írta: Nagy Gábor
2011. október elején negyedik osztályos voltam, és éppen környezetismeret-órára készülődtünk.
A készülődés annyit jelentett, hogy az akkor fénykorát élő Bluetooth-on egymásnak küldött játékokkal játszottunk az érintőképernyős – de még nem okos – telefonunkkal. Ez ma már nehezen elképzelhető, lévén a telefonozás tiltott tevékenységnek minősül az iskolában, de jól szórakoztunk, és egyáltalán nem jelentette a befelé fordulást, elmagányosodást: együtt játszottunk, néztük egymást, ugrattuk egymást, hangosan beszélgettünk a pályákról, versenyeztünk, ki jut tovább, ki oldja meg hamarabb a pályákat, a telefonjainkat cserélgettük egymás között egy-egy játék idejére. Kedvencem egy, az Avatar című film által inspirált kalandjáték, egy kis kétdimenziós, oldalnézetes ún. platformer volt, ahol indákon mászni, ugrálni kellett, íjjal és bottal harcolni, és kis fénygömböket kellett gyűjteni.
A politika nem igazán érdekelt minket – ami 10 évesen nem meglepő.
De a politika ekkor lépett be először az iskolás életünkbe. (Leszámítva azt a korai emléket, ahogy az egy tankönyvben vagy atlaszban szereplő Sólyom László nevén csodálkoztunk, hiszen “milyen családnév az, hogy Sólyom?”)
Becsengetés után – mely csengő a Demjén-féle Iskolatáska volt – leültünk, és azzal kezdődött az óra, hogy egy kis fehér füzetet kapott mindenki, rajta osztályfőnökünk gyöngybetűivel a neveink és egy pár nappal azelőtti dátum.
A füzetkén Magyarország címere, és felette nagybetűkkel: NEMZETI HITVALLÁS.
Tanítóink átnyújtották a kis füzetet, különösebb megjegyzést, kommentárt nem fűztek hozzá. Én hazavittem, otthon megmutattam.
Nagyszüleim csak a szemüket forgatták, értelmetlen dolognak tartották.
Viszonylag hosszú, nehezen értelmezhető szöveg a Nemzeti Hitvallás, főleg egy 10 évesnek, de a képekre azért emlékszem (és most visszanéztem). Legelőször a hátoldala tűnt fel, ott ismerős nevek voltak írva: Szent István, Hunyadi Mátyás, Kossuth Lajos.
Deák Ferencet is “ismertem a Deák térről”, bár budapesti külvárosiként nem sokat jártunk a városban, de a metrómegálló neve ismerősen csengett. A többiek nekem egyáltalán nem voltak ismerősek: II. András, Werbőczy István, Antall József.
Első lapján a „Dezső hősi önfeláldozása” című festmény, utolsó lapjának belső oldalán a „Dugovics Titusz” című festmény szerepel: annyi benyomásom volt, hogy mindkét kép valamilyen “elég kellemetlen” dolgot ábrázol: az öngyilkosságot, az erőszakos halált.
A szándék, felteszem, nem az volt, hogy lelombozó érzést keltsen, hanem a nemes hősi halállal valamilyen magasztos érzést, de én, mint 10 éves befogadó, annyit tapasztaltam – és annyira emlékszem –, hogy ebben a füzetben valami komoly, inkább rossz dolog van.
Majdnem másfél évtizeddel később, már joghallgatóként, az derült ki számomra, hogy a Nemzeti Hitvallás tartalmilag és szerepében is (finoman szólva) megkérdőjelezhető. Jogszakmailag és alkotmányjogilag a világon unikális, nehezen értelmezhető szerepű és jellegű szövegtömeg. Terjengős, patetikus, az alkotmányszövegektől idegen módon erősen vallásos hangvételű. Problémás azért is, mert jogilag több pontja értelmezhetetlen. Az Alaptörvény rendelkezéseit elvileg a Nemzeti Hitvallással összhangban kell értelmezni [Alaptörvény R. cikk (3) bekezdés], de ez olyan tág, és tartalmát tekintve oly homályos, hogy így csak egy üres halmaz marad, vagy jogalkalmazói visszaélésre ad lehetőséget.
A szövegben még számos probléma van: hamis, de legalábbis vitatott történelmi narratívák (például Magyarország függetlenségének elvesztése 1944. március 19-én); megkérdőjelezhető alkotmányjogi állítások (például az ún. „történeti alkotmányra” hivatkozás, anélkül, hogy meghatározná, hogy mi az; vagy a vitatott Szent Korona-tanra való utalás, amely a köztársasági berendezkedéssel erős vitában áll és önmagában sem stabil középkori elmélet).
És mit keres egy ilyen dokumentum az iskolában, egy negyedik osztályos gyerek táskájában, majd fiókjában 15 évig?
Szerintem semmit.
Ettől nem lett (pontosabban nem ettől lett) nemzeti érzületem, nem ezért szeretek ebben az országban élni, nem ettől vagyok otthon. Ha valamit tett egy ilyen füzet, az az elidegenítés az államtól, a politikától és az alkotmánytól, amelyben egyébként az emberek (és a gyerekek) jogai vannak rögzítve, az alapjogaink, amelyek születésünktől kezdve megilletnek minket, mindenkit, és amelyeket az állam csak kiszolgálni és védeni hivatott.
Mi az, ami valóban kialakította a nemzeti érzést, demokratikus felfogásomat?
Az, amikor diákként tüntetésről tüntetésre jártunk, hogy becsüljék meg a tanárainkat.
Vagy amikor a diákönkormányzattal levelet írtunk, hogy ne vegyék el a DÖK jogait az igazgatók választásában, ami miatt be is hívtak minket, ellenzéki oldalról, az Országgyűlésbe (ahova végül nem mentünk el, mert nem akartunk szemléltetőeszköz lenni). Nem pedig egy kötelezően kiosztott, homályos tartalmú füzet, tele ijesztő képekkel.
A hírekben az jelenik meg, hogy egy új alkotmány, egy új rendszerváltás hajnalán állunk. Érdemes visszatekinteni erre a kis füzetre, szerepére, szövegére. Elérte-e a célját?
Hitvallásává lett-e ez a szövegtömeg a nemzetnek, amelyet csak egy párt fogadott el, és amely hemzseg a vitatott elemektől?
Van-e nemzeti érzést teremtő hatása 10 éves gyerekekre?
A tanulság, hogy a közös érzést és értékeket nem lehet kiosztani egy füzetben. Azok sokkal inkább személyes élményekből, közös tapasztalatokból, vitákból és valódi közösségi élményekből alakulnak ki.