Máté András véleménycikke
Az írás első része itt érhető el.
A címben jelzett kérdéseket minden fiatal maga kell, hogy eldöntse, és – szemben a politikus döntéseivel – ebben nem a közjó szempontjai kell, hogy elsődlegesek legyenek, hanem a saját érdeke: az, hogy az életére a döntés milyen hatással lesz. A döntés a legtöbbször a család döntése is, hogy mit tud vállalni, milyen hátteret tud a tanuláshoz biztosítani – de másnak nincs köze hozzá. Ha az állam úgy véli, hogy a fiatalok és a családok nem jó döntéseket hoznak, akkor leginkább azon kell az illetékeseknek elgondolkozniuk, hogy mit tehetnek azért, hogy az általuk jobbnak tartott alternatívák vonzóbbak legyenek.
Az elmúlt 16 évben a kormányzat, nem bízva fiatal polgárai ítélőképességében, erősen törekedett az ilyen döntések befolyásolására. Úgy gondolták, ők jobban tudják, hogyan kellene a fiataloknak dönteniük, bár többször kiderült, hogy nem is igazán tudják, ők maguk mit akarnak tulajdonképpen. Az első időszak sugallata világos volt, parraghizmus uralkodott a propagandában és ez befolyásolta a szabályozást is. A lényege: nem kell annyi diplomás, az egyetemek úgyis rosszul működnek, csak diplomás munkanélkülieket termelnek – aki inkább szakmát tanul, jobban fog keresni és jobban fog élni. Ha pedig mégis az egyetem mellett dönt, abban is a hasznos foglalkozást keresse. Jogászból, közgazdászból Dunát lehet rekeszteni, bölcsészekre senkinek nincs szüksége, a természettudományos, műszaki, agrár és informatikai pályák várják a fiatalokat. Ennek a szósznak a legnagyobb része számokkal, mérésekkel cáfolható hazugság volt ugyan, de mit számít az.
A jelszó a minőségi felsőoktatás volt, amit nem a feltételek javításával, az oktatómunka megbecsülésével, a külvilág agyelszívó hatásának mérséklésével próbáltak megvalósítani, hanem csakis a bejutók jobb megválogatásával.
Közben viszont a döntéshozókhoz is eljutott az a közismert tény, hogy a magyar társadalomban tragikusan alacsony a diplomások számaránya. A 2000-es évek felsőoktatási „expanziója” arra volt elég, hogy pár évig nem nőtt a lemaradásunk a világtól. Az EU2020 programhoz tartozó, eleve nagyon szerényre szabott magyar vállalást a fiatal diplomások arányára vonatkozóan még sikerült éppenhogy teljesíteni a korábbi kormánypolitika áthúzódó hatásainak következtében, de 2020-tól ez a mutató nemcsak hogy alacsony volt, hanem még csökkenő tendenciát is mutatott. Ezért aztán a korábban bejelentett felvétel-szigorító intézkedéseket életbe léptetésük után gyorsan vissza is vonták, majd indult is az átesés a ló túlsó oldalára.
A felvételi rendszerben megjelent az agyonenyhítés, a nevetséges bejutási pontszámok, és vele együtt az egész rendszer összegabalyítása, átláthatatlanná tétele.
Az új propaganda most már azzal dicsekedett, hogy soha ilyen sokan nem jelentkeztek a felsőoktatásba Magyarországon – közben néhány kulcsproblémában, többek közt a pedagógusképzésbe jelentkezők számában és minőségében nem történt érdemi előrelépés.
Nyugodtan, kockázat nélkül megjósolhatjuk, hogy ha a jelenlegi helyzet marad, tovább fognak erősödni az egyetemek oldaláról azok a panaszok, hogy a bekerülő hallgatók nem elég felkészültek, nem elég jó képességűek, és ez előbb-utóbb megint ki fogja váltani a bejutás szigorítását. A panaszok valamilyen értelemben biztosan megalapozottak, a feszültség az intézmények elvárásai és az új hallgatók felkészültsége között megvan, sőt, akkor is megvolt, amikor a bejutási arány a NER elején alkalmazott szigorítási politika következtében alacsonyabb volt. Ezt a libikókát el lehet még egy pár menetben játszani: nincs elég diplomás – több jelentkezőt kell felvenni – gyengék a hallgatók, „nem valók egyetemre” – szigorúbb felvételi politika.
A diplomások arányának növekedése, az, hogy a felsőoktatásnak lassanként nem is csak a tömegessé, hanem az általánossá válásáról kell beszélni, világtendencia.
Persze egy ilyen tendencia lehetne akár divatjelenség is. De ha arra a feladatra koncentrálunk, ami most Magyarország előtt áll, hogy félperifériás helyzetű országból váljon a világgazdaság centrumának részévé, és azt nézzük, hogy ez mely országoknak sikerült az utóbbi évtizedekben, kivétel nélkül olyan példákat találunk – gondoljunk pl. Finnországra vagy Dél-Koreára –, ahol nagyon sokat költöttek oktatásra, az iskolapadban töltött évek száma és ezen belül a felsőoktatásban való részvétel pedig rekordokat döntött.[1]
Akkor tehát szükséges és hasznos-e, hogy sokan tanuljanak az egyetemeken, főiskolákon? Ha igen, akkor hogyan lehet az új diákok felkészültsége és az intézmények elvárása közötti rést, vagy akár szakadékot kezelni? A véleményem az első kérdéssel kapcsolatban az, hogy igen, én egészen odáig mennék, hogy aki elvégezte a középiskolát és tovább akar tanulni, annak erre legyen módja – mégpedig az érdeklődésének és tudásszintjének megfelelő képzési programban. A továbbtanulásról nem lebeszélni kell a fiatalokat, hanem inkább rábeszélni.
Le kell bontani azokat a mesterséges akadályokat, hogy egyes középiskolákból csak meghatározott irányokban lehetséges a továbbtanulás, és arra kell törekedni, hogy minél több továbbtanulásra jogosító középfokú végzettséggel rendelkező és felsőfokú tanulmányokra kedvet érző fiatal legyen.
(Az utóbbi tényezőhöz zárójelben hozzá kell tennem, hogy az egyetemre belépő fiataloknál nemcsak tudásszint-, hanem elég súlyos motiváltsági problémákat is lehet tapasztalni, és alighanem ez a nagyobb baj. A tudásbeli hiányosságokat 18-20 éves korban nem olyan nehéz pótolni, ha a motiváltság megvan. De sajnos sokszor nem az érdeklődés és az elkötelezettség viszi a fiatalokat a felsőoktatásba, hanem a családi nyomás meg a beletörődés, hogy ez a világ rendje. Remélhetőleg a közoktatás kilátásba helyezett megújulása tényleg elvisz majd oda, hogy sokkal több fiatal számára lesz a tudás megszerzése öröm, nem pedig szenvedés, és a tapasztalható, nagyon szomorúan korai kiégési jelenségek legalább enyhülnek.)
Ha viszont egy korosztálynak nem a tíz százalékát akarjuk a felsőoktatásba bevonni, mint a hetvenes-nyolcvanas években, hanem akár több, mint a felét, akkor azzal kell számolni, hogy a bekerülők képessége és felkészültsége nagyon széles skálán szóródni fog. Ez akkor is így lesz, ha a közoktatásban meglévő súlyos színvonalbeli egyenlőtlenségek enyhülnek.
A tömegoktatás más hozzáállást, más szerkezetű képzési kínálatot követel – többek között éppen azért is, hogy legyen benne helye elitképzésnek is.
Az egyetemeinken legnagyobbrészt ma is olyan szakokat, programokat oktatunk, amelyeknek a váza, a sémája a múlt század hatvanas éveiben vagy azelőtt alakult ki – még akkor is, ha a tartalom időközben nyilván mindenütt sok változáson ment át. Ezek a felsőoktatás akkori beiskolázási arányainak megfelelően elitképzési programok voltak, egy rettegetten szigorú felvételi rendszerben kiválogatott, kisszámú hallgatóság számára. A rendszerváltás után több hullámban emelkedett a bekerülők száma, a felsőoktatás válasza viszont erre a kihívásra javarészt defenzív maradt: az intézmények, karok tanszékek igyekeztek a korábbi elitképzés – kétségkívül valós – értékeiből minél többet megvédeni, megmenteni. A törekvés egyfelől érthető, másfelől sajnos nem találkozott a realitással.
Így mára leginkább a régi elitképzés erősen erodálódott maradványaival találkozhatunk – se elitképzés a régi színvonalon, se olyan tömegképzés, amely megfelel a mai helyzetnek.
A bolognai reformmal a magyar felsőoktatás is kapott egy esélyt a felsőoktatás tömegessé válásához való alkalmazkodásra, ezzel azonban nagyon kevéssé tudott élni.
A bolognai reform koncepciója éppen az lett volna, hogy az alapképzés tartalmában és módszerében egyfajta átmenetet képezzen a középfokú, általános és a régebbi értelemben vett, szorosabban egy-egy diszciplínára korlátozott felsőfokú képzés között, ne egy-egy tudomány, hanem nagyobb tudásterületek alapismereteibe vezesse be a hallgatóságot.
Ehelyett nagyon sok helyen az alapképzés a régi ötéves képzés három évre lebutított, zanzásított változatává vált, a régi szakstruktúra élt tovább más nevek alatt. A problémákat sok helyen felzárkóztató kurzusok szervezésével próbálták meg kezelni. A Tisza Párt választási programjában ennél erősebb megoldás szerepel: nulladik évfolyamok indítása. Véleményem szerint mind a kettő helyes és jó, ha van, de nem elegendő.
Hadd adjak itt elő egy utópiát, amit néhány évvel ezelőtt szakemberekkel beszélgetve már elkezdtünk körvonalazni. Meg kellene próbálkozni – jobb későn, mint soha – az eredeti koncepciónak megfelelő alapképzések indításával, kifejezetten azzal a céllal, hogy adekvát kínálatot nyújtsunk azoknak, akik képzettségbeli vagy/és területi hátrányok miatt (a kettő nagyon gyakran együtt jár) kevesebb eséllyel indulnak. Nem abból kellene kiindulni, hogy a régi szakstruktúrának milyen képzések felelnek meg. Nagy tudásterületeken (természettudomány, műszaki, bölcsészet, társadalomtudomány – benne vagy külön: gazdálkodás, jog, közigazgatás –, matematika-informatika, agrár) általános alapismereteket nyújtó képzéseket kellene elindítani, amelyekből többfelé lehet ki- vagy továbblépni:
- egy vagy két év után átlépés a jelenlegi, diszciplináris(abb) alap- vagy osztatlan képzésekbe;
- két év után felsőoktatási szakképzési szintű kimenet, a szakmaszerzés lehetőségével – itt a meglevő technikumokkal való kooperáció is szóba jönne;
- három év után alapképzési diploma.
Ehhez nem volna szükség új intézményekre, viszont új képzési helyszínekre igen. Az egyetemek indíthatnának ilyen képzéseket a telephelyükön kívül, kihelyezett tagozati formában is, különösen a felsőoktatási szempontból (vagy csak egyes tudásterületek szempontjából) ellátatlannak tekinthető megyeszékhelyeken, nagyobb városokban. Fontos lenne gondoskodni arról, hogy a képzések ne váljanak zsákutcává. Ennek biztosítéka lehet, ha a képzést működtető egyetem az említett első lehetőséghez eleve megadja az átlépés módját és feltételeit.
Mi legyen a felvételi eljárásokkal, mi legyen a keretszámokkal, mi legyen az egyes helyeken magas, másutt viszont nevetségessé vált ponthatárokkal? „Felvételiztetésre”, a beérkező jelentkezések közötti szelektálásra ott van szükség, ahol ténylegesen van verseny. Ki kell mondani, hogy ez az intézmények, képzések egy részére nem igaz.
Az intézmények legyenek kötelesek felvenni a felvételi feltételeket (általában az érettségit) teljesítő jelentkezőket a képzési kapacitásaik határáig. Szelekció ott lehetséges, ahol ennél több a jelentkező.
Annak a gyakorlatnak pedig, hogy az államilag finanszírozott helyek számának meghatározásánál a kormányzat önkénye érvényesül, ezt az egyes intézmények és szakterületek jutalmazására-büntetésére lehet felhasználni, a lehető leghamarabb véget kell vetni. Az Akadémiai Dolgozók Fóruma idén februárban alapos elemzéssel mutatta ki, hogyan használta ki ezt az eszközt a bukott kormányzat – jó lenne, ha az új kormány az egész kérdés újraszabályozásával biztosítaná, hogy több hasonló ne legyen.
Sokáig lehetne még sorolni kisebb-nagyobb ügyeket, amelyeket helyére kell tenni a magyar felsőoktatásban, de ha a legfontosabbakról próbál az ember valami áttekintést adni, nem lehet kihagyni a diákjóléti kérdéseket.
Ma a nappali tagozatos hallgatók többsége egyben munkavállaló is, és a legtöbben nem a hivatásukra való felkészülést segítő munkát végeznek, olyan mértékben, olyan óraszámban, ami lényegesen nehezíti a felsőfokú tanulmányok folytatását.
Az ok mindenekelőtt a lakhatás ára: a kevés kollégiumi férőhely, a főképp Budapesten nagyon magas albérleti díjak. Végre tényleg meg kellene épülnie a Diákvárosnak – és ez nem minden, amit tenni kellene. Itt pénzre van szükség, nem is kevésre, így hát aligha várhatjuk, hogy gyors előrelépés következik.
* * *
Csak felsorolás-szerűen néhány fontos téma, ami kimaradt:
- A felsőoktatás módszertana erőteljes fejlesztésre szorul; hallgató- és tanuláscentrikus irányra van szükség.
- Nagy kihívást jelentenek az információtechnológiai fejlemények, mindenekelőtt a mesterséges intelligencia szerepe – hogyan lehetnek ezek a tanulás hasznára, és hogyan lehet elhárítani a veszélyeket?
- Az alapképzési szinten belül ki kell alakítani, illetve fejleszteni kell az elitképzés/tehetséggondozás műhelyeit.
- A felsőoktatás mint rendszer autonómiájának egyik legfontosabb kérdése az államosított és legyengített szerepű Magyar Akkreditációs Bizottság helyzetének, jogállásnak, szerepének újrarendezése.
- Meg kell teremteni a felsőoktatás szereplőinek és érdekeltjeinek tanácskozó fórumát, amely közvetítő szerepet kaphat a felsőoktatási szféra és a kormányzat között.
- Remélhetőleg gyorsan sikerül visszakerülni az európai együttműködési programokba, de főleg a mobilitási lehetőségeket jobban kellene kihasználni, mint korábban.
- Nagyon jelentős tartalék van a már munkában levő korosztályok tagjainak (közép-, sőt idősebb korúak) felsőoktatásba való bekapcsolásában – kevésbé szépen mondva, ezen a téren nagy az elmaradásunk. De ez speciális kezelésmódot, bejutási lehetőségeket igényel.
Lehetne a sort folytatni, és biztosan van a fentiekkel legalább egyenrangúan fontos kérdés, ami kimaradt. De remélhetőleg most olyan korszak kezdődik, amikor lesz helye az új kérdések feltételének, új megoldások keresésének.
[1] Ne feledjük el, hogy van azért intő példa is arra, hogy nem mindegy, milyen minőségű a felsőoktatás: Belorussziában a 2000-2010-es években szintén kimagasló volt a felsőoktatási részvétel, és mégsem hozott ilyen eredményeket.