írta: Markovics Éva matematika-magyar szakos tanár,
az atipikus fejlődés szakembere, a Rogers Akadémia vezetője
Képzeld őt magad elé. Húsz centire az arcától ott a telefon. Körülötte megszűnik a valódi világ, szinte burokban van. A fején egy hatalmas fejhallgató, amiből szól a zene, de csak ő hallja. Az egész egy külön, egyszemélyes univerzum.
Ami ténylegesen körülötte történik, az mintha egy párhuzamos valóságban zajlana.
És számára ez a komfortos. Ez az ismerős. Ez a biztonságos közeg.
Húsz centinyi hely maradt közte és a nagyvilág között.
Ide nem fér be többé a pedagógus és az osztályszintű tanulás. Ide nem tudjuk beszuszakolni azt az elképzelést, hogy majd mi megmutatjuk neki, naponta nyolctól háromig, 45 perces blokkokban, milyen a világ, amire fel kell készülnie.
Itt valami már nem stimmel.
Az iskola eredeti szerepe az volt, hogy kitágítsa és közelebb hozza a világot. Hogy utat építsen a család és a nagyvilág közé. Egy utat pihenőkkel és védőfalakkal, biztonságos állomásokkal és közben kíváncsivá tevő ösvényekkel, amelyen a gyerek fokozatosan elindulhatott a felnőtt élet felé.
Az iskola és a tanár olyan fogalmakkal, tájakkal, történetekkel és élőlényekkel ismertette meg, amelyekről korábban nem is hallott. Már egy atlasz lapozgatása vagy néhány fénykép is kaland volt.
Aztán jött a televízió, és a nagyvilág beköltözött a nappaliba. A család együtt hüledezett egy óriáscápán vagy egy amerikai nagyváros éjszakai zűrzavarán. De még mindig ott volt a család a gyerek és a világ között. Együtt lehetett értelmezni a látottakat, és másnap ugyanarról lehetett beszélgetni, mert mindenki ugyanazt látta.
Ma viszont ott van a gyerek kezében az egész világ. És ő egyedül van benne.
Fizikailag sem férünk már be közé és a világ közé, miközben maga az út nem épül ki.
A világ gyakorlatilag beleugrik az idegrendszerébe, átugorva azokat a védőrétegeket, amelyeket korábban a család, a település, az iskola és a szocializáció fokozatosan táguló körei természetes módon felépítettek.
Úgy vagyunk összerakva, hogy a világ megismerése fokozatos legyen. Először az anya és a legszűkebb család, aztán a nagyobb közösség, majd az óvoda és az iskola, később egy másik város, egy kollégium, egy első munkahely. Így alakulhatnának ki azok a belső védőmechanizmusok, amelyek segítenek eligazodni: nyitottnak maradni, miközben az ember képes megőrizni önmagát.
Ehhez képest ma sokszor már óvodás vagy kisiskolás korban megérkezik a gyerekhez a nagyvilág, a telefonokon és tableteken keresztül.
S a gyerek éppen kialakuló idegrendszere felkészületlenül, éretlenül, tehát védtelenül találkozik vele.
Ráadásul mindez szinte láthatatlanul történik. Hiszen „csak mesét néz”, „csak videókat néz”, „csak beszélget a barátaival”.
Ez a helyzet szerintem két nagyon fontos kérdést vet fel.
Az első:
Miért gondoljuk, hogy ma az iskola és a pedagógus szerepe ugyanaz lehet, mint eredetileg volt? Hogy továbbra is elsősorban „világtágító”, világot megismertető szerepe van?
A második:
Miért gondoljuk, hogy az lenne a jó iskola, amelyik megpróbál ugyanolyan lenni, mint a mobilokból érkező gamifikált, dopaminvezérelt ingeráradat?
Ha a gyerek az egész világot tartja a kezében, és folyamatosan impulzusok, döntési helyzetek és ingerek érik, akkor fel kellene tennünk a kérdést: mi számít ma valóban értelmes munkaformának az iskolában?
Mert lehet, hogy a gyerek idegrendszere már eleve túlterhelten érkezik meg reggel a matekórára. Láthatatlanul lefáradva. Egyszerre vágyik az ingerekre és a pörgésre – mert ezek nélkül már szinte nem is érzékeli, hogy történik valami – miközben éppen ezektől merült ki már reggel nyolcra.
Lehet, hogy nem még több ingerre lenne szüksége, hanem olyan terekre és működésmódokra, ahol végre meg lehet nyugodni.
Ahol lehet lassabban lenni. Figyelni. Kapcsolódni. Gondolkodni. Létezni. Saját tempóban haladni.
Ehhez viszont először értenünk kellene, mi történik a gyerekekkel. És mi történik velünk, akik ugyanebben élünk.
És talán még fontosabb: beszélgetnünk kellene velük erről. Valóban figyelni rájuk. Nem csak gyors válaszokat keresni arra, hogy „mi működik”, hanem időt és energiát szánni arra, hogy megértsük, hogyan élnek ők ebben a világban.
Mert amíg kívülről akarjuk megmondani, mire lenne szükségük, anélkül, hogy valóban meghallgatnánk őket, addig mindig lemaradásban leszünk.
Egy olyan problémára próbálunk majd választ adni, amely addigra már rég nem aktuális.
Éppen ezért szerintem az iskola és a pedagógus szerepe ma nem lehet az, hogy állandóan reagáljon, és újabb munkaformákkal próbáljon versenyezni a digitális világgal.
Mire jól kitalálunk valamit, addigra az egész helyzet átalakult.
Mi lenne, ha inkább az értékeinkben és a szakmaiságunkban bíznánk?
Ha azt mondanánk, hogy gyertek, gondolkodjunk együtt.
Matekról, irodalomról, zenéről, bármiről.
A tanár adhat irányokat, megerősíthet felismeréseket, inspirálhat, motiválhat – és közben el is engedhet dolgokat. Mert ami most nem talál be, annak talán még nincs itt az ideje.
Nem veszítünk semmit.
Viszont, ha hiteles jelenlétet, biztonságot és valódi emberi kapcsolatot tudunk adni, akkor a többi majd megérkezik.
Talán lassabban, de mélyebben és valódi tudásként.
És talán éppen így születhetne meg az a sokféle iskolaforma is, amelyből a gyerekek és a családok valóban választhatnak. Olyan helyek, amelyek nem ugyanazt akarják nyújtani mindenkinek, hanem különböző értékekből és módszerekből indulnak ki.
Hogy ez pontosan hogyan alakul majd ki, azt nem lehet egyik napról a másikra kitalálni. Ahhoz megfigyelésre, párbeszédre, szakmai szabadságra és a gyerekek valódi meghallgatására lesz szükség.
Az okostelefon és a mesterséges intelligencia nem a tanulás ellensége. Sokkal inkább egy újabb lehetőség arra, hogy végre újragondoljuk, mit jelent ma értelmesen iskolába járni, és mit jelent tanulni. Hogy talán most már inkább a tanulásra kéne fókuszálni, mint a tanításra.
Mert lehet, hogy nem a gyerekek nem tudnak már alkalmazkodni az iskolához, hanem az iskola próbál még mindig egy olyan világra válaszolni, amely már nem létezik, bármennyire is szeretnék sokan.
Óriási lehetőség előtt állunk. Ismeretátadó tanár helyett kísérők, segítők lehetünk a tanulási folyamatokban, ami azért is nagyszerű, mert rengeteget tanulhatunk mi magunk is.
És nem ezért lesz tanár valaki, hogy egész életében szabadon tanulhasson?