írta: Kiss Lilla, a Tanítanék aktivistája
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
Vajon mi késztet egy szakembert arra, hogy évtizedeken át küzdjön egy olyan rendszer megújításáért, amelyben kezdetben a szakmai módszertan helyett az ideológia uralkodott?
Már tizenévesen elkötelezte magát a pedagógusi pálya mellett, miután rátalált felmenői régi szakmai feljegyzéseire, ám valódi hivatástudata a gyakorlatban, a merev keretekkel való szembesülése során forrott ki. Pályája elején megtapasztalta a korszak elvárásait, ahol a szakmai továbbképzéseket gyakran politikai tartalommal töltötték meg valódi módszertani segítség helyett, és ahol az intézményi létet a „négy fal” közötti elszigeteltség jellemezte.
Számára az áttörést a szakmai közösségekhez való csatlakozás jelentette, amely lehetővé tette a tapasztalatcserét és a kilépést a bezártságból, megerősítve azt a nézetét, hogy
a nevelés alapja az egyéni bánásmód és a gyermek valódi ismerete kell, hogy legyen.
Szakmai útja során az egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy elismertesse a kisgyermeknevelés fontosságát és tudományos rangját a kutatói szférában, mivel annak ellenére, hogy óvodapedagógusként végzett, nem volt annyi tapasztalata a pályán, mint más kollégáinak. Kezdetben kétkedve fogadták az óvodai területről érkező szakembert, később a pedagógiai szak elvégzése után oktatói és tudományos munkatársi munkát vállalva jutott el a felsőoktatás berkeibe, mindig szem előtt tartva a kisgyermekkori nevelés alapozó fontosságát.
1993 óta vezeti a Magyar Pedagógiai Társaság (MPT) Kisgyermeknevelési Szakosztályát. Lapot alapított a szakmai információk terjesztése érdekében: A Kisgyermek országos szakmai folyóirat, mely a születéstől 8 éves korig követi a változásokat és erősíti a kisgyermekkori személyiségfejlődés egyéni fejlesztési útvonalait a mai kor vívmányainak korszerűsítésével. Pár éve az MPT ügyvezető elnökeként segíti a civil szakmai élet munkáját.
Tapasztalatai szerint az oktatási rendszerben gyakran jelen van a túlszabályozottság, a tiltás és a hatalmi szemlélet, miközben a valódi fejlődéshez szabad légkörre és nyitottságra lenne szükség.
Hangsúlyozza, hogy az óvodáskorban nem „oktatásra”, hanem komplex nevelésre van szükség, ahol a játék, a mozgás és a pozitív mintaadás dominál, elkerülve az iskolai módszerek idő előtti kényszerű alkalmazását. Úgy látja, hogy a pedagógusnak nem csupán elvárásoknak kell megfelelnie, hanem egy olyan biztonságos és szeretteljes közeget kell teremtenie, amelyben a gyermek kreativitása és önállósága kibontakozhat.
Az elmúlt évtizedek változásait elemezve keserűen állapítja meg, hogy a rendszerváltás környéki innovatív lendület után ma ismét nehézségekbe ütközik a pedagógusok szakmai öntevékenysége és továbbképzése.
Míg korábban a vezetők támogatták a közös szakmai párbeszédet, ma a munkaerőhiány és az adminisztratív korlátok gyakran megakadályozzák, hogy a szakemberek eljussanak a konferenciákra és megismerjék az új módszereket.
Véleménye szerint csak szabad, gondolkodó és kreatív pedagógusok tudnak boldog embereket nevelni, ehhez pedig elengedhetetlen a szakmai autonómia és a folyamatos szemléletváltás.
A digitális világ kihívásai és a változó szülői elvárások között is a legfontosabb értéknek az egymás felé fordulást, az együtt gondolkodást és a gyermek aktuális fejlődéséhez igazodó, differenciált bánásmódot tartja.