írta: Kiss Lilla, a Tanítanék aktivistája
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
Vajon miért kezdi el egy kisgyerek rágni a körmét az óvodában, és miért múlik el ez a szorongásos tünet mindössze két hét alatt egy másik közegben? Ez a kérdés alapjaiban határozta meg annak az édesanyának az életútját, aki a multinacionális cégek pörgő világát hagyta hátra, hogy pedagógusként találja meg hivatását.
Saját gyermekeinek beszédfejlődési nehézségei indították el a pályaváltás útján, és ma már óvodapedagógusként látja belülről a rendszert. Szerinte a három és hét év közötti korosztály érzelmi biztonsága mindennél fontosabb. Tapasztalatai szerint egy pedagógus akkor tud igazán jól működni, ha az intézmény szellemisége és a vezetői hozzáállás támogatja az egyéniségét, és nem „nagyítóval nézik”, ha éppen megáll egy pillanatra pihenni.
A jelenlegi oktatási környezetben a szakember a bizalmat és a pozitív megerősítést tartja a legfontosabbnak, nemcsak a gyerekek, hanem a szülők irányába is. Úgy véli, egy szülőnek hatalmas biztonságot ad, ha nemcsak a fejlesztendő területekről kap visszajelzést, hanem az apró, mindennapi sikerekről is, legyen szó egy önállóan elpakolt székről vagy egy kedves gesztusról. Ezzel szemben az állami szférában szerzett futó tapasztalatai és interjúi során egyfajta merevséget érzékelt, ahol a kollégák közötti feszültség és a szabadság hiánya rányomja a bélyegét az atmoszférára.
Szerinte az iskolaérettség kérdése és az intézményváltás a legkritikusabb pontok a mai rendszerben.
Óriási a szakadék az óvoda és az iskola között, és károsnak tartja, hogy sokszor „láthatatlan szakértők” döntenek a gyerekek sorsáról egyetlen óra alapján, ahelyett, hogy a folyamatot ismerő pedagógusokra és a szülőkre bíznák a döntést.
Meglátása szerint a gyermekeknek nem feltétlenül kognitív, hanem sokkal inkább szociális és érzelmi téren (mint például a kivárás, a türelem és a konfliktuskezelés) kellene megerősödniük az iskolakezdés előtt. Az élményalapú oktatást tartja az egyetlen járható útnak, hiszen a gyerekek nem a lexikális adatokra, hanem a közösen megélt pillanatokra és a közösség erejére fognak emlékezni.
Rámutat, hogy miközben a világ a mesterséges intelligencia és az internet hatására gyökeresen megváltozott, az alapfokú oktatás követelményei és a felvételi eljárás több mint két évtizede szinte változatlanok.
Érthetetlennek tartja, hogy miért kell egy nyolcadikos gyereknek olyan elméleti kérdésekre válaszolnia a vizsgákon, amelyeknek nincs gyakorlati jelentősége a jövőre nézve.
Úgy látja, a változáshoz elengedhetetlen lenne az asszertív kommunikáció a szülők és a pedagógusok között, hiszen a cél közös: a gyermekek lelki egészsége és boldogulása.