írta: Lánczi Éva
A legfrissebb oktatáspolitikai jelzések – Lannert Judit oktatási és gyermekügyi miniszter megfogalmazása alapján is – abba az irányba mutatnak, hogy a kompetenciamérés jelenlegi formája megszűnik vagy átalakul, normalizálódik. Fontos és üdvözlendő fordulat ez.
A kérdés azonban nemcsak az, hogy mi jön ezután. Hanem az is, hogy mi történik azzal a mentális hatással, amit ez a rendszer az elmúlt években a gyerekekben kialakított. Mert az ellentmondásos mérési eljárás károkat okozhatott a gyerekek gondolkodásában, önértékelésében és a tanuláshoz való viszonyában.
Amikor megbillen az alap: tanulás és eredmény kapcsolata
A tanulás egyik legfontosabb pszichológiai alapélménye, hogy az erőfeszítés és az eredmény összefügg. A gyerek megtanulja: ha dolgozik, ha készül, ha figyel, akkor jobb teljesítményt ér el. A kompetenciamérés azonban sok diák számára ezt a logikát megbillentette. A feladatok nem arra épültek, amit az iskolai tananyag, a mindennapok gyakorlata hangsúlyozott, és a visszajelzés sem volt egyértelműen értelmezhető. Így alakult ki az az érzet, hogy a rendszer két külön világot működtet: az iskolai tanulás világát és a mérését. És a gyerekek többsége nem értette, hogyan kapcsolódik a kettő.
A bizonytalanság pszichológiai ára
Amikor egy teljesítményhelyzet nem átlátható, az első következmény a bizonytalanság. A diák nem tudja pontosan, mire kell készülnie, és nem látja tisztán, mi számít jó teljesítménynek. Ez a bizonytalanság hosszabb távon több pszichés folyamatot indít el: egyrészt megjelenik a kognitív disszonancia: a gyerek mást hall („nem számít igazán, nem rólad szól”), mint amit tapasztal („következménye lehet”). Ez az ellentmondás nemcsak zavaró, de rontja a helyzet értelmezhetőségét is.
És csökken a kontrollérzés is. Ha nem világos, hogyan lesz az erőfeszítésből eredmény, akkor gyengül az az alapvetés, hogy „rajtam múlik”. Ez könnyen átcsúszhat tanult tehetetlenségbe: „mindegy, mit csinálok, úgysem világos, mi fog történni”.
Szorongás és külső kényszer
A kompetenciamérés különösen erős szorongáskeltő helyzet, mert egyszerre tűnik fontosnak és nehezen befolyásolhatónak. Nincs egyértelmű „tanulási út”, mégis tétként jelenik meg.
Ehhez sok helyen egy másik, súlyosabb jelenség is társult: a fenyegetésre épülő motiváció. A gyerekek azt tapasztalták, hogy a mérés akár jeggyel is értékelhető, miközben azt is hallották, hogy a kompetenciamérés nem számít, nem arra találták ki, hogy a tanulókat értékelje, hanem az iskola teljesítményét méri. (Legalábbis mérte – sokáig –, míg az előző időszakban úgy el nem szaporodtak, hogy nem lehetett komolyan venni, s váltak szakmailag is megkérdőjelezhetővé.) Ez a kettősség különösen romboló tud lenni, mert rövid távon ugyan növelheti az engedelmességet vagy akár a teljesítményt is, de nem a megértést erősíti, hanem a félelmet. A gyerek nem azért próbál jól teljesíteni, mert érti a feladatot, hanem mert tart a következményektől. Az pedig biztos, hogy ezzel csökken a belső motiváció.
Repedések a bizalomban
A tapasztalatok alapján ugyanez az ellentmondás a tanár-diák kapcsolatban is megjelent az évek során. A pedagógusok sokszor maguk is érezték a rendszer kettősségét, de feloldani nem tudták. Voltak iskolák, ahol a tanárok is “beleálltak” abba a vélekedésbe, hogy a kompetenciamérésnek nincs értelme, de mivel kötelező, valahogy túl kellett esni rajta évről évre. Máshol viszont “eljátszották”, hogy a méréseknek tétje, súlya van. Kilógott az a bizonyos lóláb mindkét esetben, aminek a következménye nem lehetett más, mint a bizalom gyengülése. A tanulás helyett a túlélési stratégia került előtérbe: nem a feladat megértése, hanem annak kitalálása lett a cél, hogy „vajon mit várnak el valójában”.
Milyen lehet egy jobb rendszer?
Ha minden igaz, a kompetenciamérés a jövőben közelebb kerül a mindennapi elvárásokhoz. Nem különálló, idegen eseményként működik, hanem olyan készségekre épül, amelyek a tanórákon is megjelennek. Ami viszont nem tűnik el automatikusan, az a bizalomvesztés, a bizonytalanság és a tanuláshoz kötődő szorongás.
Az új kompetenciamérések bevezetésével arra is gondolni kell majd, hogyan állítsuk helyre azt, ami a gyerekek tanuláshoz való viszonyában megbomlott.