Magyar felsőoktatás I. – Hogyan keltessünk csirkét az egyetemi-alapítványi rántottából?

Máté András véleménycikke

A NER dicstelen bukása után elég sok területen merül fel a kérdés, hogy a rengeteg elrontott ügy, tönkretett társadalmi alrendszer után hogyan lehet újrakezdeni. A terep, amin az új kormánynak mozognia kell, nem feltörésre váró ugar, hanem tele van mindenféle roncsokkal, félig lerombolt vagy rosszul felépített tereptárgyakkal – sőt, még olyasmi is található rajta itt-ott, amit használni is lehetne, csak ki kell szabadítani az égig érő gazból, megszabadítani olyan ártalmas és káros dolgoktól, amelyekhez hozzá van nőve. A felsőoktatás is ilyen terep, ráadásul politikailag sokszor kényes. Nemzetközi összefüggései is vannak, és ami még fontosabb, sok és sokféle intézménye van, amelyeket nem egy új, „felvilágosultabb” önkényuralomnak kellene jobb utakra parancsolnia, hanem a terület alapvető jellegzetességét tiszteletben tartva, mindenekelőtt az autonómiájukat kell visszaadni, és emellett okos politikával elérni azt, hogy egy megújuló társadalom előremozdítói legyenek. 

Aki egy ilyen helyzetben arról ír, mit is kellene tennie az új kormánynak a felsőoktatásban, az nagyon könnyű helyzetben van, hiszen amerre néz, megoldandó problémákat lát, leginkább csak a bőség zavarával kell megküzdenie. Elég felelőtlen is lehet – több tekintetben. Egyrészt lehet, hogy nem csupa abszolút jó dolgot javasol, de nehezen tud olyat kitalálni, ami ne lenne jobb a mostani helyzetnél. Másrészt nem neki kell megküzdenie a fent már vázolt terepnehézségekkel, nem neki kell eltakarítania mindazt, ami már itt van, ami már fel van törve, össze van kavarva. Harmadrészt, nem neki kell kiharcolnia az új, sok akadályt öröklő kormányzaton belül az egyes szükséges lépések pénzügyi és politikai árának vállalását. Mindezt tudva és átlátva, mégis megpróbálom leírni, szerintem mi lenne a jó. Tizennégy éve tevékenykedem az Oktatói Hálózat (OHA) aktivistájaként, ezalatt szereztem valamennyi rálátást a felsőoktatás működésére. A legtöbb kérdésről, amiről írok, vitatkoztunk már az OHÁ-n belül, sok olyan is van, amiben van közös vagy túlnyomó többségi álláspont, de van olyan is, amiben nincs egyetértés. Az alábbiak mindenképpen a személyes véleményemként kezelendők.

Az Orbán-rendszer tizenhat éven át folyamatos harcot folytatott az egyetemi autonómia és az akadémiai szabadság[1] ellen – ennek hatásait kell most felszámolni. Két különböző, bár összefüggő és sokszor össze is kevert fogalomról van szó. Az egyetemi autonómia elsősorban intézményi szinten értelmezhető, arról szól, hogy az intézmény, illetve annak valamilyen része mennyiben dönthet szabadon a saját ügyeiben. Számos dimenziója van, így az oktató- és kutatómunka tartalma, a szervezeti felépítés, a vezetők kiválasztása, a gazdálkodás stb. Teljes, százszázalékos aligha lehet, mert egy felsőoktatási intézmény általában nem képes a saját működése anyagi fedezetének előteremtésére, és aki a pénzt adja, az mindenképpen valamilyen beleszólást követel az ügyekbe – garanciaként, hogy a pénze jól hasznosul. Nem jelenthet továbbá függetlenséget a társadalomtól, amelynek intézménye. Ellenkezőleg, alapvető követelmény, hogy az egyetem válaszoljon a társadalmi kihívásokra és alakítsa is a körülötte levő világot.

Az akadémiai szabadság hármas egysége: a tanulás, az oktatás és a kutatás szabadsága. A jelentkező maga dönti el, hol és mit akar tanulni, majd, ha az intézménynek is megfelel és bejut, van bizonyos szabadsága abban, milyen kurzusokat vesz fel és milyen tanulmányi pályát fut be. Az oktató az intézményi követelmények és a tudományos korrektség által meghatározott keretek között önálló tanítása tartalmának, az általa vallott nézetek kifejtésének tekintetében, és kutatóként is megilleti – kollégáival való megfelelő kooperációban és az anyagi feltételek figyelembevételével – a téma megválasztásának, a kiinduló hipotézisek megfogalmazásának szabadsága.

Az akadémiai szabadság a NER alatt sérült és fenyegetett állapotba került, de nem semmisült meg. A rezsimnek szinte a bemutatkozása volt, amikor hazánk legkiválóbb filozófusait nyilvánosan pellengérre állították, a laikusok számára kevéssé követhető kutatási tevékenységüket nevetségesen dilettáns módon leírva, puszta pénzpocséklásnak beállítva azt. Az ilyen sajtókampányok aztán időről időre ismétlődtek, a kormányzat szemében nem kedves, főleg társadalomtudományi és bölcsész kutatókat témaválasztásukba kapaszkodva a legaljasabb vádakkal illették. A tanulás szabadsága még inkább sérült azzal, hogy a kormány erőszakosan terelte a fiatalokat az általa hasznosnak vélt irányokba, bizonyos érettségizetteknek csak egyes szakokon tette lehetővé a továbbtanulást. Alapjában véve azonban érvényesült a szabadság, az oktatás és a kutatás tartalmát hatalmi eszközzel nem befolyásolták.

Az intézményi autonómia ezzel szemben több lépésben vált szinte névlegessé. Az első módszer a forráskivonás volt, párosulva az egyetemek és főiskolák teljesítményét érő alaptalan, sőt sokszor az ismert tényekkel egyenesen szembemenő vádakkal. A kormányzat szerint az egyetemek akkor várhatták a pénzügyi helyzetük rendezését, ha elfogadják a nekik szánt, terjedelmében is leszűkített és erősen technicizált szakemberképzési szerepet. Ezután a rektor kijelölését tették a minisztérium önkényes döntésének tárgyává, függetlenül az egyetem véleményétől – az ebbe való beleszólási jog szimbolikusan, de gyakorlati kihatásaiban is nagyon fontos eleme az intézményi autonómiának.

Igaz, hogy az akadémiai, szakmai kérdésekben nincs hatásköre, de mivel a működés minden részlete és a kassza kulcsa a kezében van, gyakorlatilag az egész egyetem „fejére nőhet”. Elvben „csak” egyenrangú a rektorral, aki az egyetem bizalmából áll a helyén (a kancellári rendszer bevezetésével egyidejűleg visszaállították az egyetem rektorválasztással kapcsolatos korábbi jogait), de akár névlegesre szoríthatja vissza a rektor cselekvési terét. 

Amikor a kancellári rendszert[2] nem találták elég hatékonynak, akkor karolták fel az eredetileg egyes egyetemekről érkezett javaslatokat, hogy alakuljanak át állami fenntartásból alapítványivá. Ezt több hullámban, de összességében igen gyorsan meg is tették a korábban állami egyetemek (hallgatói létszámban számolva) több mint háromnegyedével. A politikai, hatalmi célok eléréséhez nem volt megfelelő kiindulási alap a magyar polgári jogban már meglévő alapítvány – mint nonprofit vállalkozási forma –, hanem az egyetemfenntartók számára teljesen sajátos, külön formulát kreáltak (amelyet aztán még néhány más olyan szervezetnél is alkalmaztak, amelyekben közpénzekkel jól kistafírozott, de a köz által többé nem ellenőrizhető intézményeket próbált a Fidesz-kormány a maga javára kiépíteni).

A kekvák létrehozásával nem az volt a baj, hogy állami egyetemek alapítványivá váltak – ilyenre Európa más országaiban is van példa, és az átalakulás legtöbbször növelte az intézmények autonómiáját –, hanem az, hogy egyrészt olyan sajátos „magyar modellben” sikerült ezt végrehajtani, amely az érintett egyetemek autonómiáját a nulla szint közelébe vitte le, másrészt meg egyetlen fenntartói modellt tett kötelezővé valamennyi állami egyetem számára  (azok, amelyek nem kerültek alapítványokhoz, azért nem kerültek, mert nagyon súlyos árat vállalva ellenálltak a „modellváltásnak”). Ez egy olyan modell, amely a külföldi példákban sehol nem általános, sőt. Hazai forszírozását kizárólag hatalmi szempontok indokolták. Ez a történet kicsit hosszabb elemzést igényel, részben azért, mert a magyar felsőoktatásban gyökeres átalakulást hozott, másrészt mert ez szülte az Erasmus-Horizont problémát, amire alább még külön kitérek, és amire az új kormány (nagyön helyesen) gyors megoldást szeretne találni.

Az állami egyetemek, főiskolák és a fenntartó viszonya problematikus volt annak előtte is, hogy az Orbán-rezsim „rárepült” erre a kérdésre. A közvetlen államigazgatási alávetettség egyrészt formálisan túl erős befolyást tett lehetővé a mindenkori kormányzatnak, másrészt gyakorlatilag a minisztérium, mint az egyetemtől túl távol levő fenntartó, nem látott rá eléggé a tényleges problémákra, amelyeket meg kellene oldania. Az államháztartási törvény hatálya alá való tartozás, amely egy kormányzati hivatal esetében nagyon is helyénvaló, az egyetemek számára megnehezítette az önálló, felelős gazdálkodást és a saját kapcsolatok kiépítését a reálgazdasággal. (Ennek igénye persze a különböző képzési profilú egyetemeknél nagyon különböző mértékű.) Ezért van az, hogy a világ más részein is tapasztalható az állam „visszakozása” az ilyen fenntartói szereptől, és ezért történt nálunk is már a 2000-es években kísérlet a változtatásra. A probléma megoldására az egyik – de korántsem egyetlen – lehetőség az alapítványi forma, amit az OHA előbb hozott szóba, mint az a kormányzati kommunikációban megjelent. Az „alapítványosítás magyar módra” azonban meg lett spékelve néhány olyan elemmel, amitől a korszerűbb struktúrát és az autonómia növelését szolgáló megoldásból az egyetemek autonómiától való szinte teljes megfosztásának módjává vált. Ezek a következők:

• A kuratóriumok önkényes politikai döntéssel való kinevezése, mindenféle nyilvános és ellenőrizhető szempont és kritérium mellőzésével, és főképpen az egyetem beleszólási jogának kizárásával.
• Az alapítói jogok átadása a kuratóriumoknak, ami maga után vonta azt, hogy a kuratóriumok élethossziglani mandátumot adtak saját maguknak, és lemondás vagy elhalálozás esetén is joguk van ahhoz, hogy saját maguk döntsenek a megüresedett hely betöltéséről (szintén mindenféle meghirdetett kritérium, kiválasztási módszer és beleszólás nélkül).
• A fenntartói jogok indokolatlan kiterjesztése a szenátus jogainak rovására. A felsőoktatási törvényben külön bekezdések rendelkeznek arról, hogy a „magánfenntartó” a szenátus alapértelmezésben meglévő jogai közül melyeket vonhatja önkényes döntéssel magához. Ide tartozik mindenekelőtt a rektor kiválasztásának kérdése, az egyetem szervezeti és működési szabályzatának megállapítása és egy sor gazdasági jogosítvány. Mindezek olyan ügyek, amelyekben a fenntartónak mindig is voltak jogai, de a törvény jelenleg a magánfenntartónak azt teszi lehetővé, hogy teljesen önkényesen döntsön bennük. Ezek a bekezdések aközben kerültek a törvénybe, amíg az alapítványosítás zajlott. A korábbi magánfenntartóknak, azaz az egyházaknak és a nagyon kevés valódi magántulajdonosnak ezekre a többletjogokra nem volt szüksége.
• Az állami fenntartásból való kikerüléssel az egyetemi oktatók közalkalmazotti jogviszonya automatikusan megszűnt, de nem került újrarendezésre a munkajogi státuszuk, hanem egyszerűen átkerültek a közalkalmazotti törvény helyett a Munka Törvénykönyve hatálya alá. Ezáltal igencsak megnehezült és veszélyessé vált, hogy az egyes szervezeti egységek, illetve azok vezetői autonóm döntéseket hozzanak.

Az alapítványosítás első hullámai az egyetemek véleményének formális kikérése nélkül zajlottak. Néhány egyetem vezetése már a folyamat megkezdése előtt kezdeményezően lépett fel az ügyben (Corvinus, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), mások azonban határozottan elutasították az átalakítást, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem, de mindez keveset számított.

A legtöbb helyen a szenátus különösebb ellenállás nélkül meg is szavazta ezt a kérést. Néhány esetben (Pécs, Szeged) a rektorok kemény eszközökkel törték le az egyetemen belül jelentkező ellenállást.

Mi vezetett oda, hogy a magyar felsőoktatás legnagyobb része úgyszólván ellenállás nélkül mondott le az autonómiájáról, erről az Európában évszázadok óta alapvetőnek számító egyetemi értékről? Első helyen mindenképpen azt kell említeni, hogy ezzel ért be az évtizedes anyagi fojtogatás gyümölcse. Valamennyi egyetem csődközeli helyzetben volt, az oktatói fizetések már a közoktatási bérekhez képest is alacsonyakká váltak, az infrastruktúra elmaradottsága évről-évre súlyosabb lett stb. stb. A kormány pedig újfajta finanszírozást ígért, erősebb teljesítménykövetelmények mellett jóval nagyobb támogatást. És ezt az ígéretet  kivételesen be is tartották.

Ezeknek az egyetemeknek a finanszírozottsága ettől az emelkedéstől jutott el nagyjából arra a szintre, ami az ország helyzetét, adottságait, gazdasági erejét tekintve normálisnak tekinthető. (Ha ez így van, akkor a ”modellváltó” sorba be nem álló ELTE a normális finanszírozásának kevesebb, mint a felén tengődik – és teljesítményben, minőségben ennek ellenére jelenleg is a magyar egyetemek legjobbjai között van.)

Másodszorra azt említeném, hogy az egyetemi polgárság döntő része számára az autonómia nem volt eléggé fontos. Akik lázadoztak, azok leginkább a politikai cenzúrától (nem ok nélkül) félő bölcsészek és társadalomtudósok voltak; nekik az autonómia az akadémiai szabadság védőernyőjét jelentette. De a rövid ideig, az 1989-90-es rendszerváltástól az alapítványosításig tartó autonómia az egyetemi polgárok többségének (a professzortól a diákig) annyit jelentett csak, hogy az egyetemi legfelső vezetés pozíciói erősebbek voltak a miniszteriális vezetéssel szemben, és ez nem volt nagy érték számukra. Az autonómia nem vált belsővé, rétegezetté, nem jelentette azt, hogy az egyetem karai, intézetei, tanszékei is maguk döntenek a saját ügyeikben (sőt, ezek mozgástere az anyagi szorongattatás közepette egyre kisebbé vált), a hallgatói önkormányzatokat sem fogadták el a hallgatók olyan szerveknek, amelyeknek munkája a saját részvételüket jelenti az egyetem (és a részei) kormányzásában.

Magyarán, kevés volt a belső demokrácia, a részvétel az egyetem ügyeiben ahhoz, hogy az egyetemi polgárok kiálljanak érte. Nem véletlen, hogy ez alól a kivételt néhány művészeti egyetem hallgatói közössége jelentette és jelenti ezekben a napokban is: kicsi, átlátható és a többi egyeteménél jóval szervesebben működő közösségekről van szó, ahol a képviselőket a választóik tényleg látják és ellenőrzik, tényleg azt várják tőlük, hogy kiálljanak értük és nemcsak azt, hogy elosszák a hallgatói juttatásokat.

Az alapítványosítás utolsó nagy hullámának lezajlása után már csak hat állami felsőoktatási intézmény maradt: az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE), a Műegyetem (hivatalos nevén Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi egyetem), a Zeneakadémia, a Képzőművészeti Egyetem, a sajátos státuszú Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE)[3] és a nem túl jelentős bajai Eötvös József Főiskola. Ebbe a helyzetbe robbant bele az Európai Tanács 2022. december 15-én kelt határozata, amely megtiltotta az Európai Unió szerveinek, hogy az ún. kekva-törvény hatálya alá eső szervezetekkel pénzügyi kötelezettségvállalással járó szerződéseket kössenek addig, amíg a magyar jogszabályokban nem történnek meg a szükséges változások és ennek folytán a határozat felülvizsgálatára sor nem kerül. Ezzel az alapítványosított magyar egyetemeknek számára időlegesen lehetetlené vált, hogy a lejárók helyébe új Erasmus+ oktatói és hallgatói mobilitási, valamint a Horizont Európa keretprogramba tartozó kutatási együttműködési szerződéseket kössenek. Ez elég súlyos csapás volt valamennyi érintett egyetemre és a magyar felsőoktatás és kutatás nemzetközi beágyazottságára nézve. A határozat indoklása hosszú és bonyolult, de a lényegét össze lehet foglalni két szóban: átláthatóság és elszámoltathatóság. Hogy mennyire volt megalapozott a döntés, azt a fentiekből is ki lehet olvasni, de sokat lehetne még hozzátenni. Talán a legfontosabb a gazdálkodás nyilvánossága, átláthatósága – de erre még majd külön kitérek.

Ehelyett viszont inkább végtelen hazudozás és vádaskodás folyt arról, hogy az EU a magyar kormánnyal fennálló politikai nézeteltéréseit veri le a magyar egyetemi hallgatókon és oktatókon. Jobb sorsra érdemes egyetemvezetők ilyen tartalmú leveleket írtak, még pert is indítottak a döntés ellen, ahelyett, hogy azért lobbiztak volna a magyar kormánynál, hogy teljesítse a fenti két alapvető követelményt. Az EU-nak kötelessége azon őrködni, hogy nem átlátható és nem elszámoltatható szervezetek kezébe ne kerüljön európai közpénz – ehhez csak annyit lehet hozzátenni, hogy magyar közpénznek se volna szabad.

A határozatnak mindenképpen megvolt az a hatása, hogy az alapítványosítás folytatását – befejezését? – megakasztotta. Az ELTÉ-re, a Műegyetemre és a Zeneakadémiára már előzőleg elég nagy nyomás nehezedett, hogy kérjék ők is az alapítványosításukat.

Az ET-határozat viszont ebben a három intézményben nagyon megerősítette az ellenzők táborát, a kormány felől pedig enyhült a sürgetés, talán azért is, mert az állami kasszában nemigen volt pénz, az ELTE és a Műegyetem esetében pedig elég jelentős összegekre lett volna szükség. A Műegyetem esetében találtak egy olyan megoldást, amely legalább a látszat szintjén megkerülte az ET-határozatot: azt a gazdálkodó szervezetet, amely a fenntartását átvette, nem alapítványnak, kekvának nevezték, hanem részvénytársaságnak, és nem is esik a kekva-törvény hatálya alá. Ettől persze az előnyök és a problémák jórészt hasonlóak. Itt is megvan az intézményi autonómia durva visszavágása, az, hogy a fenntartó és az egyetem között nem partneri viszony van közös célok érdekében, hanem egyoldalú alárendeltség, az egyetem szerepének, küldetésének az a furcsa értelmezése pedig, amit „vállalatszerű működés” vagy „menedzserizmus” néven szokás emlegetni (később még ejtek szót erről is), itt talán még inkább jelen van, mint másutt. A már említett gazdálkodási előnyök kétségtelenek, a kérdés csak az, hogy a fenti árat meg kellett-e értük fizetni?

A Tisza Párt választási programja megígérte a felsőoktatás autonómiájának visszaadását és a kekva-rendszer megszüntetését. Azt hiszem, a legtöbben, akiknek fontos a magyar felsőoktatás ügye, reménykedve várjuk, hogy az ígéretet tett kövesse. Kérdés azonban, hogyan kell, és hogyan lehet ezt megcsinálni?

Ez a gyakorlatban annyit jelentene, hogy az alapítványokat felszámolják, és visszaáll a 2019 előtti helyzet. Újra az állam a fenntartó, jogait a minisztérium gyakorolja, a gazdálkodást az államháztartási törvény (ÁHT) szabályozza. A kétharmad birtokában az új kormánytöbbség hozhat ilyen törvényt, és a döntést az Alkotmánybíróság sem vizsgálhatja (hála annak, hogy a Fidesz leszűkítette az AB illetékességét).

A realitások azonban szerintem – és ebben vitában állok sok kollégámmal, barátommal – ennél átgondoltabb cselekvést követelnek meg. Az alapítványi formában való működés, gazdálkodás 4-6 éve alatt az érintett egyetemeken nagyon sok minden történt, ami ennek a modellnek a lehetőségeire épült: gazdasági társaságok alakultak, szerződések köttettek, hosszútávú, az ÁHT-val nem kompatibilis tervek készültek. Az irányítások, mindenféle jogosultságok egész rendszere is átállt időközben egy más működési logikára. Nálam gyakorlatiasabb gondolkodású emberek főképp attól az adminisztratív, jogi, gazdasági káosztól tartanak, ami egy ilyen törvényhozási lépést követne, és aminek a rendbetétele inkább éveket, mint hónapokat igényelne. Én inkább arra teszem a hangsúlyt, hogy minek? Az árat, amit a visszarendezés követelne, egy olyan struktúra kedvéért fizetnénk meg, amelyről, pontosan tudjuk – tapasztalatból –, hogy nem jó. Bizonyos vonatkozásokban jobb, mint a mostani, de nemcsak az ideálistól, hanem a korszerűtől, megfelelőtől, az autonómia elvének megfelelőtől is messze van.

Én inkább egy olyan lépéssorozattal értenék egyet, amely a jelenleg „alapítványi fenntartású” egyetemeket valóban alapítványivá, és a fenntartó alapítványok státuszát valóban kezelőivé teszi.

Ez csak abban különbözik más tulajdonformáktól, hogy nem lehet eladni (kétségtelen, hogy ezt a kekvák se tehetik meg az egyetemükkel). Az államnak vissza kell vennie az alapítói jogot, és rögtön élnie is kell vele: az alapító különösen indokolt esetben visszahívhatja a kuratóriumot. Ezt is meg kell tenni, éspedig azzal a különös indokkal, hogy ezek a kuratóriumok a megbízásuk módja következtében illegitimek. Ki kell találni a kuratóriumi tagok kiválasztásának módját, mégpedig úgy, hogy magának az egyetemnek, a tudomány képviseletének, a többi érdekeltnek (lehet az egyetemnek helyet adó város, lehetnek a gazdasági élet szereplői) legyen szabályozott beleszólása. A világ tele van jó példákkal, a Harvardtól az Aalto-ig.[4] A kuratórium és az egyetem közötti hatáskörmegosztást pedig az egyetemi autonómiát tisztelő módon, törvényben kell újraszabályozni, nem a kuratóriumok tetszésére bízni. Hosszabb (de nem hosszú, hanem legfeljebb közép-) távon pedig ki kell dolgozni az állami fenntartás egy új, az észszerűséget és az autonómiát jobban tisztelő modelljét, a ma is állami és az alapítványi egyetemeknek pedig egyaránt fel kell ajánlani a választás lehetőségét a javított alapítványi és a javított állami fenntartás között. Amit nem szabad megismételni, az az adminisztratív kényszer és a financiális zsarolás alkalmazása. Az  egyetemi polgárok közösségének, az (oktatói, kutatói, hallgatói, alkalmazotti) érdekképviseleteknek meghatározó szerepe kell, hogy legyen egy ilyen döntésben.

Az állam és az egyetemek közötti viszony legfontosabb kérdése természetesen a finanszírozás:  mennyit fizet az állam az egyetemeknek, mennyire becsüli a kézzelfogható és nem kézzelfogható hasznot, amit az országnak hoznak? Ezt az anyagi támogatást milyen alapon osztja, milyen kritériumokhoz köti, mit vár el érte? Nyilvánvaló, hogy a puszta összegen túl a megállapítás módja, a finanszírozás módszere is nagy szerepet játszik abban, hogy a felsőoktatás intézményei hogyan teljesítenek, mire „hajtanak”, merre fejlődnek. Ez az a terület, ahol a most lezárult időszak, és azon belül az alapítványosítás, értékelhető előrelépést IS hozott – természetesen a maga módján: tisztességtelenséggel, titkolódzással, zsarolásokkal és miegyébbel körítve.

A felsőoktatási törvényben alapvető fogalom a „fenntartói” jogállás. Egy felsőoktatási intézmény fenntartójának kötelezettségei és jogai vannak az intézménnyel szemben, de ez korántsem azt jelenti, hogy ő tartja el anyagilag, ő felelős az intézmény finanszírozásáért – azaz a jogállás elnevezése félrevezető. Ma Magyarországon háromféle „fenntartású” olyan felsőoktatási intézmény van, amelyet valójában döntő részben az állam finanszíroz: az államiak, a kekva-fenntartású egyetemek (kivéve a Budapesti Corvinus Egyetemet, ahol az állam a fenntartó kekvát annyi tőkével látta el, hogy annak jövedelméből maga tudja finanszírozni az egyetemet, értsük ide viszont a fenntartó szervezet csekély mértékben eltérő jellege ellenére a Műegyetemet is) és az egyházi felsőoktatási intézmények. Ebből az egyháziak állami támogatását homály fedi. A maradék állami intézmények esetében pedig rendszerről ma már aligha lehet beszélni, de leginkább az ott tanuló államilag finanszírozott hallgatók után jutnak állami forráshoz (akiknek a számát viszont a kormányzat önkényes döntéssel határozza meg).

A kekvásított egyetemeknél egészen új finanszírozási módszert vezettek be. A kormányzat meghatározott 41 teljesítmény-indikátort, és az egyetemfenntartó alapítványokkal annak alapján kötött hat évre szóló közfeladat-finanszírozási szerződést, hogy az indikátorok által meghatározott dimenziókban az egyetem minek az elérését vállalja (azaz hány hallgatót fog oktatni, mit ér el a nemzetközi rangsorokban stb.). Ez a módszer számos problematikus vonásával együtt lényeges előrelépést jelent a valamikori (időközbe szétzilált) „háromlábú”, oktatási, tudományos és épületfenntartási normatíván alapuló finanszírozáshoz képest: sokkal differenciáltabb, ténylegesen teljesítményt mér és nem eleve adott paramétereket, továbbá valamilyen mértékben kétoldalú kapcsolaton alapul, nem az állam egyoldalú rendelkezésén, lehetővé teszi az egyetem (illetve gyámja és képviselője, azaz az alapítvány) számára az intézmény adottságait figyelembe vevő egyezkedést. Problémája, hogy az „étlapot” egyoldalúan az állam állítja össze, nem az intézmény misszióján, stratégiai fejlesztési tervén alapul (amit persze egyeztetni kell az állammal és a fenntartóval), azon kívül az információk korlátozottsága ellenére nagyjából kihüvelyezhető, hogy túl nagy a súlya az egyszerű, „jól megfogható”  paramétereknek, így a mérhető tudományos, publikációs aktivitásnak – habár ennek pusztán mennyiségi szemléletét nemzetközi szinten egyre több kritika éri –, és nem játszik benne elég nagy szerepet az olyan, stratégiai súlyú kérdés, mint az oktatás minősége, módszertani, szemléleti fejlesztése.

A legelső probléma viszont, amibe beleütközünk, és aminek az Erasmus-Horizont kérdéshez is súlyosan köze van, éppen az információk szűkössége, az átláthatatlanság.

Ezt kell összevetni a megelőző helyzettel, amikor az állami költségvetésből kiderült, hogy az állam a saját egyetemei fenntartására és fejlesztésére mire és mennyit ad, és ezt egészítette ki az, hogy minden egyetem honlapján ott volt a költségvetése. Jelenleg az állami költségvetésben egyetlen sor, a „nem állami egyetemek állami támogatása” tartalmazza az alapítványi, az egyházi és a többi nem állami egyetem összes támogatását, egyetlen összegben, és ez minden, amiről a nyilvánosságot kötelező értesíteni.[5] Itt a gyakorlati következménye annak az ideológiai hazugságnak, hogy a kekvásítással „privatizáció” történt. Nem így van. Az állami vagyon egy része változtatott jogállást, de elvben még csak nem is jutott új tulajdonosokhoz – bár, mint már írtam, a kuratóriumoknak joguk van majdhogynem tulajdonosként bánni vele. Ráadásul olyan szervezetek jöttek létre – megint csak a Corvinus kivételével –, amelyek pénzügyileg a legkevésbé sem önjáróak, sőt, fenntartásukban az állami pénzek aránya még nőtt is (hiszen abszolút összegben több mint megduplázódott, az egyetemek más bevételei meg nem nőttek ugyanilyen arányban). A privatizáció fikciójának egyetlen szerepe, hogy gazdálkodásukat elrejtse a nyilvánosság előtt, és ez többletként adódik ahhoz a problémához, amit a korlátlan időre szóló kinevezés és a világos kinevezési szabályok hiánya okoz (ide tartoznak az időnként az összefüggésből kiragadva megemlített összeférhetetlenségi szabályok is). Alighanem ez az a problémacsomó, amely miatt az EU illetékesei elsősorban felkapták a fejüket. Így nem lehet sem európai, sem hazai közpénzzel bánni, ennek az ügykörnek a gyökeres átrendezése nemcsak az Erasmus- és Horizont-pénzek hazahozatala miatt fontos, hanem a hazai tiszta közélet érdekében is. Az, hogy a kecskeméti egyetem alapítványánál minden jel szerint súlyos vagyonvesztés történt, nyugodtan tekinthető intő jelnek, hogy itt nemcsak elvont lehetőségként fennálló veszélyekről van szó. Az az eset ugyan a jelenlegi szabályok mellett is büntetőjogi kérdés, és az új helyzetben remélhetőleg tisztázódik is, de egy átláthatóbb, tisztább rendszerben talán sor se került volna rá, de legalábbis jóval kisebb valószínűséggel.

Nem csodálom, ha a kedves olvasó, főleg, ha jelenlegi vagy leendő egyetemi polgár, vagy ilyeneknek szülője-rokona-kapcsolata, úgy érzi, hogy a fentiekben nem igazán a bőrére menő kérdésekről írtam; de ezeket az egész képet szemlélve aligha lehet megkerülni. A folytatásban viszont arról is szeretnék írni, hogy merre menjen az egyetem (szigorúan magánvéleményem szerint): többen vagy kevesebben kellene, hogy a felsőoktatásban tanuljanak, mit kellene tenni azért, hogy a diákok tényleg a tanulásra tudjanak koncentrálni és ne a megélhetésükre, az oktatók meg ne érezzék magukat egy diploma- és szakcikkgyár futószalagra állított munkásainak.

Az írás második része itt érhető el.

---

[1] Az „akadémiai” jelzőnek sok értelme van. Én úgy használom, ahogy a nemzetközi egyetemi élet gyakorlata: az egyetemi és tudományos szféra egészére, annak főleg a tudományos, szakmai oldalára vonatkozóan.
[2] És még az azzal együtt bevezetett konzisztóriumokat, amelyekről nem ejtek külön szót, mert nem bizonyultak hatékonynak se jó, se rossz értelemben.
[3] Az NKE helyzete annyira különbözik minden más egyetemétől, hogy a továbbiakban többnyire figyelmen kívül hagyom. Lesz vele is teendője az új kormánynak, de annak nincs köze a felsőoktatás általános helyzetéhez, hanem egy egyedi eset egyedi elbírálásáról lesz szó.
[4] Finnországi egyetem; sokszor hozzák föl pozitív és negatív értelemben is példaként, amikor állami egyetem alapítványivá alakításáról esik szó.
[5] Igazságtalanság lenne nem megemlíteni, hogy van olyan kekva-egyetem, amelynek kuratóriuma saját jószántából jóval „közlékenyebb” a működésével, gazdasági szerepével kapcsolatban. De ez nem pótolja azt, hogy a nyilvánosság ellenőrző szerepe kötelező legyen.