írta: Markovics Éva matematika-magyar szakos tanár,
az atipikus fejlődés szakembere, a Rogers Akadémia vezetője
Láthatatlan jelenség ez is.
Mert nem hangosak, nem balhésak.
Otthon ülnek a négy fal között.
Eleinte csak elkezdenek hiányozgatni, sokat betegeskednek, este nem bírnak lefeküdni, reggel meg nem lehet őket felébreszteni.
A szülő egy darabig próbálkozik: nagyon kellemetlen számára, de szerez igazolást, veszekszik és falaz, kétségbeesik és harcol.
És közben úgy érzi, hogy csak ő van ebben, csak az ő gyereke ilyen.
Pedig nem.
Egyre többeket és egyre vegyesebb korosztályt érintő probléma ez.
És mindenki tehetetlen. Az iskola, a szülő és maga a gyerek is, aki nem érti önmagát, ahogyan a szülei sem értik, hogy mi van vele. Az iskola meg pláne nem tud ezzel mit kezdeni, hiszen vannak sokan, akik pedig bírják. És bizony épp elég nekik velük foglalkozni, nem bírnak még azzal is, aki nincs is ott. Főleg, ha a bent lévők sincsenek igazán jól. Sőt, a tanár és a vezetőség sem. Kialakul talán – legalább köztük – egy egymást támogató szövetség, hogy valahogy kibírják, hogy valahogy értelmesen tudják végigvinni a tanévet, átadni és befogadni az elvárásokat, teljesíteni a lehetetlent.
Hogyan lenne kapacitás még arra is, hogy a közben lemorzsolódót, a közben elmaradót is elérjék?
Sok pedagógus küzd ebben és próbálkozik még a nem bejárók után nyúlni, segíteni, de nem nagyon tud.
Mert olyan jelenség áll emögött, amit még csak most kezdünk felfedezni, most kezdünk észrevenni és talán lassan azért érteni is.
Annyira alapvetés számunkra, hogy a gyerek reggel elmegy iskolába, hogy amikor ez megbicsaklik, akkor tehetetlenekké válunk. Mert erre még szavunk sincs. Olyan természetes és alapvető dolog akad meg, amivel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni.
Futjuk ugyanozokat a köröket, játsszuk ugyanazokat a játszmákat, és a dolog csak egyre rosszabb lesz.
Mitől lenne jobb?
Mitől érthetnénk jobban, hogy mi történik?
És hogyan reagáljunk erre?
Számunkra, akik szülők vagyunk, akik most vagyunk felnőttek, ténylegesen alapvetés, hogy a gyerek reggel elmegy iskolába. Mi mást csinálna? Mióta világ a világ, ez van. (Legalábbis a mi szociokulturális közegünkben.)
Hogyan tudnánk jól mellettük állni, hogyan tudnánk segíteni őket, ha ennyire érthetetlen ez az egész jelenség?
Mit tehetünk pedagógusként, szakemberként?
Próbáljuk elképzelni, hogy mi mehet végbe ezekben a fiatalokban! Mi minden történik napról napra az életükben, amitől telítődnek, ami miatt nem fér bele már több, ami miatt nem bírható már a napi szintű bejárás!
Mi minden éri a gyerekeket, amíg beérnek a suliba, aztán ott bent, ahogyan jönnek egymás után a tanítási órák, a szünetek konfliktusai, az elvárások, a megfelelési és teljesítési kényszerek, az alkalmazkodás.
És igen, ez a dolguk, ebben kell edződniük.
Meg kell tanulniuk ezekben létezni, ezek között lavírozni, evezni, manőverezni és valahogy még közben kamasznak is lenni.
De nem.
Sok fiatalnak ez mégsem megy.
Úgy tűnik, hogy köszönik, de ők ebből nem kérnek.
Pedig valószínűleg nem jó nekik így.
Nekik sem jó.
Csak még mindig jobb, mint bejárni.
Úgy képzelem ezt, mint amikor elkezdünk főzni valamit, és egyszer csak emelkedni kezd, majd lassan kibugyogni az a bármi a fazékból. Mi meg csak nézzük, és nem lejjebb vesszük a lángot vagy félrehúzzuk a fazekat, hanem csak biztatjuk, hogy ne fuss már ki, nem olyan forró ez, maradj már nyugton.
És nem értjük, hogy miért nem hallgat ránk, miért nem elég, amivel próbálkozunk.
Lehet, hogy túl sok inger és túl sok impulzus éri a gyerekeket, amiktől túlcsordulnak, amihez már több nem fér, és valahogyan védeniük kell magukat. Lejjebb veszik hát a lángot, csökkentik az őket érő energiát, hogy valahogy egyben maradjanak.
Merő önvédelemből.
Ordító figyelmeztetés és segélykiáltás ez, amire nem válasz, hogy tessék bemenni az iskolába. Nem válasz, hogy menjél már el valahová.
De akkor mi igen?
Hogyan lehet segíteni a kamasznak és a kamaszt segíteni próbáló kétségbeesett és eszköztelen szülőnek?
Mert nincs könnyű helyzetben egyikük sem.
De nincs könnyű helyzetben az iskola és a segítő szakember sem.
De a legnehezebb helyzetben minden bizonnyal mégis csak a gyerek van.
Meg kell próbálnunk megérteni, mi történik benne, és közben azt is, hogy mi történik velünk, felnőttekkel. Miért akarunk mi is egyre gyakrabban home office-ból dolgozni, miért inkább rendelünk, mint hogy elmenjünk a boltba, miért próbáljuk mi magunk is csökkenteni a ránk nehezedő terhelést és az állandó alkalmazkodást?
Értsük meg hát jobban azokat a kamaszokat, akik nem bírnak bejárni az iskolába, és azokat is, akik mellettük és velük küzdenek, szülőként, pedagógusként, segítő szakemberként.
Keressük a megoldásokat és a lehetőségeket, hogyan tudnánk segíteni nekik, hogyan tudnánk kapcsolódni hozzájuk.
Ne mondjunk le róluk! Ne maradjanak egyedül a négy fal között. Segítsünk nekik újra kapcsolódni: önmagukhoz, másokhoz és a világhoz.