írta: Fóti Péter, a Taní-tani online pedagógia folyóirat főmunkatársa
http://www.foti-peter.hu; peter.foti@runbox.com
A mindennapi életben hajlamosak vagyunk egyszerűen gondolkodni a hallgatásról. Valaki vagy beszél, vagy hallgat. Ha beszél, akkor van mondanivalója. Ha hallgat, akkor vagy nincs mondanivalója, vagy figyel a másikra.
Első pillantásra ez logikusnak tűnik. Csakhogy az emberi kapcsolatok ritkán ilyen egyszerűek.
Ugyanaz a hallgatás jelenthet érdeklődést, félelmet, udvariasságot, közönyt, bölcsességet vagy éppen belső tiltakozást.
Van hallgatás, amely közelebb hozza egymáshoz az embereket, és van, amely láthatatlan falakat épít közöttük.
Van hallgatás, amely szabadságból születik, és van, amelyet a félelem kényszerít ki.
Ezért a hallgatást önmagában nem lehet megérteni. Mindig azt kell kérdeznünk: mi van mögötte?
A kisgyerekek még általában közvetlenül beszélnek. Nem mérlegelik állandóan, hogy amit mondanak, az hogyan hangzik majd, milyen következménye lesz, vagy beleillik-e az adott közeg elvárásaiba. Később azonban fokozatosan megtanulják, hogy nem minden gondolat egyformán kívánatos.
Az iskola ebben különösen fontos szerepet játszik.
A legtöbb iskolában ugyanis a beszéd nem teljesen szabad.
Formálisan persze a gyerekek beszélhetnek, de valójában gyorsan megtanulják, mely válaszokat várják tőlük, mikor kell csendben maradniuk, és mely témák kényelmetlenek. A tanár kérdez, a gyerek felel – de többnyire nem a saját, hanem a tanár szavaival. A gyerek így lassan nemcsak azt tanulja meg, hogyan kell beszélni, hanem azt is, mikor érdemes inkább hallgatni.
Ez a pont kapcsolódik Elisabeth Noelle-Neumann híres „hallgatás spirálja” elméletéhez.
Az emberek gyakran nem azért hallgatnak, mert nincs véleményük, hanem mert félnek attól, hogy egyedül maradnak vele.
Félnek a nevetségessé válástól, a kiközösítéstől vagy egyszerűen attól, hogy kellemetlen helyzetbe kerülnek. Minél erősebbnek látszik egy uralkodó vélemény, annál többen hallgatnak el, és ettől az uralkodó vélemény még erősebbnek tűnik.
A hallgatás ilyenkor már nem egyszerű csend. Társadalmi alkalmazkodás.
És talán ez az egyik legveszélyesebb formája a hallgatásnak: amikor az ember már saját magát kezdi el cenzúrázni.
Ilyenkor nincs szükség nyílt tiltásra. Az ember előre sejti, mire hogyan reagálnának mások, és inkább nem mondja ki, amit gondol.
A hallgatás fokozatosan belső szokássá válik.
De a hallgatásnak vannak egészen más arcai is.
Van például a figyelő hallgatás.
Amikor valaki valóban kíváncsi a másik emberre, akkor nem akar állandóan beszélni. Nem a saját gondolatait akarja mindenáron előtérbe tolni. Képes csendben maradni azért, hogy a másik megszólalhasson. Az ilyen hallgatás nem gyengeség, hanem nyitottság.
A mai világban ez egyre ritkább képességnek látszik.
A közösségi média világa inkább a folyamatos megszólalást jutalmazza. Azonnal reagálni kell, véleményt kell mondani, állást kell foglalni. A csend gyanússá válik.
Mintha annak volna csak súlya, aki állandóan jelen van a nyilvánosságban.
Pedig a gondolkodás gyakran lassabb a reakciónál.
Van olyan hallgatás is, amely a bizonytalanságból fakad.
Az ember még nem tudja pontosan, mit gondol. Érez valamit, sejti, hogy valami nincs rendben, de még nem találta meg hozzá a szavakat. Az ilyen hallgatás tulajdonképpen a gondolkodás része.
És van a sértett hallgatás.
Amikor valaki azért hallgat, mert úgy érzi, hogy korábban nem hallgatták meg. Ilyenkor a hallgatás már nem nyitottság, hanem visszahúzódás. Néha büntetés is: „ha úgysem figyeltek rám, akkor most nem mondok semmit”.
Sok kapcsolatban ez a hallgatás lassan mérgezővé válik. Kívülről békének látszik, valójában azonban eltűnik belőle az élő kapcsolat.
Létezik ugyanakkor méltóságteljes hallgatás is.
Nem minden helyzetben kell megszólalni. Van, amikor az ember azért hallgat, mert nem akar részt venni a zajban, az agresszióban vagy az üres szócséplésben. Ez a hallgatás nem félelem, hanem tudatos távolságtartás.
Talán az egyik legfontosabb kérdés mégis az, hogy egy közösségben milyen hallgatás válik uralkodóvá.
Mert egy demokratikus közösség nem attól demokratikus, hogy mindenki állandóan beszél. Hanem attól, hogy senki sem fél megszólalni.
A jó iskola sem attól jó, hogy hangos. Hanem attól, hogy benne a csend nem kényszer.
Ahol a gyerek azért hallgat, mert gondolkodik, figyel, vagy egyszerűen csak most nincs kedve beszélni, ott a hallgatás természetes része az életnek. De ahol azért hallgat, mert fél a megszégyenítéstől, a rossz jegytől vagy attól, hogy kinevetik, ott a hallgatás már a szabadság hiányának jele.
A hallgatás tehát önmagában sem nem jó, sem nem rossz.
A kérdés mindig az: szabad hallgatásról van szó vagy kikényszerített hallgatásról?
A hallgatást illetően egy társadalom nagyon sokat elárul magáról.
Kapcsolódó oldal: Fóti Péter: A hallgatás spirálja