írta: Pócsné Berkesi Zsuzsanna gimnáziumi tanár
Remélhetőleg utoljára kell írjak a TÉR-ről, a pedagógusok teljesítményértékelési rendszeréről. Sok iskolában már nem is nagyon foglalkoznak vele, mondván, hogy úgyis pillanatokon belül eltörlik. Úgy legyen! De vannak olyan oktatási intézmények, ahol még komolyan veszik, hiszen egyelőre senki nem mondta ki, hogy vége – s a TÉR már csak a 16 éves ámokfutás utolsó lenyomata.
Az én iskolám az utóbbi kategóriába tartozik, szabálykövetünk és teljesítményértékelünk veszettül. Így, ha évvége, akkor jön minden tanár rémálma: a diákértékelés.
A Kréta üzenetet küld a diákoknak, akasszátok a hóhért felhívással – és a tanulók egy hosszú kérdőívet tölthetnek ki tanáraikat értékelve.
A kérdőív elkészítői nem sok időt töprenghettek a kérdéseikkel, amelyek számtalan olyan elemet tartalmaznak, amivel a gyerek nem igazán tud mit kezdeni, és sok olyan kritérium is van, amelyek egyes tantárgyaknál irrelevánsak. Nézzünk ezek közül egy párat:
„Gyakran van olyan feladat, amelyet a tanulóknak maguknak kell megoldaniuk, együtt vagy önállóan.”
Ez a kérdés mit hívatott mérni? Ha a tanár egész órán olvas, a gyerekek meg közben önállóan dolgoznak, az vajon jó-e? De jó-e, ha minden óra frontális, és soha nem kell önállóan dolgozni az osztálynak? Nyilvánvalóan az egyensúly megtalálása lenne a cél, tehát mi itt a jó osztályzat, a közepes?
„Rendszeresen használja a digitális eszközöket és tartalmakat.”
Nos, nézzünk mondjuk egy konkrét tantárgyat. Nyelvtan. Heti egy óra. Évi 36. Hatalmas anyag. Három órára mégis sikerül becsempészni digitális tartalmat. Rendszeres? Nem. Egyes, leülhet. Ellenben T. kolléga minden órájára beviszi a nem is általa elkészített PPT-t, végignyomkodja a diákat, a gyerekek egész órán másolnak. Digitális? Abszolút.
„Az osztályban felmerülő konfliktusokat jól kezeli.”
Milyen konflitkusokról beszélünk? És mi van akkor, ha nem merül fel konfliktus? Akkor rossz a tanár? És mit hívunk jól kezelésnek?
Csupa ilyen „nesze semmi, fogd meg jól” értékelési szempont, amivel a diák nem (sem) tud mit kezdeni.
A legnagyobb probléma azonban nem ez. Nagyon nagy hibának tartom, hogy a kérdőív kitöltése nem kötelező. Mi történik a valóságban?
Azok a diákok, akik valamiért neheztelnek egy tanárra, kapva kapnak az alkalmon, hogy végre visszavágjanak, végignyomják az egyest (lelkiismeretesen végigolvasni amúgy is nagyon hosszadalmas és kimerítő lenne).
A tanár pedig megkapja az anonim kitöltött kérdőívet, és menten kardjába dől. Több, általam sokra becsült kollégám a szemem láttára omlott össze, amikor meglátta az egyeseket. Ne foglalkozz vele! – mondja az ember zsigerből, de csak addig, amíg ő nem szembesül egy hasonló eredménnyel. Húsba vágó fájdalom. Mert mi tart minket ezen a pályán, ha nem az, hogy még mindig hiszünk a pedagógiában, abban, hogy amit csinálunk, az jó?
Fontos, hogy a tanár kapjon visszajelzést a munkájáról. De nem így.
Ha már van ilyen diákértékelés, csináljuk jól. Például legyen rá idő – iskolai idő(!) –, legyen kötelező kitölteni, mert a nagy számok törvénye alapján úgy biztos kijön valami igazsághoz közeli eredmény.
Ahogy most van, az csak arra jó, hogy a tanárok sérüljenek.
És nem is kicsit.