írta: Nagy Gábor
Az oktatásról szóló közbeszéd egy hagyományos, ideáltipikus demokráciában alapvetően szakmai mederben zajlik. Magyarországon azonban az oktatás sok tekintetben hatalompolitikai kérdéssé vált az elmúlt évtizedben.
Részben azért, mert az oktatási mozgalmak rámutattak a rendszer működési zavaraira és erre nem volt fogadókészség, részben pedig azért, mert az orbáni (hoffmanni, balogi, kásleri, pintéri, maruzsa-féle) oktatáspolitika szükséges rosszként kezelte a pedagógusokat, diákokat és szülőket. Nem a gyermekek, nem a pedagógusok, nem az oktatás szereplői kerültek a középpontba, hanem maga az irányítás, az ellenőrzés és a politikai lojalitás.
Az elmúlt évtizedben felhalmozódott méltatlanságok, jogkorlátozások és mindenekelőtt gyermekellenes döntések tízezrek életét érintették. Azokét a pedagógusokét, akik ma is pereskednek jogellenesnek tartott elbocsátásuk miatt. Azokét a diákokét, akiknek a politikai tiltakozás első élménye könnygázas rendőri fellépés volt. Azokét a családokét, amelyek azt tapasztalták meg, hogy az oktatás ügyében megszólalni nem állampolgári jog, hanem kockázat.
Ezért az oktatási rendszerváltásnak fő szakpolitikai feladata mellett az igazság helyreállítását, kimondását, kimondatását is jelentenie kell. Szükség van erkölcsi helyreállításra, a kizökkent időt helyre kell tolni.
Más szavakkal: szükséges a bérek rendezése, a tantervek felülvizsgálata, az intézményi és szakmai autonómia helyreállítása. De fontos azoknak az eseteknek a kivizsgálása is, amelyek során iskolai polgárok, magukért és másokért kiálló emberek alapvető jogai sérültek. És azoké az eseteké, amikor oktatási vezetők döntéseikkel nem segítették, hanem tudatosan hátráltatták a magyar gyermekek érdekeit.
Léteztek-e feketelisták?
Az oktatásban érintettek körében évek óta keringenek történetek olyan informális vagy formális listákról, amelyek az oktatási tiltakozásokban részt vevő pedagógusok nevét tartalmazták.
Igaz-e, hogy egyes tanárokat azért nem alkalmaztak újra, mert részt vettek demonstrációkban, sztrájkokban, nyilvánosan kritizálták az oktatáspolitikát vagy csak annyi volt a bűnük, hogy elhagyták a pályát a státusztörvény miatt?
Ha léteztek ilyen listák, ki állította össze őket? Ki kezelte őket? Milyen jogalapon történt az adatkezelés? Történt-e központi koordináció? Ki adott erre utasítást?
Összeegyeztethető-e egy ilyen gyakorlat az adatvédelmi szabályokkal, a diszkrimináció tilalmával és a közszolgálati etika legalapvetőbb normáival?
Sztrájkjog és elbocsátások
Hogyan lehetséges egy demokratikus országban, hogy a tanárok sztrájkjogát olyan mértékben korlátozzák, hogy a sztrájk gyakorlati értelemben megszűnjön létezni?
Hogyan történhetett meg, hogy az emiatt polgári engedetlenséggel tiltakozó pedagógusokat elbocsátották, miközben a döntések valós politikai és adminisztratív felelősei a mai napig ismeretlenek, meg nem nevezettek?
A több tucat tankerületi vezető nyilvánvalóan nem egymástól függetlenül, saját kezdeményezésre küldött szinte szó szerint azonos tartalmú figyelmeztető és fenyegető leveleket. Ki írta ezeket a mintaleveleket? Melyik hivatalban készültek? Ki adott utasítást a kiküldésükre?
Ki és milyen szempontok alapján választotta ki azokat a pedagógusokat, akikkel szemben a legsúlyosabb szankciókat alkalmazták? Mert biztosan nem véletlenül esett rájuk a választás. Milyen dokumentumok, belső levelezések és utasítások születtek az ügyben? Milyen szerepet játszott a Belügyminisztérium, a Klebelsberg Központ vagy más állami szervek?
A pedagógusok elbocsátása szakmai döntés volt, vagy politikai üzenet azok számára, akik élni kívántak alapvető jogaikkal?
Könnygáz
Hogyan fordulhatott elő, hogy oktatási ügyekben tiltakozó diákokkal szemben könnygázt alkalmaztak? Milyen indok alapján zárták le és kordonozták el a Karmelita előtti területet, ahol a diákok tüntetni akartak? Ki hozta meg ezeket a döntéseket?
Készült-e olyan kockázatelemzés vagy szakmai jelentés, amely a rendőri intézkedések szükségességét alátámasztotta?
Ki rendelte el a könnygáz alkalmazását? Milyen parancsnoki láncon keresztül jutott el az utasítás a végrehajtókig? Ki volt az utolsó olyan személy, akinek jogában állt ellentmondani a parancsnak és nem tette meg?
Megfeleltek-e ezek az intézkedések az arányosság és szükségesség alkotmányos követelményeinek? Vizsgálta-e ezt bármely független szerv?
Felelősség és helyreállítás
Belső vizsgálatokra és nyilvános jelentésekre van szükség arról, kik és milyen körülmények között hozták meg ezeket a döntéseket.
A döntések meghozói és végrehajtói közül sokan ma is az állam alkalmazásában állnak. A közbizalom helyreállításához tisztázni kell a felelősségi viszonyokat.
Fontos azonban, hogy ez ne váljon bosszúvá. Nem a munkájukat végző közszolgákon kell elverni a port. Nem szabad megalázni vagy pellengérre állítani embereket.
A kérdés ennél egyszerűbb: maradhatnak-e vezető pozícióban olyan személyek, akik hatalmukkal élve nem a magyar oktatás és a magyar gyermekek érdekében cselekedtek, hanem éppen azzal ellentétesen?
Valóban megalapozottak voltak ezek a jogkorlátozások, vagy csupán politikai-hatalmi eszközként szolgáltak?
Ha az utóbbi igaz, akkor az elrendelőik és végrehajtóik nem tölthetnek be vezető pozíciót az államigazgatás egyetlen szintjén sem.
1995-ben Dél-Afrikában, Desmond Tutu érsek vezetésével létrehozták az apartheid időszakának visszaéléseit vizsgáló Igazság és Megbékélési Bizottságot. Ez nem bíróság volt, nem a büntetésről szólt, hanem az igazság feltárásáról. A jogi szakirodalom ezt helyreállító igazságszolgáltatásnak nevezi (restorative justice). Az áldozatokat és az elkövetőket meghallgatták, az eseményeket módszeresen dokumentálták, és ajánlásokat fogalmaztak meg a jóvátételre és az intézményi reformokra.
A magyar oktatásnak is szüksége lehet egy hasonló, az igazság feltárását szolgáló testületre. Ez nem bosszú. Ez a társadalmi béke és a biztonságérzet helyreállítását szolgáló, végső soron a rendszerváltáshoz elengedhetetlen lépés.
Meg kell tudnunk, hogy mi történt. Kik döntöttek. Kik szenvedtek kárt. És mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy mindezek soha többé ne történhessenek meg a magyar oktatásban.