, hogy felállnak. Jóval kevesebb (értsd: szinte semennyi) szó nem esik azokról, akik a kirúgottakhoz hasonlóan engedetlenkedtek, majd saját, irgalmatlan nehezen meghozott döntésük alapján hagytak fel a tanítással. Így fogalmazta meg az egyik legtovább polgári engedetlenkedő társunk: „nem percekre voltunk engedetlenek, nem vártunk a státusztörvényre, hanem szolidaritásból vállaltuk azt a sorsot, ami nekik, a kirúgott tanároknak jutott. Megértem, ha a kívülállók számára ezek összemosódnak, belülről azonban ez a kis csoport sokszor nem találja a helyét ebben a történetben”.
Nem tudjuk, minket miért nem rúgtak ki a többiekkel együtt – akkor sem, amikor hosszú hetekig folytattuk tovább a velük elkezdett polgári engedetlenséget. Később a bíróságon sem kaptunk választ arra, mi történt. Az, hogy a tankerületi vezetőnek jogában áll egyes embereket elbocsátani, míg másokat megtartani, nekem soha nem lesz elfogadható válasz. Akkor sem, ha a törvények szerint ez rendben van.
Ami biztos: gyakran eszembe jut (és szerintem a többieknek is), hogy a mi tetteink is hozzájárultak ahhoz, hogy most változás legyen, de a hatalomnak az volt az érdeke, hogy súlytalannak láttassa a próbálkozásainkat. Sikerült a tervük, mivel nem lettek további társaink a tiltakozásban. Többünknek viszont fontos a továbblépéshez, hogy a közelebbi és távolabbi környezetünk figyelembe vegye ezt az érzékenységet. Nekem a félbetört tábla a félbetört tanári pályámat, a bizalom elvesztését és a félbemaradt, a diákjaimhoz kapcsolódó, befejezetlen történeteket is jelenti.
Kimondtam, leírtam, talán így könnyebb lesz letenni. Az időnként feltörő haragomat igyekszem megszelídíteni, mert nem szeretném, hogy engem rágjon belülről, de nem vagyok szent: a hatalmat kiszolgáló tankerületi vezetőnek azt kívánom, hogy annyi méltányosságot kapjon, amennyit mi kaptunk tőle.
Egyszer minden rendszer megdől
„Örökre elég volt ebből. Egyszer minden rendszer megdől.” Ezt a Galaxisok-számot énekeltük múlt vasárnap éjjel a Szabadság hídon. Nem mentünk be a tömegbe (tudom, hogy szuper volt ám a belvárosi ünneplés is!), jóval intimebb körben ünnepeltünk: olyan emberekkel voltam, akiket az elmúlt évek ellenállása közben ismertem meg (vagy ismertem meg igazán), illetve olyanokkal sodort össze az élet egy rövid időre a hídon, akik hozzánk hasonlóan úgy érezték, hogy a szabadságról elnevezett hídon van a helyünk ezen az éjszakán. Külön kell írnom a műszaki egyetemista fiúról, aki mosolyogva és meghatódva mondta, hogy „megcsináltuk”, majd szomorúan hozzátette, hogy az apukája nem büszke rá. Te műszakis fiú, én nagyon büszke vagyok rád – azért, mert volt bátorságod önálló döntést hozni, minden gátló körülmény ellenére! Hosszú távon úgyis ez számít igazán. A hídon gondolatban velem voltak mindazok az emberek – az a társunk is, aki már nem él –, akiket az elmúlt évek küzdelmeinek köszönhetek. Tudom, hogy minden időben számíthatok rájuk.
Ha a múltat sikerül helyre tenni magamban, lehet építkezni. A választások másnapjától éreztem egyfajta idegenséget… hogy nem találom a helyem. Aztán rájöttem, hogy egy 16 éves bántalmazó kapcsolatból léptem most ki, el se tudom hinni, hogy vége, nagyon örülök, de az eddig működő túlélési technikáim helyett mostantól új, „élési” technikákat kell kialakítanom. Naná, hogy össze vagyok zavarodva, amikor gyakorlatilag újra kell definiálnom a saját szerepemet, a céljaimat, mérlegre kell tennem az eddig automatikusan érkező reakcióimat: melyek azok, amelyek továbbra is érvényesek, és melyek azok, amelyek helyett újabbakat, egészségesebbeket, szabadabbakat kell kialakítanom, hogy tényleg más legyen az életem, mint az utóbbi nagyon sok évben.
Erre a kérdésre keresem a választ: mit tehetek a továbbiakban azért, hogy jobb hely legyen ez az ország? Az ellenállással szemben most az építkezésen van a hangsúly. A válasz még nincs meg teljesen, de biztos, hogy a kulcs a közösségekben van. A baráti közösségekben, a közös érdeklődési kör alapján szerveződő csoportokban, és a nagy egészért végzett munkára lehetőséget adó civil szervezetekben.
Tévedés azt gondolni, hogy az eddig a hangjukat hallató, a változásokat elősegítő civil szervezetekre nincs szükség, hiszen amiért dolgoztak, az úgyis megvalósult. Ez nem így van! Óriási szükség van rájuk! Az utóbbi években a civil szervezetek erejüknek és forrásaiknak jelentős részét vitte el a létükért való küzdelem, hiszen a hatalom mindent megtett az ellehetetlenítésükért. Most jön – remélhetőleg – az érdemi munka ideje. Ehhez alapfeltétel, hogy a civil szervezetek megmaradhassanak – szükségük van anyagi támogatásra és sok tevékeny emberre, akik a szabadidejüket és a kreativitásukat adják, hogy közösen találjuk ki Magyarországot. Ne arra várjunk, hogy majd egy ember vagy egy politikai párt csinál egy jobb országot – csináljuk együtt! Keress önkéntes lehetőséget, támogass egy (vagy több) civil szervezetet, mert fontos szerepük lehet akkor is, ha esetleg újra rossz irányba kezdenek menni a dolgok. Fontos a bizalom, de ne mondjunk le arról a lehetőségről, hogy kézben tartsuk az életünket!
A félbetört tábla talán hamarosan valóban csak a múltam egy darabja lesz, és ennek megfelelően valami kiállításon kap helyet, nem a garázsomban kísért…
Neked milyen tárgy jelképezi leginkább
az elmúlt időszakot?
