írta: Kiss Lilla, a Tanítanék aktivistája
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
Sok szülő abban a hiszemben íratja be gyermekét egy jó hírű oktatási intézménybe, hogy ott nemcsak tudást, hanem érzelmi biztonságot és igazságos környezetet is kap. Egy édesanyával beszélgettünk, akinek története rávilágít arra, miként válhat egy ígéretes iskolai pályafutás lelki teherré, és miért döntenek egyre többen a váltás mellett még a legnehezebb évek közepén is.
Az általános iskola első négy éve még idillien telt, ám a felső tagozatba lépve a támogató légkör pillanatok alatt szertefoszlott. Az édesanya elmondása szerint egy tapasztalatlan osztályfőnök érkezése és a magatartási problémákkal küzdő diákok felforgatták az osztály dinamikáját. Ebben az új rendszerben a jó tanulók váltak bűnbakká, miközben a tanári kar tehetetlenül nézte, vagy éppen tolerálta a durva viselkedést, például a társak szembeköpését vagy a felszerelések rongálását. Egy konkrét eset erre, amikor a gyermek az iskola folyosóján elkezdett zokogni, az osztályfőnök pedig szó nélkül elment mellette, miközben az intézményvezetést később csak az érdekelte, mely kollégák próbáltak segíteni a fiúnak.
A rendszerszintű problémák adminisztratív szemszögből is megmutatkoztak. Egy betegség miatt bent felejtett tanszert az igazgató a szülővel való érdemi kommunikáció teljes elutasításával, egyben saját belátása szerint vitte el a titkárságra. Ezen kívül még megannyi esetben volt példa arra, hogy a vezetőség a megfelelő problémamegoldás helyett, inkább az egyszerűbb “eltussolást” választja.
Eközben a gyermek mentális egészsége látványosan romlott, a korábban vidám fiú magába zárkózott és zokogva ült be az autóba iskola után.
Ez vezetett végül a döntéshez, hogy hatosztályos gimnáziumban próbáljanak szerencsét, távol a mérgező légkörtől.
Az édesanya véleménye a mai magyar oktatásról kettős: bár látja a tanári pálya nehézségeit és a társadalmi feszültségek beszivárgását az osztálytermekbe, éles különbséget tesz az intézmények között. Míg az előző iskolában politikai okokból tiltották a véleménynyilvánítást és a mozgalmakhoz való csatlakozást, az új gimnáziumban már megjelenik a nyílt párbeszéd az állampolgári ismeretek órákon. Tapasztalatai szerint a szülői közösségek gyakran csak akkor mozdulnak, ha már a saját gyereküket éri baj, de bízik abban, hogy a megmozdulások és sztrájkok végül elérik a szükséges hatást a rendszer jobbá tételében.
Az új iskola fél év után nyugalmat hozott, ahol a különleges igényű gyerekek is megférnek a közösségben, és ahol a tanár nem ellenséget, hanem partnert lát a diákban.