írta: Törley Kata
Közel négy hete pezseg a levegő az örömtől, beáramlott az oxigén a végre kitárt ablakokon, felszabadultság látszik az arcokon, s jól érzékelhető valamiféle jó értelemben vett várakozás: vége az önkénynek, büszke európaiként tekintünk a jövőbe. A változásra szavazók száma nőttön nő, csakúgy, mint a most ébredő hősöké. Vitathatatlan, hogy egy jobb, szabadabb országban élünk, bár a munka legnagyobb része még csak most következik. Várjuk, hogy megalakuljon az új kormány, lehet örülni a nyilvánosságra hozott neveknek, biztató a névsor.
Van tehát helye az ünneplésnek. Az április 12-i spontán népünnepély után most, az új parlament alakuló ülése és a kormányfő beiktatása alkalmából szervezettebben folynak az előkészületek, országos népünnepélyt hirdetett a TISZA párt május 9-ére az országház elé a rendszerváltás nyitányaként.
Budapest főpolgármestere is ünnepelni akar: rendszerzáró koncertre hívott mindenkit a Duna partjára, május 8-án koraestére.
Ami ez után történt, azt mindenki ismeri. A rendezvényszervezők viadalának politikai hátterét és megfontolásait nem tisztem elemezni. Megtették ezt a Facebook mindent tudó megmondóemberei és örökös acsargói.
Volt azonban egy aspektus, amiről szinte mindenki megfeledkezett – tisztelet a nagyon csekély számú kivételnek.
Mégpedig a főváros által szervezett esemény céljáról. Karácsony Gergely “Hála nektek” címmel hirdette meg a rendezvényt, hogy szándéka szerint köszönetet mondjon mindazoknak a szervezeteknek és magánszemélyeknek, akik hosszabb ideje – két éve, négy éve, hét éve, 10 éve, 16 éve – tettek a NER lebontásáért.
Akik folyamatos ellenszélben dolgoztak, nyilvánosan, névvel kiálltak a bántalmazó hatalom ellen, akik bátrak voltak, kockázatot, s gyakran áldozatot is vállaltak, hogy megőrizzék a demokratikus értékeket egy rájuk záródó világban, s akik ezzel mintegy előkészítették a rezsim idén tavaszra beérett leváltását. A kishantosi mintagazdaságtól a jogvédőkig, az Ökotárs alapítványtól a tüntető diákokig, a tiltakozó pedagógusoktól a Pride szervezőiig, az egyetemfoglaló SZFE-hallgatóktól és oktatóktól a roma polgárjogi aktivistákig, a méltó lakhatásért küzdőktől a független sajtó képviselőiig. És a sor korántsem teljes.
Fontos gesztus ez, ami fájón hiányzik a választásokon győztes erő kommunikációjából.
Pedig ezek az emberek, civilek és civil szervezetek ásták alá sok év munkájával és küzdelmével a Fidesz aljas rendszerét. És minden bizonnyal hozzájárultak Magyar Péter és a TISZA választási győzelméhez azzal, hogy egyre több és több választópolgár szemét nyitották fel az évek során. Előkészítették a talajt. Nem volt egyszerű dolguk, súlyos áldozatokat hoztak. Volt, aki belehalt a küzdelembe, gondoljunk Rózsa Milánra, Foltányi Zsuzsára, Setét Jenőre… Volt aki egzisztenciálisan ellehetetlenült, gondoljunk Sándor Máriára – a fekete ruhás nővérre –, a kirúgott vagy szolidaritásból hivatásukat vesztő tanárokra… S gondoljunk az országot elhagyni kényszerült színházi és filmes alkotókra, a kivéreztetett civil szférára, a külföldre kényszerített CEU-ra, az akadémiai szabadságért felszólalókra, a beszántott sajtótermékek munkatársaira, a könnygázzal lefújt diákokra, a munkájukat elvesztő gyermekvédelmi dolgozókra, s még sorolhatnám.
A rendezvényszervezői vita lezárult, az esemény nem marad el. Épp csak átkerült péntek estéről szombat ebédidőre. Hogy milyen politikai és egyéb megfontolások indokolták ezt a megoldást, azt szintén nem tisztem megítélni. Azt azonban mindannyian tudjuk, mi a különbség egy péntek esti rendezvény és egy, a beiktatási ceremónia elé beszuszakolt esemény között, ahol
a résztvevők gyakorlatilag a Kossuth téri örömünnep előzenekarává válnak.
Magyar Péter mindeddig adós maradt a bátor civilek felé tett köszönettel. Pedig szeret látványos gesztusokkal élni. Első szóra fogadta például 17 elitgimnázium igazgatóját. Kár, hogy ott virított közöttük a Nemzeti Pedagógus Kar elnöke, egy kollaboráns marionett-bábu is. A miniszterelnök-jelölt pikírt megjegyzése, miszerint jobb lett volna, ha kettő vagy négy éve ilyen hangosak és aktívak, nagyjából jogos volt. Valóban hallgattak ezek az igazgatók, miközben szülők és diákok támogatása mellett pedgógusok tízezrei tiltakoztak, ezrével vettek részt polgári engedetlenségben, s akkor is, amikor több mint egy tucatot elbocsátottak közülük. Kár, hogy ez a megjegyzés egy könnygázzal arcba fújt gimnazista vagy egy kirúgott tanár szájából lenne valóban hiteles.
A gesztus még megérkezhet, és fontos is lenne, mert szüksége lesz az országnak ezekre a civil bátrakra, akik az évek során megtanulták felismerni a hamis hangokat, megtanulták, mit jelent öntudatos állampolgárnak lenni, megtanulták és megtanították a kiállást, a cselekvő részvételt. Akik a rendszer megbicsaklásainak lakmuszpapírjai voltak, s akik nélkül a jövőben sem lehet teljes a fékek és ellensúlyok rendszere.
Sokan várják, joggal, az elszámoltatást, az Orbán-rendszer bűnöseinek, korrupt csalóinak, gyűlöletkufárjainak jogi, anyagi, erkölcsi felelősségre vonását.
Valóban szükség van erre a megtisztulásra. De szükség van arra is, hogy elismerést kapjanak azok, akik nem voltak hajlandóak a bűnös rendszerhez igazodni, akik nem simultak bele kényelmesen az orbáni autokrácia világába.
Ha ez a gesztus nem születik meg, akkor megmaradnak a be nem gyógyult sebek, nem lesz helyreállítható a társadalom egészséges immunrendszere, s nem indulhat el a várva várt párbeszéd a döntéshozók és a terepen dolgozók, az ország irányítására felhatalmazottak és a választópolgárok sokasága között.
Van okunk az örömre most.
De van (legyen) jogunk a kritikára, a vitára, a valódi egyeztetésre is.
Ez lehet annak a záloga, hogy igazi rendszerváltás valósuljon meg, s a változás ne maradjon a legszebb szándékok mellett is csupán kormány- és elitcsere.