írta: Biszák Otília
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
“Az oktatási rendszerhez úgy kapcsolódom, hogy két gyereknek lettem a gyámja. Ez úgy történt, hogy támogattam őket egy erdélyi alapítványi gyermekotthonban. Volt egy program, aminek a keretében rendszeresen (napi egy euróval) lehet támogatni egy gyereket. Emellett lehet látogatni a gyerekeket, el lehet hozni őket nyaralni, de nem kötelező. Én látogattam őket és el is hoztam őket nyaralni. 5 év ilyen támogatás után úgy döntöttünk a férjemmel, hogy elhozzuk őket, az anyjukkal egyetértésben.
Jobb volt nekik az otthonban, mintha az anyjukkal maradtak volna, de az otthonban is rendkívül korlátozott lehetőségeik voltak. Az oktatás katasztrofális volt. Az ottani házvezető nem szerette a gyerekeket. […] Nem volt olyan az ellenőrzés, hogy ezt ki lehetett volna küszöbölni. Itt is, a házvezető például fakanállal verte a tenyerüket. Rendszeres büntetés volt az úgynevezett térdepeltetés, amikor nem térdeltek, hanem kvázi guggolásba kellett előre tartaniuk a kezüket jó ideig.
Az ottani iskola ugye magyar iskola. Két épülete volt ennek az iskolának. Volt egy a központban a helyi polgári gyerekek számára és volt a cigánytelepi iskola. Az intézeti gyerekeket odatették és velük nem törődtek. Elmondták nekünk a helyiek, hogy ez úgy megy, hogy aki megírja a házi feladatot az már jó. Az otthonban megírták a házi feladatot. Aztán mindenkit átengednek év végén, és ha nagyon nem lehet, akkor a pótvizsgán engedik át, és így aztán kvázi írástudatlanul el lehet végezni a nyolc osztályt.
A két gyereknek az apja meghalt még nagyon kiskorukban. Én először a gyerekeket kérdeztem meg, hogy átköltöznének-e hozzánk, aztán beszéltem az anyjukkal. Megnéztük ennek a jogi hátterét és családbafogadással lettem a gyámjuk.”
A nevelőanya ezt követően befogadó iskolát keresett a gyerekei számára. Az általános iskolában mindkét gyerekkel kapcsolatban jó tapasztalatuk volt. A kisebbik gyerek SNI minősítést kapott. A fejlesztése látványos sikerrel járt, a középiskolában már egy gyengébb fokozatú minősítéssel tartották számon. Habár már az általános iskolában is látszódott a pedagógushiány – a heti három fejlesztő foglalkozás helyett csak kettőt tudtak megtartani – az iskola szellemiségére a gyermekközpontúság volt jellemző, arra helyezték a hangsúlyt, amit a gyerekek tudnak és nem arra, amit nem. Mindemellett a nevelőszülők részéről nagy energiabefektetést igényelt a gyerekek fejlesztése. Az olvasást például esti meseolvasással gyakorolták a gyerekekkel.
Mindkét gyerek a középiskolás éveit egy-egy technikumban kezdte meg. Sok szaktantárgyhoz nem létezik tankönyv, az otthoni tanulás csak a jegyzetekből lehetséges és a szülőknek is szembesülnie kell azzal, hogy ezekhez a témákhoz ők személyesen nem értenek. A számonkérés során a kisebb gyerek gyakran nem kapta meg a számára előírt többletidőt. Az osztályra jellemzőek voltak a magaviseleti problémák. Egy vélhetően munka miatt iskolából sokat hiányzó fiú lebukott az osztályukba. A fiú sokat verekedett, az osztályban többen féltek tőle. Az egyik órán elaludt és a pedagógus az egyik osztálytársát kérte meg, hogy ébressze fel a diákot. Az osztálytárs egy hatalmasat csapott a padra, mire a felébredő fiú arcon ütötte őt. Az eset nagy fennakadást okozott: az osztállyal dolgozott ezután egy iskolapszichológus, de az alkalmazott módszerek nem nyerték el az osztály tetszését. Az iskola tehetetlenségét jól példázza, hogy a kivárás stratégiáját választották, megvárták amíg a fiú betölti a 16 éves kort és magától elhagyja az intézményt. Habár az iskolában Arizona-program működik, aminek a keretében ki lehet küldeni a nem együttműködő diákokat úgy, hogy egy másik pedagógus foglalkozik velük, az órai konfliktusok továbbra sem szűntek meg.
A nagyobbik gyerek iskolájában az iskolavezetés sokáig nem vette észre/nem akarta észrevenni az egyik kolléga pszichés problémáit, aminek következtében pl. az osztállyal újra ugyanazt a dolgozatot szerette volna megíratni és nem haladtak az anyaggal. Az érettségire pedig úgy készítették fel őket, hogy csak görbüljön az a jegy és habár felkészítő foglalkozások és különtanárral a gyerekek képesek leérettségizni, kérdéses, hogy milyen tudással távoznak az iskolából.
A szakma elsajátításában lényeges elem a szakmai gyakorlat. Ezzel kapcsolatban is rossz tapasztalatokat szereztek. Sok esetben nincsen jól adminisztrálva az elvégzett feladat, sem a diák, sem a munkáltató-partner részére. Előfordult, hogy néhány gyakorlatot végző diák alacsonyabb fizetést kapott, mint ami járt volna és amikor ezt szóvá tették, anyagiassággal vádolták őket. A szakképzésből felsőoktatásba való átmenet meglehetősen bizonytalan, a folyamatosan változó jogi környezetben sem az iskola, sem az egyetem nem tudja biztosan, hogy az adott szakképesítés elfogadható lesz-e a következő évben plusz pontként.
A kilátástalan helyzet megoldásának első lépéseként a nevelőanya a pedagógiai szakértelem növelésének szükségességét emelte ki. A tapasztalat az, hogy nagyon sok minden múlik a pedagógusokon, azonban sokszor a jóindulatú és tehetséges pedagógusok is eszköztelennek érzik magukat bizonyos helyzetekben.
A pedagógusok szakmai támogatásán keresztül nyílhat meg az út egy gyermekközpontú és méltányos oktatási rendszer felé.