Írta: Csizmazia Katalin
Mitől lesz egy tanulási helyzet valóban fejlesztő?
Egy jászberényi foglalkozáson próbáltuk ki a következőket egy ECA foglalkozáson. Az ECA (Emotion – Cognition – Action) megközelítés szerint a tanulás akkor válik hatékonnyá, amikor az érzelmi élmény, a gondolkodás és a cselekvés együtt van jelen és egymást erősíti.
Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Jászberényi Campusán tartottunk egy foglalkozást 38 levelezős hallgatónak és 5 középiskolás diáknak. Nem előadással készültünk. Nem fogalmakat akartunk tanítani. Nem magyaráztunk sokat. Inkább játszottunk: rövid, 5-10 perces helyzetgyakorlatokat végeztünk, és utána együtt néztünk rá arra, mi történt. Csak ezután tettük mellé hogy mit jelent a rogers-i megközelítés.
Az egyik játék különösen jól működött. Párban dolgoztak helyzetekkel, amiket kiosztottunk. Az egyik résztvevő azt mondta: „Vasárnap megyek kirándulni, és viszek magammal egy törött villanykörtét.” A párjának az volt a feladata, hogy erre lelkesen, támogatóan reagáljon, és értelmet adjon ennek az elsőre teljesen értelmetlennek tűnő ötletnek. Pl.: „De jó! Pont jól jöhet, ha például egy kötelet kell elvágni, és nincs nálam kés.”
Amikor megálltunk reflektálni, az érdekelt minket, hogy mi tette lehetővé, hogy egy látszólag értelmetlen ötletből mégis valami használható szülessen. Mi kellett ahhoz, hogy valaki merjen „butaságot” mondani? Mi történt a gondolkodásunkkal abban a pillanatban, amikor nem kritizáltunk, hanem kapcsolódtunk? Amikor nem javítottuk ki egymást?
A válaszok nagyon hasonló irányba mentek. „Nem kellett attól félnem, hogy hülyeséget mondok.”
„Segített, hogy a másik nem kritizált – valahogy könnyebb volt továbbgondolni.”
Innen már könnyű volt kapcsolódni Rogers gondolatához. Rogers már az 1960-as években arról írt, hogy
a világ olyan gyorsan változik, hogy az ember csak akkor tud alkalmazkodni, ha képes kreatívan reagálni a helyzetekre. A kreativitás azonban nem kényszeríthető ki. Csak a feltételei teremthetők meg. A feltételek közül pedig az egyik legfontosabb az önértékelés.
Ha valaki valóban újat hoz létre, olyat, ami még nem létezett, akkor nincs külső mérce, ami azonnal megmondaná, hogy mi a „jó” vagy „rossz”. Ebben a helyzetben csak az tudja ezt eldönteni, aki létrehozta az adott terméket.
Ezért válik kulcskérdéssé, hogy a tanulók képesek-e saját magukra figyelni és értékelni a saját gondolataikat. Képesek-e a visszajelzéseket beépíteni anélkül, hogy elveszítenék a saját belső iránytűjüket?
A játékban egy olyan helyzetet hoztunk létre, ahol a kreativitás feltételei rövid időre megjelentek: elfogadás, kapcsolódás, ítéletmentesség. A reflexió segített ezt tudatosítani, a fogalmak pedig nevet adtak annak, amit átéltünk. És mindeközben sokat nevettünk…