írta: Törökné Pethő Erzsébet
Virágba borult osztálytermek, ünneplőbe öltözött diákok, meghatott szülők és tanárok – idén is elérkezett a ballagás időszaka. A végzősök ilyenkor végigsétálnak a folyosókon, hatalmas virágcsokrokat és lufikat szorongatva, vállukon a tarisznyával, amelyben benne van minden, amit az elköszönő évfolyamoknak útravalóul szánnak: pogácsa, só, pénzérme, talán egy kép az iskoláról, esetleg valami személyes ajándék.
De mi került idén a ballagók tarisznyájába?
Az idei ballagás – bár formálisan ugyanolyan volt, mint máskor – mégis más volt.
A jól ismert dallamok, a virágok és az ünnepség most nem csak a végzős évfolyamot búcsúztatták, hanem egy olyan korszakot is, amely a magyar közoktatás számára hosszú ideig bizonytalanságot jelentett.
Egy olyan évfolyam ballagott az elmúlt napokban, amely úgy járta végig általános és középiskolai éveit, hogy az oktatás Magyarországon semmilyen megbecsülést nem kapott, hogy iskolai éveik alatt önálló oktatási minisztérium sem működött. Az iskola nemcsak a tanulás tere volt, hanem a bizonytalanságé, hiszen soha nem lehetett tudni, hogy mit hoz a holnap.
2023 júniusában országszerte számos pedagógus akasztotta ballagó tarisznyáját az iskola kapujára, jelezve, hogy az oktatás viszontagságai, a tanév elején elbocsátott és lemondott tanárok, majd a júniusban megszavazott státusztörvény miatt hagyták el a pályát. Talán ez volt a legszomorúbb tanévzárás.
A most ballagó diákok mindezt nem kívülállóként szemlélték: végig kellett nézniük saját tanáraik távozását, az órarendek átszervezését, az elmaradó vagy helyettesített órákat. Sok esetben nekik kellett alkalmazkodniuk ahhoz, hogy egy-egy tantárgy oktatása átmenetileg bizonytalanná vált.
Mindez azonban nem törte meg őket.
Az idei ballagók generációja megtanulta, hogyan lehet nehéz körülmények között is előre haladni. Megtanultak önállóbban tanulni, együttműködni, és sokszor saját motivációjukra támaszkodni.
Azok a pedagógusok pedig, akik a pályán maradtak, gyakran a megszokottnál is nagyobb elkötelezettséggel támogatták őket.
A mostani ballagás így nemcsak búcsú, hanem számvetés is. Egy olyan generáció lép ki az iskola kapuján, amely megtapasztalta a rendszer gyengeségeit, de közben saját erejéből építette fel a jövőjéhez szükséges alapokat.
Ők lettek azok az első választók is, akik személyes tapasztalatból ismerik az oktatási rendszer problémáit: akik látták tanáraik távozását, és átélték az azt követő bizonytalanságot.
Ebben az értelemben nem túlzás azt mondani, hogy nagy részben rajtuk múlik majd, milyen irányt vesz a jövő – akár mint döntéshozók, akár mint felelős állampolgárok.
És hogy milyen kilátások várnak rájuk?
A bizonytalanságok ellenére sokan bizakodóak. Egyre többen remélik, hogy a mögöttük hagyott időszak valóban egy átmeneti korszak volt, és az oktatás a közeljövőben stabilabb, kiszámíthatóbb és szakmailag megalapozottabb irányba mozdul el. Ha így lesz, akkor ezek a diákok éppen egy fordulóponton lépnek tovább: már egy változóban lévő rendszerből érkeznek, de egy remélhetőleg jobb környezetben folytathatják tanulmányaikat vagy kezdhetik meg pályájukat.
A ballagás pillanata ezért idén különösen sűrű jelentéssel bír. Egyszerre szól a lezárásról, a kitartásról és a reményről.